2015. október 23., péntek

Vér és tűz vége

Extra

https://www.youtube.com/watch?v=8v_4O44sfjM
Megtörten ültünk a váróba.
Vártuk az orvost, hogy adjon egy kis reményt.
A kezelőorvosa megjelent lehajtott fejjel, mellette Éva könnyes szemekkel nézet ránk. Tudtam. Tudtam, hogy meghalt. Összetörten ültem vissza a székre. No szülei egymásba kapaszkodva sírtak. A doki elment, de Éva még maradt.
-Nagyon sajnálom ami történt. Noémi szekrényében találtam négy levelet. Kettő levél önöknek van címezve.
No szüleire nézett és odaadott nekik egy-egy borítékot.
-Van egy levél, amit a temetésére írt, a másikat neked írta Zoli.
Éva felém nyújtott egy vastag borítékot.
-Magatokra hagylak.
Azonnal felnyitottam a levelet és elkezdtem olvasni.
https://www.youtube.com/watch?v=aJxrX42WcjQ
Kedves Zoli!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor az azt jelenti, hogy meghaltam.
Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek tovább veled.
Imádtam veled lenni, te voltál a fény a szürke hétköznapjaimban.
Most biztosan azt kérdezed magadtól, hogy miért nem mondtam el neked.
A válasz egyszerű, mert szeretlek.
Amikor azt mondtad, hogy szeretsz nagyon megörültem, de féltem is hiszen én haldoklom és nem akarlak -e miatt lekötni téged, ezért nem is válaszoltam neked. De most itt ezen a papíron egy kicsit önző akarok lenni. 
Megvetsz érte?
 Megutáltál?
 Nem bánom.
 Mert szeretlek. Csak abban tudok reménykedni, hogy amikor eljön az időm, akkor a te hangod lesz az utolsó amit, hallani fogok. Kegyetlen lenne tőlem azt kérni, hogy sose felejts el, ezért inkább azt mondom élj!
Élj tovább helyettem is.
Légy boldog.
Szeretlek Noémi
Ui.: Ezek a kedvenc képeim, ahova mentem oda nem vihettem magammal, ezért neked adom.
Rengeteg kép volt a borítékban. Az egyiken a kötözött énem és No vigyorogva ölelkezve nézünk a kamerába, amit Éva készített. Emlékszem arra a napra. No és Éva vigyorogva jöttek a szobámba.
"-Hali Zoli!
-Sziasztok. Mi ez a nagy boldogság?
-Csak arra gondoltunk, hogy közösen meglátogatunk.
-Valamit forgattok a fejetekben.
No drámaian a szívére tette a kezét.
-Óh, minő borzalom, Éva most mit tegyünk Zoli leleplezett minket!
-Hát akkor nincs mit tenni mond el neki a csodás tervedet.
-Már most félek.
-Nem kell. Hihi, arra gondoltunk, hogy mivel nemsokára leveszik a kötéseidet megörökíthetnénk.
-Te lennél a múmia visszatér.
-Hahaha ti őrültek vagytok!
-Nem is.
-Na akkor benne vagy?
-Naná, de Nonak is rajta kell lennie.
-Egye fene feláldozom magam egy nemes célért.
-Mégis miféle nemes célért?
-Hát az unokáidnak is meg akarom mutatni, hogy milyen nevetségesen nézel ki.
-Ááá te aljas!
Megragadtam No kezét és az ölembe húztam."
Egy másik képet vettem a kezemben, itt kint voltunk a hóban. A kép felülről volt fotózva, éppen a kezemet nyújtom a fekvő Nonak. Már akkor is tudtam, hogy ő egy csodálatos angyal. A többi képen is ketten voltunk. A legtöbben az ágyában fekszik, kipirulva, de mégis boldog az arca. Az utolsó három képen csak én vagyok. Az egyiken a kórházi ágyamban alszom. A másikon éppen No összefirkálta az arcomat. A harmadikon meg mosolyogva nézek ki az ablakon. Akaratom ellenére elkezdtem sírni.
Hát vége.
Elment és nem jön vissza.

