Szörnyeteg és a négy szépség 5

5. fejezet

Nick

Dermedten ültem a konyhában egy tál leves mellett. Magda a vacsorához vágta a zöldségeket. Idegesíthette a folytonos bámulásom, mert frusztráltan abbahagyta a szeletelést és a kést belevágta a vágódeszkába.

-Jól van!Kérdez! Addig úgysem hagysz békén.

Kapva az alkalmon leraktam a kanalat. és most már teljesen ráfigyeltem.

-Tényleg ő volt? Rose? Ő, Rosalina?

-Igen, ő.

-Mégis mi történt vele?

-Valójában mi sem tudjuk. Egyik napról a másikra, így ébredt, ennek már két éve. Én és Rose úgy gondoljuk, hogy megátkozták, de Helen nem akar erről hallani. Miután átvergődött a sokkon és felgyógyult a gyászból férje elvesztése miatt, elkezdett különb féle orvosokat hozni, hogy segítsenek Rose-on.

-Had találjam ki! Nem sikerült.

-Igen. Csak néhány orvos láthatta, de nekik alá kellett írniuk egy titoktartási szerződést, a többieket Rose nem engedte be a szobájába. Az elején próbálkoztunk. Levágtuk a haját és a körmeit, de azok pillanatokon belül visszanőttek. Feladtuk és csak egyetlen dologra tudtunk gondolni, mégis ki átkozhatta meg és hogyan lehetséges?

-És találtatok választ?

-Sajnos nem. Rose szétrombolta a szobáját, dühkitörései nagyobb kárt okoztak benne mint a környezetének, ezért is szereztünk be nyugtatókat. Egy fél éves kurzuson elvégeztem az ápolói gyakornok képzést, így én magam gondoskodom róla.
-Ez szörnyű. Egyszerűen hihetetlen. Ha nem láttam volna, akkor nem is hiszem el.
Magda kivette a kötényéből az iroda kulcsát és átcsúsztatta nekem.
-Maradjon nálad. Most már te is tudod Rosalina titkát. Jó helyen lesz nálad.
-Én nem...
-Nem kell vele foglalkoznod, ha nem akarod. Vissza is teheted, ahol találtad. Vagy használhatod is.
Elvettem és zsebre vágtam. Megettem a levest és elraktam a tányért a mosogatóba.
-Egy valamit nem értek. Mégis honnan szerzett adatokat és képeket rólunk?
Magda vörös arccal szeletelte tovább a zöldségeket.
-Miután félbehagyta a tanulmányait sok szabadideje maradt, ezért érdekelni kezdte az informatika.
-Hacker lett?!
-Mondhatni, de a nagyja képeket és infót én és Helen adtuk neki. Kérlek ne legyél mérges!
-Nem-nem, csak fura.
Otthagytam Magdát, elég volt mára ennyi izgalom.

Rose

Ködös tekintettel bámultam magam elé. A hideg parkettán feküdtem. Már megint rohamom volt. A fenébe is! Fél éve már az utolsó rohamnak, most biztosan Magda óvó tekintetétől nem fogok szabadulni. Imádom azt a nőt, de ha megint könnyektől csillogó szemekkel fog velem beszélgetni, akkor ki fogok akadni. Mégis, hogy a büdös életbe jutott be az irodába?! Sose találtuk meg a kulcsot, de egy idegen fiú néhány heten belül megtalálta. Hihetetlen! Jobban kellett volna figyelnem! Háton fekve belevágtam a karmaimat a parkettába. Hülye!!!! Az ajtó felől papírsuhogást hallottam. Még zsibbadó testemmel hasra fordultam és négykézlábra álltam. Egy összehajtott papírra lettem figyelmes. Mégis mi a ...? Nehézkesen odamásztam, mire odaértem teljesen elfáradtam. Ez egy levél! Fekete tintával írott üzenet, fiús kézírással.
Szia Rose!
A nevem Nick, de te ezt már tudod. Magda mesélt rólad néhány dolgot (ne szid le ezért, csak neked akar jót). Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem volt szándékos. Én ... nem tudom, hogy most min mehetsz keresztül, de szeretnék segíteni... vagy csak beszélgetni.
A te mostohatesód Nick.
Ez... azt hiszem ... kedves tőle, de nem fogok vele beszélgetni. Nincs azaz isten! A papírt a zsebembe gyömöszöltem és talpra álltam. Mégis, hogyan fogok felmászni a létrán?! A közepes nagyságú gardróbszobára néztem. Miután anya bezárta a szobát, összeszedtem a családi képeinket és felvittem a padlásra és a titkos csapóajtón keresztül lemásztam apa dolgozószobájának gardróbszobáján keresztül. Ez az én titkos rejtekhelyem. Hetekig tartott, mire fel és le vittem a gépeket. Leültem az íróasztalhoz és benyomtam a gépem. Eszembe jutott, az átjárós titok. Csak én és apa tudott a létráról. Emlékszem, amikor kicsi voltam és anyával versenyeztünk, hogy ki ér hamarabb az irodába. Természetesen én nyertem. Szerettem megijeszteni apát, vagy csak az ölébe ülni. A monitoron megjelent apa mosolygós arca. Ő a hátterem és semmilyen okból nem változtatnám meg.

Nick


Az incidens óta eltelt három hét. Fogalmam sincs, hogy miért döntöttem úgy, hogy megírom neki azt a levelet, de azóta mindennap írunk egymásnak. Az elején még az ajtó alatt átcsúsztatós levelezéssel beszélgettünk, de most már a telefonon messengeren. Első benyomásom róla, hogy eléggé visszahúzódó, de ahogy beemlegettünk ebbe a fura kapcsolatba, kiderült, hogy kedves, vicces tehát az ég világon semmi baj sincs vele. Míg én Rose-sal beszélgetek, addig a többiek mit sem sejtve élik a maguk kis világát. Tod és Simon, mint ahogy eddig is csöpögős szerelmespárként portyáznak itthon. Ian a vizsgáira készül, míg Dean továbbra is játssza a rossz fiút. Gyerekesen viselkedik, ezért is léptem le annak idején.
Unatkozom. Már nincs mit kiolvasnom. A házival is megvagyok, a tévében szokás szerint nincs semmi. A konyhába nyitogatom a hűtő ajtaját, de nincs semmi olyan amit ehetnék. Egy kaparászó, nyávogó hangra lettem figyelmes. A csappal szembeni ablakpárkányon egy fekete szőrű és zöld szemű macska ült.
-Óh, hát te még élsz?!
Magda sietett be a konyhába elegáns ruhába és szépen kisminkelve.
-Rosalina már mindenhol keresett!
Magassarkújával mellém sietett és kinyitotta az ablakot. A fekete macskának több se kellett, azonnal beslisszolt és kisietett a konyhából.
-Jaj nekem! Nick kérlek fogd meg! Már két éve nem volt itthon, biztosan megrémülne, ha látná Rosalinat.
-Jó, de miért nem te teszed?! Téged legalább ismer.
-Nem lehet! El kell mennem diáktalálkozómra, már így is késésben vagyok. Puszi!
Hopp! Volt Magda, nincs Magda. Lehetséges, hogy az idős japán bejárónőt is valahogy megátkozták?! Na de várjunk! Mégis hogyan találom meg a macskát? És miért pont én?! Morgolódva fésültem át az egész lakást. Végül hullafáradtan és macska nélkül csúsztam le a földre a falnak támasztva a hátamat. Hova a fenébe tűnhetett el?! Vékony nyávogás rázott fel. Tekintetem az egyik belökött ajtóra terelődött. Annak az ajtónak zárva kéne lennie, most mégis akkora résre van kinyitva, hogy egy macska simán beslisszolhat.
-A büdös fenébe!
Feltápászkodtam a földről és a nyitott ajtón bementem. Az ott talált falépcsőn vékony és vastag karomnyomok voltak belevésve. Remélem nem a macska volt. Felérve a lépcsőn elkezdtem cicahangot kiadni, hát ha megtalálom. Egy fekete farkinca véget láttam egy ajtó behajtott réséből. Te dög ajánlom, hogy ne kerüljek bajba miattad! Lassu léptekkel osontam mint egy ninja. A szoba eszméletlen volt. A falon kisebb nagyobb monitorok voltak, egy hatalmas, csillogó házimozirendszer és egy plazmatévé. Velük szemben egy alacsony dohányzóasztal. A másik oldalon egy francia ágy volt, amiben aludtak. Rose hanyatt fekve aludt, hasán a fekete ördöggel.
-Cic! Gyere le onnan! A fenébe, Rose meg fog ölni!
Suttogó parancsolgatásomra pökhendi arccal fordult felém, mintha azt akarná mondani, hogy te nekem nem parancsolgatsz vagy ,hogy nem az ő dolga ha megölnek. Te szemét, na várj csak! Ahogy közelebb mentem megláthattam Rose teljes valóját. A haja dús és drótszerű, annyira sűrű volt, hogy a fél arcát eltakarta. De még így is láttam a kiemelkedő arccsontját, a kissé benyomott órát, a szájából kikandikáló foghegyeket. Hu, eszméletlen! Valahogy... annyira...nem is szörnyű. A fekete bestia is így gondolhatta, mert éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy felkeljen Rose hasáról és inkább a lány mellkasán folytassa az alvást. Rose kinyitotta szemeit. Álmos szeme először rám, majd a fekete macskára terelődött.
-Kaszás! Hát te még élsz?!

Szörnyeteg és a négy szépség 4

4.fejezet

Két hét. Két hete élek együtt öt fiúval, akikkel még sosem találkoztam. Ez idő alatt figyelemmel kísértem mindegyiküket. Eddig nem akadt velük gondom. A fiúk alig vannak itthon az iskola vagy a munkájuk miatt, ilyenkor merészkedek le a padlásszobámból, hogy a lenti hűtőből kaját vigyek fel vagy az aznapi postát megnézzem. Apám régi irodájának ajtaja előtt megálltam. A baleset után anya bezárta és eldugta a kulcsot. Karmos kezemmel megsimogattam az egyszerű faajtót. Nem kerestem a kulcsot, úgy gondoltam, hogy ha kinyitom, akkor minden fájdalmas emlék elvenné az eszemet. Valójában ennek semmi értelme, hiszen szinte minden nap ott vagyok. A bejárati ajtó csukódását meghalva elfordultam az ajtótól és felsiettem a szobámba, persze minden ajtót jól bezártam.