A temetését egy hét múlva tartották meg. Sokan eljöttek, én a tömeg végén helyezkedtem el. No szülei meséltek a lányuk életéről. Nagyon megható volt. Végül Noémi apja egy megdöbbentő bejelentést tett.
-Még egyszer köszönjük, hogy eljöttek a lányunk temetésére. Km, a lányom halála előtt írt egy levelet a temetésére, még nem bontottuk fel, ezért arra szeretném kérni önöket, hogy hallgassuk végig, ahogy Noémi barátja felolvassa ezt a levelet. Zoli, ha lennél olyan kedves és felolvasnád?
Megdöbbent arccal mentem oda Noémi apjához, eközben a tömeg szétvált, hogy utat adjon nekem. Felálltam a kis emelvényre és elvettem a borítékot. Kinyitottam, kivettem belőle az üzenetet.
Km. Ezt a levelet a temetésemre írtam. Így akarok elbúcsúzni az ismerőseimtől.
Hát mit is mondjak? Először is sajnálom, hogy nem mondtam el nektek, hogy beteg vagyok, ezt nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy ilyen állapotba lássatok, azt akartam, hogy az egészséges és életvidám Noémi emléke maradjon nektek. Az életem a kórházban nem telt fájdalom mentesen, de ne sajnáljatok emiatt! Ugyanis ez a fájdalom adott erőt a küzdéshez. 
Mikor bekerültem a kórházba egy öreg haldokló asszony volt a szobatársam. Mindig morgott amikor fájdalmamban nyöszörögtem. Egyszer megkérdeztem, hogy neki nem fáj -e? Mire ő azt mondta:
-Szerencsére már nem fáj, ugyanis hamarosan a drága megboldogult férjemmel leszek.Mire én:
-Ezt nem értem.
-A fájdalmat csak azok érezhetik akik még élnek, ők ebbe az érzésbe tudnak kapaszkodni, ez adja nekik az erőt. Nekem már nem fáj, tehát hamarosan meg fogok halni. De nem bánom, a férjem meghalt, a gyerekeim meg külföldön vannak a saját családjukkal. Nekem így jó!
A néni másnap meghalt. Azóta egyszer sem nyöszörögtem vagy kiabáltam fájdalmamba, éppen ellenkezőleg a monoton mindennapjaimon vártam, mert én élni akarok.
Sajnos már egy ideje nem érzek fájdalmat, tehát hamarosan meg fogok halni. Őszintén egész jó életem volt. A családom szeret, vannak barátaim és megkaptam életem első vallomását, az első és egyben utolsó szerelmemtől.
Tehát boldog életem volt, ne sírjatok utánam túl sokáig, lépjetek tovább.
Éljetek helyettem is.
Csókol titeket Noémi.A levelet lehulló könnyeim pöttyözték be. Gyorsan összehajtottam és beraktam a borítékba. A kezemben tartott vörös rózsát Noémi koporsójára tettem.
-Sosem felejtelek el kedvesem.
Megsimogattam a szépen lakkozott fát és elmentem.

20 évvel később

Az emberek élete folytatódott. Ez Zolival is így volt. Az évek során sikeresen lediplomázott és most orvosként dolgozik a már számára jól ismert kórházba. Viszont Zoli élete megváltozott, most már rendszeresen dohányzik és néhanapján iszik is. Már 20 éve nem volt olyan nő aki megdobogtatta volna a szívét.
A jóképű doktor a kórház tetőjén a szokásos cigiszünetén volt, amikor egy nemvárt vendég jött hozzá.