Nick

Nehéz táskával mentem a konyhába. Kivettem a hűtőből egy üveg vizet és addig el sem mozdultam, amíg ki nem ittam belőle az utolsó cseppet is. Rohadt meleg van. Az üres flakont kidobtam és a táskámat földön húzva sétáltam el a szobámba. Hulla fáradtan vetettem magam az ágyra. A hideg lepedő annyira jól esett a felfórosodott testemnek. 

-Miért is vállaltam el, hogy dolgozok a könyvtárba?!

Persze, csak ezért vállaltam, hogy a legújabb könyveket kitudjam kölcsönözni, de ennek meg van az ára, mint például az a rengeteg por és a fülledt meleg. De ezek ellenére megéri. Izgatottan gurultam az ágy végéhez, hogy a tatyómból kivegyem az új szerzeményemet. A könyvem beleakadt egy kicsi kulcscsomóba. A fene! Ezt el is felejtettem. A szekrényem aljában találtam egy üres cipődobozban. Azzal a gondolattal tettem a táskába, hogy amikor hazajövök kiderítem melyik ajtót nyitják. Azt már sikerült kiderítenem, hogy Magda egy eldugott ajtón néhány percre eltűnik. Sejtéseink szerint ott él Rosalina.

-Jobb ha azt az ajtót elkerülöm.

Az egyik ajtó annál inkább felkeltette a figyelmemet. A lépcsőtől nem messze van egy egyszerű barna ajtó. Kipattantam az ágyból a kulcsokkal a kezembe az ajtóhoz. Öt kulcs. Az egyik nagyon réginek tűnik. Nem hiszem, hogy az lenne. Négy kulcs közül végül a legegyszerűbb nyitotta. Ami odabent volt, hát az ... eszméletlen. Zack az uncsitesóm tiszta pcbuzi, ha ezt meglátná legalább nyolcszor elélvezne miközben csorgatja a nyálát. Fúj! A szobában monitorok és gépek voltak. Halk zümmögésük teljesen betöltötte a szobát. Valaha iroda lehetett, mert a szemközti falnál egy nagy irodaasztal állt amin legalább nyolc monitor volt egymás mellett és fölött. A villanyt felkapcsoltam és immár teljes képbe láthattam a szobát. Családi képek voltak a falnál lévő könyvespolcokon. Voltak fekete-fehérek, de voltak színesek is. A képeken felismertem Helent, ahogy egy csecsemőt ölelget, egy másikon egy férfi tündérruhába öltözve hajol egy ágyban fekvő lányhoz. De volt olyan is, ahol Helen, egy  12 éves lány és egy férfi boldogan mosolyog a kamerába. A lány biztosan Rose, a férfi pedig Helen volt férje és egyben Rosa apja lehetett. Otthagytam a képeket és az asztalhoz léptem. Kirázott a hideg. Az asztalon a családomról szóló képek és adatok voltak. Ezeket mégis honnan szerezte? Az egyik családi kép megrázott. Hatan voltunk rajta. Annyira fiatalok voltunk. És ott volt anya is. Hiányzik, a róla szóló emlékeim kezdenek homályosodni. De más is elvonta a figyelmemet. Az asztal másik végén újságcikkek voltak, de azoknak semmi köze nem volt a családomhoz.
"Tomas Henrik a Happy Hour cég igazgatója és részvényese 2015-ben elhunyt egy autó-balesetben, miközben egy üzleti cég befejeztével hazaindult. Egyes információk szerint éppen feleségével beszélgetett, amikor is megcsúszott az autója és egy mély árokba zuhant, ahol az ütközés hatására azonnal meghalt. A temetése zártkörű volt, de még így is kiszivárgott némi információ."
"Az igazgató temetése igen megható volt. Helen Henrik, az özvegy megtörten tartotta gyászbeszédét, ahogy az elhunyt munkatársai és barátai is tették. Ami megdöbbentő és számtalan kérdést vett fel az az, hogy Rosalina Henrik, Tomas Henrik 18 éves lánya nem jelent meg a temetésen."
"Mégis hol lehet Rosalina Henrik?"
"Milyen lány az, aki még a saját apjának a temetésére sem jön el?!"
"Felháborító! Mi okból kifolyólag hagyhatja ki az apja temetését?!"
-Mégis, hogy mondhatnak ilyet?!
Az újságcikket le akartam tenni, de egy állatól származó morgás megdermesztett.
-Ki engedett be ide?!
Csak a szemem mozdult. Rekedtes női hang tulajdonosát kerestem. Egy mellékajtóban állt. Majdnem két méter magas lehetett. Fekete kapucnis köpenyt és fekete nadrágot viselt. Arcát nem láttam, de a kezei látványától borsódzott a hátam. Hosszú csontos ujjai karmokba végződött.
-Basszus!
-Kifelé! Tűnj el!
-Jó-ó. Ne haragudj, nem akartam...
-Nem érdekel, tűnj el!
A kezemben lévőket leraktam és elkezdtem hátrálni az asztaltól. A sötét alak állatias morgások mellett egyre agresszívabbá vált.
-Hé-hé nyugodj meg én-én már megyek is.
Ekkor az ajtó kivágódott és Magda fal fehér arccal sietett be.

-Te mit keresel itt?! Nick azonnal gyere velem!
Magda meg sem várta a válaszom, az idegent megkerülve megragadta a karomat és kirángatott a szobából. A lépcső aljához érve megállítottam.
-Magda mégis mit jelentsen ez?!
-Megmondtam, hogy ne menjetek a bezárt szobába! Miért nem hallgattál rám?! És mégis honnan szereztél kulcsot?!
Éppen válaszoltam volna, amikor is csörömpölésre és reccsenésekre lettünk figyelmesek az otthagyott szobából.
-Istenem ne, Rosalina!
Mi?! Ő Rosalina?! Magda aggódó anyaként rohant vissza a szobába. Nem vette észre, hogy követem, ezért se csukta be az ajtót. A szoba fele romokban. Mindenhol üvegdarabok és képcafatok voltak. Magda, Rosalinát nyugtatgatta, aki morgott és kaparászó hangot adott ki.
-Jól van! Mindjárt vége.
Magda felállt és a kötényéből kivett egy ampullát és egy injekciós tűt. A folyadékot felszívta. Rosalináról levette a kapucniját. Kiadhattam valamilyen hangot, mert felém fordult és akkor megláttam az arcát. Nem reagálhattam, ahogy ő sem, mert Magda ezt a pillanatot választotta, hogy beadja Rose-nak a szérumot. 

Szörnyeteg és a négy szépség 3

3.fejezet

Magda

A fene egye meg, Rosalina meg fog ölni! Végignéztem az öt fiún. Megérdemlik, hogy tudjanak róla, hacsak egy kicsit is.
-Rendben! Ülj le fiú a többiekhez!
Az alkoholtól és a dohánytól bűzlő fivér kihúzott egy bárszéket és ledobta magát.
-A képen Rosalina van, édesanyátok lánya.
-Az a nő a mostohaanyánk!
-Igen, elnézést Dean.
-Tudtuk, hogy Helennek van lánya, de azt nem gondoltuk, hogy vele kell élnünk.
-Ahogy mondod Ian! Nem ismerjük! Még a szüleink esküvőjére se jött el!
-Kérlek Tod és a többieket is! Rosalina igen különleges helyzetben van. Mióta azaz esett történt azóta megváltozott. Már két éve nem tette ki a lábát a házból. Sőt a szobáját is alig hagyja el. Nagyon aggódom érte fiúk. Helen arra gondolt, hogy ha itt éltek vele, akkor talán újra szocializálódik. De ez Rosalina számára már lehetetlen.
-Ennyire rossz a helyzet?
-Óh, ha tudnád Nick!
Könnyeimet nyeldekeltem. Erőltetett mosolyt csaltam az arcomra.
-Na, de elég a búslakodásból! Rosalina nem fog titeket zavarni. Vacsora a hűtőben csak meg kell melegítenetek. Nekem most el kell menni. Majd jövök.
-Szia Magda!
Otthagytam az öt fiút és a padlás felé vettem az irányt. Kötényem zsebéből elővettem a kulcsot és kinyitottam azt az ajtót, ami a padlásra vezetett. Az elém táruló lépcsősor láttán beleremegett szegény öreg térdeim.
-Öreg vagyok én már ehhez.
Lassú, öreges léptekkel másztam meg a lépcsőt, majd végigmentem a folyosón. Egy újabb kulcsot vettem elő, amivel kinyitottam a szobája ajtaját. Nem lepődtem meg a sötéten és az ijesztően világító monitorokon, már megszoktam. Lassu léptekkel néztem körbe a szobán. Nem volt rumli. Szépen rendezett, ha egy padlásszobára lehet e ezt mondani. Rosalina az ablak előtt állt. Villámok cikáztak a sötét felhők között. Nehéz lesz hazajutni.
-Muszáj volt nekik mondanom valamit. Előbb vagy utóbb szóba kerültél volna. Én...
Rosalina válla fölött hátrapillantott. Szemei szomorúak és megtörtek voltak.
-Tudom. És hálás vagyok, hogy nem mondtad el nekik a teljes igazságot. Nem is tudom, hogy mire mennék nélküled.
A szívem szakad meg, hogy ilyennek látom. Az átok és a gyász tönkretette, már nem azaz életvidám lány. Rosalinát a lányomnak tekintem, ezért is maradtam vele, amikor mindenki elhagyta.
-Mindig számíthatsz rám, Rosalina.
-Tudom Magda, tudom.
Torz arcára kiült egy szomorú mosoly, majd a vihar felé fordult.
-Anyád hívott már?
-Igen.
-Beszéltél vele?
-Nincs mit mondanom. Ő is tudja, hogy nem fog semmi sem megváltozni.
Helen egyedül intézte férje temetését, és akkor még itt van Rosalina esete is. Hetekig jártak a házba a különböző orvosok a világ minden tájáról, de sokuk még az ajtóig sem jutottak, akik pedig meglátták titoktartási szerződést kellett aláírniuk. Senki sem tudott segíteni. Nekünk már nincs remény.
-Ideje hazamennem. A kis hűtődben van az ebéd és a vacsora.
-Rendben. Vigyázz magadra.
-Te is kicsim.