-
Már megint azt az átkozott cigarettát szívod! Nem lesz ennek jó vége Zoli.
-Hagy Pufi mégis mit számít egy  cigi?!
Az évek során Éva megöregedett, de még mindig pont olyan kerekded, mint akkor.
-Már régen nem hívtak ezen a neven. Utoljára ő nevezett így.
-Tudom.
Éva leült Zoli mellé és nézték a lemenő napot.
-Mond csak mégis meddig fogod ezt csinálni?
-Nem értem, hogy miről beszélsz.
-Már több mint 30 vagy és még menyasszonyod sincs, tudom jól hogy nehéz, de már 20 éve.
-Megpróbáltam. De egyik sem az igazi. Mindenkit csak ő hozzá hasonlítom. Senki sem tudja úgy megdobogtatni a szívemet mint ő. Ha lecsukom a szemem az ő mosolyát láttam. Ha zenét hallgatok az ő hangján hallom. Amikor felkelek az ő illatát érzem. Igen 20 év és még mindig úgy érzem mintha csak tegnap öleltem volna meg.
-Oh, drágám.
-Mit tegyek Éva? Mégis mit? Számtalan nővel voltam, de mindig csak rá tudok gondolni. Jártam pszichiáterhez, de ő sem tudott segíteni. Ez már beteges!
Éva csöndben ült tovább, Zoli mélyen megszívta a cigarettáját, majd kifújta a füstöt.
-Azt mondják, hogy az ember egész életében a párját keresi, nos ezek szerint te megtaláltad.
-Csak későn.
-Ez igaz, de te megtaláltad.
-És mégis mit érek vele!
-Hát ezt csak te tudhatod. Most már mennem kell. Ne szenvedj annyit Zoli.
-Rendben.
Zoli egy megkeseredett ember lett?
Talán.
Vagy éppen csak várja kedvesét, hogy magával vigye. És újra együtt legyenek.

Zoli egész életében egyedül volt,senkit sem szeretett úgy mint Noémit, sosem születtek gyereke akinek megmutathatta volna az ő angyalát, de nem bánta. 67 éves volt, amikor egy betegség miatt meghalt. Mindvégig küzdött, hiszen ezt kérte tőle, hogy éljen.  Mikor már nem fájt semmije hagyta, hogy a halál átölelje és elvigye a kedveséhez.
Mosolyogva hagyta el ezt a világot.
Boldogan ölelte végre hőn áhítozott kedvesét.
Végre békére lelt.

VÉGE

2015. október 22., csütörtök

Valami új

Hali mindenki!
Jó híreim vannak.
 Akarjátok hallani?
Még ha nem, akkor is elmondom.
 Először is biztosan észrevettétek az egyik rövid történetemnél (vér és tűz) , hogy nem írtam ki a "Vége" szót. Ez nem véletlen, mert véletlenek nem léteznek (ez vajon mibe volt?... na mindegy). Van még egy utolsó rész. Annyit elárulok, hogy a drága Zoli szemszögéből lesz.
Akkor jön a másik jó hír. Van egy jó barátom, aki NAGYON JÓL  rajzol (igen jól olvastad azt írtam, hogy rajzol), de ez miért jó? Mert az Új világ vagy még sem? című történet szereplőit fogja megörökíteni (láttam a szereplők vázlatait(amik gyors firkák voltak) és már az elképesztő, legalábbis nekem NAGYON tetszik). A történet elejét mindig azzal fogom kezdeni, hogy leírom a "művész" nevét és azt a honlapot ahová feltölti a képeket. Akinek megtetszik nyugodtan látogasson el hozzá, fantasztikus rajzai vannak.
A vér és tűz című történettel fogom fojtatni a hetet, de ne aggódjatok hamar meglesz és már rakom is fel a Katona szerelem következő részét.
Nos, elég volt?
Nem?
Akkor mondok még valamit.
A történetek most már a Google+ is meg fognak jelenni.
Bármilyen véleményt, kritikát szívesen elfogadom vagy esetleg egy cserét. Biztosan észrevettétek, hogy nincs chat-falam. Én fölöslegesnek tartom, mert a megjegyzésbe is nyugodtan írhattok. Hát ennyit akartam közölni.
További jó olvasást.

Egy új világ vagy még sem?9

9. fejezet

Margaret kidobott otthon, de előtte megkértem, hogy értesítsen a fejleményekről. Amikor bementem a házba meglepődve tapasztaltam, hogy se anya, se apa nem volt otthon. A konyhába érve a hűtőn találtam egy cetlit.
Szia drágám!
Be kellet mennem a szerkesztőségbe, este jövök. Apád vacsorára hazaér.
Puszi anya!
Az órára néztem, ami három órát mutatott. Apa két óra múlva ér haza. Megpakoltam egy tálcát és felmentem az emeletre. Megnéztem az e-mailjeimet, egy kicsit játszottam. Észre sem vettem, hogy a nasit már meg is ettem. Levittem az üres tálcát és elmentem az emeleti mosdóba. A kezemet mostam, amikor elkezdtem nézni magamat a tükörben. Koncentráltam a szememre, ami hirtelen átváltozott szürke farkasszemmé. 
-Király!
Vicsorogni kezdtem a tükörbe és csattogtattam a fogaimat, amik egyre nagyobbak és hegyesebbek lettek.
-Azta!
Hirtelen ajtócsapódást hallottam, majd megint, valaki bent van a házban. A folyosóról kiszagoltam és nagy megdöbbenésemre az apámat éreztem.
-Megjöttem!
Én marha automatikusan visszaköszöntem.
-Sziaa!
-Hol vagy Lana?
Hallom, ahogy jön fel az emeletre. A fenébe! Gyorsan becsuktam a fürdőszoba ajtaját és elkezdtem koncentrálni az emberi alakomra. Amikor kinyitottam a szemem, pánikolva vettem észre, hogy még mindig farkasszemem és fogam van. Kopp-kopp.
-Minden rendben?
-Persze, csak éppen a WC-n ülök.
-Oh, oké. Megyek elkészítem a vacsit.
-Oké.
Megvártam, amíg lemegy a lépcsőn és aztán a tenyeremet az arcomra csaptam. WC- ülök, tényleg? Hihetetlen, hogy ennél eredetibb nem jutott eszembe. Rendben, Lana koncentrálj! Megtudod csinálni! Elkezdtem koncentrálni az átváltozott részeimre. Éreztem, ahogy az agyaraim visszahúzódtak. Lassan kinyitottam a szemem. A benntartott levegőmet megkönnyebbülten fújtam ki. Most már teljesen emberien nézek ki. Lehúztam a nem használt WC-t és lementem apához. A drága apám éppen valami fincsi dolgot főz.
-Mi készül?
Oda osontam mögé és a válla mögül kilestem.
-Milánói.
-Hm. Úgy érzem ma finomat eszünk.
Elkezdtem megteríteni az asztalt.
-Miért? Eddig rossz ételeket adtam?
Megálltam a terítésben és apára néztem, aki felhúzott szemöldökkel nézet vissza rám.
-Dehogy! A te főztöd a legjobb.
-Helyes!