Nick

Az ebéd finom volt. A dobozaink közül próbálom kiszabadítani a cuccaimat, de Dean részeges beszólásai már az idegeimre megy. Most éppen azt ecseteli, hogy Helen, a mostohaanyánk lánya mégis mekkora picsa, hogy nem tolja le ide a hájas seggét, hogy köszöntsön minket a mostohatesóit.
-Az istenért fogd már be Dean! Senkit sem érdekel a mocskos szád! Húzz vissza abba koszfészekbe, ahonnan jöttél!
Dean sörrel a kezében vettette le magát a kanapéra és lábait hangos koppanással rakta fel a dohányzóasztalra.
-Kapd be Ian! De most mondjátok nincs igazam?!
-Nincs Dean nem tudhatjuk, hogy milyen okból nem mutatkozott előttünk.
-Jaj, te csak fogd be Simon! Nincs véletlenül dolgod a szivárványos világodban?!
-Nincs, az unikornisomat már megetettem és lecsutakoltam. Tudod rád is férne egy kis csutakolás.
-Gyere csutakolj le buzikám!
Tod a legkisebb testvérem és az éppen lebuzizott Simon párja, meghalva az inzultációt Dean felé vette az irányt és a részeges bátyra vetette magát. Birkózásukat elégedetten néztem, majd a kezemben lévő dobozzal elsétáltam a szobám felé. Ami megakadt a szemem azon, hogy a házban nem voltak családi képek. Huuu! Mi sem voltunk oda a fényképes emlékekért, de azért elvétve mégis voltak. Fura.

Rosalina

Az eső nem akart elállni. Unalmas ez a nap is. Elfordultam az ablaktól és a monitorokat kezdtem el bámulni. A fiúk abbahagyták egymás oltógátasat és elmentek a szobájukba kipakolni. Leültem a falra rögzített monitorok és az ágyam közé helyezett alacsony dohányzóasztalhoz és a fiúk aktáit kezdtem el olvasni. Nézzük csak...Ian Smith. 25 éves  egyetemista, a jogi karon. Anyjuk cserbenhagyásos gázolás miatt döntött úgy, hogy ügyvéd lesz belőle. Tina Smith 10 évvel ezelőtt halt meg, cserbenhagyásos gázolás áldozataként. Férje, aki apám cégének egyik szponzor cégének vezetőségének tagja. Ian, édesanyja szőke hajszínét és zöld szemeit örökölte, a hasonlóságnak evvel vége is, ugyanis markáns, férfias alakját és arcát Mike Smith-től örökölte. Jelenleg egyedülálló, bár néhány újság szerint három hónappal ezelőtt egy népszerű modellel jár. Uncsi! Lefogadom, hogy egy nőfaló. Jóképű, egyetemista és még gazdag is, veszélyes párosítás. Kövi! Dean és Nick Smith. 19 éves gimnazisták. Mindkettejük bizonyos okok miatt kimaradt egy évet. Dean a tipikus rossz fiú, állandó lógása és rovója miatt bukott. Általában a bandájával lóg és egy bárba dolgozik. Dean és Nick nagyon hasonlítanak, legalább is külsőleg ami nem csoda hiszen ikrek. De Dean-el ellentétben Nick visszahúzódó, csendes, mondhatni antiszoc. Nicknek volt egy balesete és a kórházban töltött ideje annyira marasztalta, hogy félbe kellett hagynia a tanulmányait. Az adatok szerint az iskola könyvtárába dolgozik, amiért nem fizetnek. Lehet ezt egyáltalán munkának nevezni? Dean tüsis haja és Nick emos hullámos lokniai is bizonyítja a két testvér ellentétét. Bár utánanézések alapján egykor a két iker nagyon jóban voltak, sőt közös bandába verődtek, de idővel eltávolodtak egymástól. Tod Smith a négy fivér legfiatalabbika. 16 évével ő a legnormálisabb, attól eltekintve, hogy meleg. Másságára tízéves korában figyeltek fel, amikor a színes függönyöket és a ruhát szétvágta, majd összevarrta őket, hogy új "stílust" tudjon teremteni. Rá két évvel arra tértek haza, hogy a tizenkét éves Tod felrepedt szájjal tévézik és a legjobb barátja idegesen törölgetve a száját magyarázz arról, hogy ő a lányokat kedveli. Hu,kemény! Tizenhárom volt, amikor megismerte Simont, aki akkor költözött oda a szomszédba. Barátságukból végül szerelem lett. Tod, Dean és Nick hasonlítanak leginkább egymáshoz a barna haj, szemek és a szépfiú vonásokkal. Tod és Simon ugyanazon a szakgimnáziumba járnak, de nem egyazon szakon. Tod a divat terén akar elhelyezkedni, míg Simon-t inkább a smink és hajviselet érdekli. Simon egy szintén 16 éves fiú, aki még Todnál is színesebb egyéniség, főleg a szivárványszínű hajával és a folyton változtató természetellenes színű kontaktlencse viselése. Az aktáját nem olvastam tovább, túl sok a szín benne. Úgy gondolom elég annyi, hogy ő is itt fog lakni. Az utolsónak hagyott akta bizonytalanított el. Mike Smiht. 45 éves, mostanra igazgató. Anyámat két hónappal ezelőtt vette el, apám halálától számítva másfél éve ismerik egymást. Anyám csak fél évig gyászolt és maradt szingli, utána megismerkedett Mike-kal és már nem járt haza túl gyakran. Először csak kimaradt néhány óránál, majd a néhányból több lett, aztán napok, hetek. Ilyenkor csak egy telefonhívást kaptam tőle az üzenetrögzítőre, amin elmondja hogy jól van ne aggódjak és hogy hamarosan hazatér. Egyszer sem válaszoltam. Túlságosan mérges voltam az átokra, apámra, hogy nem hitt anyának, hogy hagyta, hogy elterelődjön a figyelme ezzel autó-balesetben meghalt. Iszonyatdühös voltam, de a legjobban anyámra. Miatta történt a baleset, miatta érzem magányosnak magam! Képes volt fél éves gyász után találni magának egy férfit, akihez hozzáment! De ezek ellenére azért utáltam, mert ő boldog, míg a lánya szörnyeteg. És végül utálom magamat, mert annyi szenvedés és megrázkódtatás után képes vagyok a saját anyámat irigyelni, utálni. Morogva csaptam be a mappát, majd felborítottam a papírokkal telerakott kis asztalt.