Már a harmadik tésztámat ettem, amikor anya zombi módra megjelent és elkezdet nyűgösködni.
-Megjöttem! Annyira éhes vagyok és nagyon fáradt, fáj a lábam teljesen ki vagyok!
-Akarod, hogy oda vigyem a tésztát?
Anya kiskutya szemekkel nézet rám.
-Oh, édes kicsi csillagom, te olyan drága vagy igen jó sokat szeretnék.
-Oké.
Apára vigyorogva mentem egy új tányérért és szedtem egy adag tésztát.
-Jaj, de fáj a lábam. Te drágám?! Megmasszíroznád a fájó lábamat?
Apa kuncogva tette le a villát, megtörölte a száját és elindult anya kanapén kinyúlt teste felé. Leült az egyik puffra és elkezdte masszírozni anya lábát.
-Jaj, ez ANNYIRA JÓÓÓ!
Leraktam a dohányzóasztalra a kajával teli tányért. És leültem a kétszemélyes kanapéra, anyáékat nézve. Ez hiányzott. Egy átlagos családi este. Semmi természetfeletti. Semmi rémképek.
A családi idillt a telefonom csörgése zavarta meg. Az ebédlőasztalról vettem fel. A hívó ismeretlen.
-Halló?
-Lana te vagy az?
Ez a hang csak nem ...
-Igen én vagyok.
-Én vagyok az Margaret, tudunk beszélni?
A fene tudtam! Ennyit a meghittségről.
-Persze egy percet kérek.
Már el is indultam a lépcső felé, amikor anya hangjára megálltam.
-Mégis ki az Lana?
-Ja csak Flóra.
-Üzenjük, hogy puszi.
-Rendben, átadom.
Gyorsan felszaladtam a szobámba és bezártam az ajtót.
-Itt vagyok most már nyugodtan beszélhetünk.
-Na szóval éppen anyámnál vagyok a pincébe és annyi itt a könyv hogy csak na. Vannak olyan könyvek, amik különböző világot írnak le. Emlékszel Kellan világának nevére?
-Hm, ha jól emlékszem Duat-nak nevezte.
-Duat? Várj csak egy kicsit!
Motoszkálás, papírzörgést hallatszott.
-Á! Anya ad csak oda azt a könyvet! Na meg is van Duat. Egy másik dimenzió, ahol csak természetfeletti lények élnek, az ott élők az emberi fajról még nem is hallottak. A mágia magas szinten van, gyakorlatilag mindenhol megtalálható. Bla-bla-bla. Bingó! A Duat nevű dimenzióban jelentős időeltolódás van nekik négy nap, ami nálunk csak egy. Ez még nagyon jól jöhet nekünk.
-Nagyszerű! És mi a helyzet a visszaküldésemmel?
-Semmi gond. A pincében találtunk jó pár erős erősítőt és anyukám is segíteni fog nekünk, ha nem gond.
-Nem, dehogy. Várj még is lesz egy kis gondunk.
-Mégis mi?
-A szüleim.
-Mi van velük?
-Nem tűnhetek csak úgy el egyik napról a másikra, nem engednének el.
-És mit szólnál, hogy ha holnap reggel beszélnék velük és meggyőzném őket, hogy egy fontos kezelés miatt nálam laknál egy kis ideig.
-De meg akarnának látogatni.
-Lana! Te csak ne aggódj! Elintézek mindent. Holnap találkozunk a rendelőmben, viszek néhány könyvet, amit érdemes lenne elolvasnod, mielőtt átkelnél a kapun.
-Rendben.
-Nos, akkor jó éjszakát farkaska.
-Jó éjt.
Mire lementem  a nappaliban anya és apa ölelkezve feküdtek a kanapén. Elmentem a szobájukba, hogy kihozzak nekik egy takarót. Betakargattam őket és kikapcsoltam a tévét. Nem kapcsoltam fel a villanyt, felesleges lenne a szuper éjjellátásommal biztonságosan feltudtam menni a szobámba. Gyorsan letusoltam, pizsire öltöztem, majd lefeküdtem az ágyamra. A plafont bámultam és visszaidéztem a telefonos beszélgetésemet. Hamarosan el fogom hagyni a családom és egy idegen világba kerülök, ahol csak magamra számíthatok. A karomat a könnyes szemeimre hajtottam. Álomba sírtam magam.
Reggel nagy megdöbbenésemre senki sem volt otthon. A három adagos reggelim az asztalon várt egy kancsó narancslével, amit nagy étvággyal meg is ettem. Elmentem átöltözni és már indultam is Margarethez.
A rendelő teljesen üres volt, még a titkárnő sem volt bent. Tehát Margaret megfogadta a tanácsomat. Mielőtt benyitottam volna a szobába egy másik boszorkányt érzékeltem. Mindenre készen állva nyitottam be. A mindig tiszta és rendezett szobában most mindenhol könyvek, jegyzetek és rengeteg kávés papír poharak voltak.
-Öhm. Egy kicsit túlzásba estetek nem gondolod Margaret?
Margaret az íróasztalánál ült és közelebb intett. Fekete karikák voltak a szeme alatt, valószínű, hogy egész éjjel a könyveket bújta. A másik boszorkány a kényelmes kanapén aludt, a fején egy nyitott könyv volt.
-Lehet, de megérte.
Az asztala előtti székre leültem és vártam, hogy beszámoljon a kutatásai eredményével. Margaret az asztalon lévő papírjai között kezdet el kotorászni.
-Tehát beszéltem reggel a szüleiddel és nagy nehezen sikerült megbeszélnem velük. 10 napot kaptál vagyis az ottani idő szerint 40 nap, mit gondolsz elég lesz?
-Bőven.
-Már összeszedtünk minden alkotó elemet a szertartáshoz. Készítettünk neked egy naplót, amivel kommunikálhattunk, de az idősík miatt csak a négy napodat fogom látni.
-Tehát ha jól értem, mondjuk azt, hogy hétfőtől csütörtökig írók a naplóba akkor te ezt pénteken kapod meg, igaz?
-Pontosan!
-Rendben fojtasd!
-Az átküldésed ma este fog megtörténni, ezért a beszélgetésünk után menj haza és egy hátizsákba rakj el néhány fontos dolgodat.
-Oké.
-Lássuk csak mit is hagytam ki? Oh igen este hatkor fogok érted menni. Addigra készülj el.
-Igenis főnökasszony.
Margaret adott néhány könyvet, amit hazavittem.
Hazaérve összepakoltam négy trikót, két nadrágot, egy melegítőszettet, sok fehérneműt, egy csizmát és egy bakancsot, két kulacsot, bicskát és egy 12 darabos bontatlan gyufásdobozt. Néhány egészségügyi eszközt. A hátizsákom nagyon nehéz volt egy közönséges embernek, de szerencsémre az emberfeletti erőmnek meg sem kottyant ez a súly. Éppen sétáltam le a lépcsőn amikor anya jött haza.
-Szia.
-Szia.
-Éhes vagy?
-Min a farkas.
-Akkor menjünk ebédelni, úgy mint régen, csak mi ketten rendben?
-Jól hangzik! Menjünk.
Anyával megebédeltünk és sokat beszélgettünk. Tényleg olyan volt mint azelőtt, csak bennem volt azaz érzés, hogy már csak pár órám van és megint nem fogom őket látni egy jó ideig.
-Biztos, hogy elakarsz menni?
-Mi?!
-Biztos, hogy el akarsz menni a doktornőhöz?
A francba elfelejtettem, hogy Margaret ezt adta fedősztorinak.
-Persze. Figyelj anya, ez mindnyájunknak jót fog tenni, főleg nekem.
-Igen, igazad van. Sajnos apád, nem tudott előbb elszabadulni, ezért csak fél ötre ér haza.
-Semmi gond hiszen ez a munkája.
Annyira elhúzódott az idő, hogy amikor hazaértünk apa vacsorával kedveskedett nekünk.
-Sziiia apa!
A nyakába ugrottam és jól megölelgettem, de figyeltem, hogy ne túl erősen szorítsam.
-Na milyen volt a napod Lana?
-Nagyszerű egy igazi csajos napot tartottunk.
Megettük a laza tatárszendvicset és elfelejtkeztünk nézni egy filmet. Családi idillünket ismét Margaret zavarta meg. A fenébe, elfelejtettem!
Megölelgettem anyáékat és már rohantam is az utazótáskámmal a kis lila kocsihoz. Beültem az anyósülésre és már indultunk is.
-Készen állsz?
-Nem. De van más választásom?
Margaret fancsalian mosolygott az útra.
-Sajnos igen. De hidd el ha lenne más lehetőség, akkor ...
-Hagyd csak Margaret. Én vállalkoztam erre, meg is csinálom.
-Várj csak és mi lenne, hogy ha én is mennék?
-Nem. Ha te is jössz akkor mégis ki fog visszahozni  bennünket és hogy ha két boszi kell egy egyszerű kapunyitáshoz, akkor mégis mi lesz ha egy sokkal nehezebb visszahozás kell?
-A fenébe igazad van!
-Te csak a hókusz-pókuszra koncentrálj, a többit bízd rám.
Az út további részét csendben tettük meg. Egy szép kertes háznál álltunk meg.