Gésa testőr Vége

Epilógus

Nem lehet igaz! Fél órás késésben vagyunk mint mindig. 

-Jonathan, merre vagy?!

A nyakkendőmet kötve sétáltam ki a teraszunkra. Na végre megkötöttem! Végre nekikezdhetek megkeresni az ötéves fiamat. 

-Á meg is van!

A terasztól láthattam a füves kertet és az erdő szélét. Jonathan egy sűrű bokorcsomóban négykézláb mászott, persze még mindig nem tanulta meg, hogy ha lopakodni akar, akkor ne tolja fel a fenekét.

-Jonathan ideje öltöznöd! Tudom, hogy a bokorban vagy, na gyerünk!

Az ötéves fiam felháborodottan kelt lábra. Arca tiszta piszok volt, a hajában pedig ágak voltak.

-Lelepleztél! Majdnem elkaptam! Csak egy kicsi kellett volna, hogy sikerüljön.

Mindketten tudtuk, hogy ez egy hazugság.

-Nem érdekel, mosakodj meg és öltözz át!

Durcás képpel mászott át a bokron, de fölötte megrezzent a fa ága és azonnal egy sötét alak zuhant le egyenesen a fiam mögé.

-Jonathan!

A fiam vijjogó nevetésétől zenget az egész birtok. A fáról leugrott szőke nő, felkapta a fiamat és elkezdte felfelé dobálni.

-Jól van elég volt! Így tényleg sosem érünk a nagypapáékhoz.

-Akkor jobb, hogy ha tényleg sietsz apróság, majd legközelebb játszunk.

A szőke szépség lerakta Jonathant és eltessékelte. Ahogy elszaladt mellettem még összeborzoltam a haját. Elhaló trappolása jelezte, hogy egyedül maradtunk. Tekintetem a szőke hajú nőre. Szép volt. Haja meg-meg csillant a napfényben. Fehér egyszerű ruhája lengén hullámzott rajta.

-Emlékszem arra, amikor elutaztam távol keletre. Ott találkoztam egy hozzád hasonló nővel. Egy szirén volt.

Lassu léptekkel közelítettem meg, mintha elijeszthetném ha kapkodok.

-Magammal hoztam. 

-És mi lett vele?

Már ott álltam előtte. Közelebbről észrevettem, hogy a hajában falevelek vannak, mintha az erdő része lenne, egy tündér.

-Elvarázsolt. Elérte, hogy beleszeressek. 

-Kár, akkor belém már nem tudsz szerelembe esni.

Incselkedő hangjára elkaptam a derekát és magamhoz rántottam.

-Igaz, a szívem csak is az övé. De van egy titok amit még ő sem tudod.

Suttogva kérdezett, de le nem vette a szemeit a számról. Hiába még mindig tudok rá hatni.

-Itt Angliában a szirénből egy elbűvölő tünde lett.

Mint akik éheznek úgy vetettük egymásra magunkat. Nem sokáig lehettünk együtt mert egy torokköszörülés hangjára szétrebbentünk. John bácsi ott állt a már felöltözött fiunkkal.

-Itt az ideje, hogy átgyertek! Annebell már ki van akadva. Na gyerünk!

Elizabeth a már gömbölyödő pocakjára tette a kezét.

-Mond anyunak, hogy a pici rakoncátlankodott.

-Hát nem is tudom...

-Naaa, légyszí!

Amióta visszakapták a lányukat, azóta mindent megtettek Liziért. Elizabethtel felsétáltam a teraszra. Kezet fogtam John bácsival és néztük, ahogy Jonathan és az anyja szurkálódnak egymással.

-Jiroék már ott vannak?

-Bizony, Yuko alig bír a lányával folyton Jonathanért nyafog.

-Kitudja talán még házasok lesznek.

-Az én kicsi fiamat nem fogod hozzáadni a legjobb barátném lányához, amíg nem lesznek tizenhat évesek! Megértetted William?!

-Igen drágám!

Gésa testőr 37

37. fejezet

Elizabeth

A japán parkettás teraszról lógattam le a lábamat. Kezemben fehér kicsi, lapos csésze, amiben isteni sake van. Elégedetten kortyoltam az alkoholba.
-Áhhh, de jó!
-Bizony, bizony, a túlvilági sake a legjobb.
Mellettem hangzó férfi hangra odafordultam. Nagy megdöbbenésemre az egykori mesterem terpeszkedett ott.
-Mester, te vagy az?!
-Ki más lenne?!
Az öreg japán férfi alaposan végigmért, majd elégedett fogsoros mosollyal ajándékozott meg.
-Meghaltam?
-Nem, még nem. De ha továbbra is itt maradsz, akkor igen.
Beletörődően bólintottam és visszafordultam az előttem lévő ködös erdőhöz.
-Nem kellene itt lenned.
-Megbuktam mint ninja. Nincs jogom tovább élni.
-Á igen a ninja becsület. Jól kitanítottalak.
Megittam a maradék saket és újratöltöttem.
-De te sosem voltál ninja.
-Hogyan?!
-Te mindig is úri kisasszony voltál, egy nemes lánya, akit egy nemes fiúnak szántak. Nem pedig gyilkos harcosnak. A ninja gyermeknek már ötéves korukba megbélyegzik őket, de rajtad nincs ez a bélyeg. Kitanítottalak, kémnek, testőrnek, bérgyilkosnak. De nem ninjának.
-Most már nem számít. A testem tele van hegekkel, senki sem akarna egy ilyen nőt. Nem vagyok alkalmas arra, amire a szüleim nevelni akartak. Pluszba még a gazdám sem akar már. Nincs többé szükségem rá.
-Biztos vagy te ebben?
Már éppen felelni akartam volna, amikor is az erdőből jövő köd elért minket és egy ismerős hangot hozott magával.
-Sajnálom. Nem, azt akartam mondani. Én-én nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Fontos vagy nekem! Szükségem van rád! Gyere vissza... te vagy az egyetlen velem egykorú barátom. Kérlek Inuka, szükségem van rád!
Az egykori gazdám, kétségbeesett hangjától a mellkasom összeszorult. Ő nem olyan, mint a többi gazda, inkább gondoltam rá mint nővér. Sosem volt nővérem, egyedül az anyám volt a női példaképem, viszont nem tartottam példaképemnek az állandó parancsolgatásai miatt. Az erdőből hömpölygő sűrű köd csiklandozta a bőrömet.
-Nincs még itt az időd. Menj!
Megittam az italom és az erdő felé sétáltam, mielőtt elérhettem volna az első fát megálltam és visszanéztem az öreg mesteremre.
-Még találkozunk, mester.
-Hát persze!
Visszafordultam és elindultam a sötét erdőbe.


Yuko hangját már egy ideje nem hallom, mégis szünet nélkül sétálok előre. Merre kellene mennem? A köd egyre sűrűbb, a fákat már nem is látom.
-Annyira sajnálom.
A síró nő hangra megálltam.
-Észre kellett volna vennem. Hiszen az anyád vagyok! Nekem tudnom kellett volna!
Anyám hangja kétségbeesett és gyászos volt. Sosem sírt. Legalább is nem emlékszem rá. Nem szeretem ezt a hangot. Nem szeretem anyám síró hangját.
-Anya hagyd abba!
-Nem kellett volna megütnöm téged, az én kicsi szépséges kislányomat.
-Elég!
-Óh, Elizabeth!
-Anya!


Annabell

Annyira sápadt. Az én kislányom, olyan szép. Könnyeimet nyeldekelve fogom a kezét, ami annyira hideg.
-Óh, Elizabeth!
-Anya.
Gyenge, reked és halk hangjára összerezzentem. Könnyes szemmel, hunyorogva nézett rám.
-Kicsi kém!
Letöröltem a könnyeimet és a komódon lévő kancsó vízért nyúltam. Kiöntöttem egy pohárral és óvatosan a szájához emeltem. Hevesen nyelve itta a hideg vizet.
-Lassan virágom, még csak most ébredtél fel. Óh, ha a többiek is meghallják a nagyszerű hírt! William kifog csattanni az örömtől.
Annyira boldog voltam. Végre visszakaptam a kislányomat! Felszabadultan kacagtam és táncra perdültem.
-Sajnálom.
A hangja bár hangosabb volt, még így is rekedt. Kedves mosolya egyre remegett.
-Jaj, kincsem mi a baj?!
-Sajnálom. Én már nem vagyok olyan úri lány, mint aminek neveltél.
-Nem számít!
-De igen! A kezem vértől piszkos, a testemen számtalan heg van. Valószínű, még egy báli ruhát sem tudok felvenni anélkül, hogy ne látszódjon. Senki sem akarna egy magamféle nőt a feleségének.
Az én kislányom.
-Nem számít! Nem érdekel, hogy számtalan sérülés van a bőrödön. A férjhez menéssel pedig ne aggódj, apád és én se akarjuk, hogy elhagyj minket azok után... azok után, hogy ennyi éve át nem voltál velünk. Kincsem.
Leültem az ágyra és megsimogattam fehér arcát.
-Te vagy a mi kislányunk. Mondjon bárki bármit nem érdekel! Szeretünk.
-Én is szeretlek anya.
Kimondta! Édes istenem, kimondta! Annyira boldog vagyok!
-Szólok a többieknek. Nagyon szeretlek.

William

Annebell néni három óráig könyörgött nekem, hogy hagyjam ott Lizát és menjek aludni. Talán igaza van, éppen ezért egyeztem bele. Amint az arcom a párnához ért azonnal elaludtam. Sötét álmomból a ház lakóinak izgatott beszélgetéseik ébresztettek.
-Elizabeth!
Kiestem az ágyból és Lizi szobája felé szaladtam. Dübörgő léptemre John bácsi lépett ki lánya szobájából.
-Elizabeth!Mi történt?! Hogy van?
John bácsi mosolyogva ölelt meg.
-Jól van. Én voltam az utolsó látogatója. Most alszik.
Nevetve öleltem meg azt a férfit, aki apámmal együtt nagy hatással volt rám. És tudtam, hogy ettől a perctől kezdve a mi kapcsolatuk még szorosabb lesz.
-Bemehetek hozzá?
-Persze fiam. Menj csak.
Elengedtem és bementem Lizi szobájába. Aludt, csak az volt a bizonyíték, hogy életben van, hogy mindkét oldalt az arca piros, mint aki jót nevetett. Egyenletes lélegzete megnyugtatóan hatott rám. Csendben odasétáltam az ágya melletti székhez, amire leülte. Vajon mit álmodik?
-Szia.
Álmos, fáradt hangjára előrébb hajoltam és megfogtam a kezét.
-Szia. Nagyon megijesztettél minket.
-Tudom és sajnálom.
Tenyerét az arcomra simítottam.
-Életemben nem féltem ennyire. Soha többé ne csinálj ilyet!
Kedveskés mosollyal simogatta az arcomat.
-Megígérem Will. Megígérem.
-Helyes.
Tenyerébe fordultam és megcsókoltam azt. Bőrének illata teljesen elbódított.
-Aludj, biztosan fáradt vagy.
-Rendben....
Habozása megmosolyogtatott.
-Itt maradok veled.
-Jó.
Szemei lassan leragadtak és én csak néztem és néztem.
Igen, most már teljesen biztos vagyok benne.

Elizabeth

Nem találkoztam többé a mesterrel. Büszkén mondhatom, hogy nem haldoklom, bár a szüleim még mindig úgy kezelnek, mintha bármelyik pillanatban meghalnék. Egyedüli mentsváram a két bátyám, akik megnevettettek és William, aki mellett olyan békességet és boldogságot érzek mint még soha. Másfél hét telt el, lassan járkálok a szobámba, de amint meglát valaki az ágyon kívül, falfehérré válik és sírva könyörög, hogy bújjak vissza a biztonságos ágyikómba. Elegem van! Amint felkelek elkezdek edzeni és senki, még a szüleim se akadályozhatnak meg benne! Határozottan nyitottam ki a szemem. Tekintetem Will bárgyú vigyorára akadt.
-Mi az?
-Jó reggelt, drágám.
Kuncogva túrtam bele a hajába. Ahogy simogattam valami meg-meg csillant a fürtök között.
-Mégis mi..?
Elvettem a kezemet. A kis csillogás nem Will hajában volt, hanem az én kezemen, vagyis a gyűrűs ujjamon. Életemben nem láttam ilyen régi és gyönyörű gyűrűt.
-Istenem William!
Halk hangomra közelebb jött hozzám és megfogta a gyűrűs kezemet.
-Hozzám jössz?
Már nem is tudom, hogy mikor sírtam, de most a szememből csak úgy potyogtak a könnyek.
-William én... én nem...
Ahelyett, hogy megharagudott volna, vagy szomorú arccal nézne rám, ő mégis mosolygott és letörölte a könnyeimet.
-Én nem vagyok feleségnek való.
-Már hogy ne lennél az. Annabell néni mondta, hogy ostoba kifogásokkal állnál elő, de engem nem érdekel, hiszen azon az estén se érdekelt.
Ennek említésére a vérem pezsegni kezdett. Sosem felejtem el azt az estét, Will kellő képen éreztette velem, hogy őt nemérdekli a testi fogyatékosságomat.
-Komolyan gondolod?
-Szerinted miért húztam az ujjadra, míg te aludtál?! Reménykedtem abban, hogy nem fogsz nemet mondani.
Neki? Nemet?! Bolond! Egy bolondhoz akarok hozzámenni.
-Mégis, hogy mondhatnék neked nemet?! Tehát a válaszom igen.
William fehér fogsorát megmutatva vigyorgott.
-Én vagyok a világ legszerencsésebb férfia.
Kuncogva hajoltam az arcához, hogy egy forró csókkal koronázzam meg ezt a szép reggelt.