-Meg is jöttünk!
-Azta, nem is tudtam, hogy már most jól keresel.
-Áá ez nem az én házam, hanem anyámé. Úgy gondoltam itt erősebb lesz a mágiánk, mert ez a birtok már ősidők óta a családom tulajdona, ezért már maga a föld is erősítőnek szolgál.
-Értem.
Valójában nem értem, nem vagyok boszi és Kellan emlékei sem segítenek eleget, minden olyan kusza. Csak reménykedni tudok, hogy amikor átkelek a másik világba az emlékfoszlányok összeállnak.
Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a fehér ház felé a kerten át.
-Ad csak ide a táskád majd viszem.
-Nem hiszem, hogy...
-Na gyerünk ne kéresd magad.
A fejemet rázva nyújtottam oda neki a sporttáskámat. Margarat megmarkolta én meg elengedtem. A fiatal boszi kikerekedett szemekkel most már két kézzel és behajlított lábakkal próbálta a táskát a levegőbe tartani.
-Mégis mi az úristent tettél ebbe?!
-Természetesen téglákat!
-Hogy mi van!
Nem bírtam tovább elnevettem magam a doktornő pirosló fején. Elvettem tőle a zsákot és indultam a házba.
-Kösz azt hittem, hogy meghalok. Te ne neves már! Nem vicces!
-Ó, dehogy nem. Hahaha!
A bejárati ajtót egy 60 körüli nő nyitotta ki. Beleszagoltam a levegőbe és már biztosan tudom, hogy az előttem álló boszorkány Margaret édesanyja.
-Hallom már most jó a kedvetek.
-Jó estét kívánok.
Biccentett és kezet fogtunk.
-Szervusz a nevem Misis Celia Thomson.
-Lana White.
Bementünk a lakásba. Az előszoba és a nappali és az ebédlő egybe volt nyitva. Levettem a meleg és divatos kabátomat, és a deszkás cipőmet.
-Nos akkor mivel kezdjük?
-Én és anya megrajzoljuk a pentagrammát és előkészülünk, te meg rakd össze a szükséges dolgaidat.
-Oké.
-Kérsz valamit inni Lana?
-Nem köszönöm Misis Thomson, de ha nem gond valamit kaphatok enni?
-Persze. Nem vacsoráztál?
-De, csak túl falánk vagyok.
Celia és Margaret elmentek egy közeli szoba ajtajához és oda bementek.
-Biztos vagy benne, hogy ő egy vérfarkas? Nekem csak egy átlagos lánynak tűnik.
-Én is azt hittem, de túl sokat tud a mágiáról és azt is tudja, hogy boszik vagyunk.
-Csak szerencséje volt.
-Ezt a lányt 2 hónapra elrabolták és kísérleteztek rajta. Kizárt, hogy  ilyet tudjon.
-Ha ez igaz, akkor mégis, hogy lehet az, hogy nem bomlott meg az elméje?
Felkeltem a kanapéról és kinyitottam az ajtót, ami a konyhába vezetett.
-Azért, mert amit átéltem semmi ahhoz képest,amit a mesterem átélt.
Celia döbbent szemekkel nézet rám, kezében egy vajazókéssel.
-Lana mégis mióta állsz ott.
-Csak most álltam ide, elég volt hallgatni a nappaliból a beszélgetéseiteket.
-De az nem lehet, a fal és az ajtó hangszigetelt, nem hallhattál minket, ez lehetetlen.
-Egy embernek igen, de én ...
Becsuktam a szemem és koncentráltam a szemeimre és a fogsoromra.
-... nem vagyok ember.
Mindketten döbbenten nézték az átváltozott szememet és fogaimat, néhány hónappal ezelőtt én is megdöbbentem volna, de már annyi mindent láttam volna, hogy szerintem már semmin sem lepődöm meg.
-Ez lehetetlen.
-Egy több ezer éves vérfarkas emlékeivel, érzéseivel és gondolataival rendelkezem. Már nem nevezhetem magam embernek.
Odamentem a pulthoz és összeraktam a szendvicsemet, majd visszamentem a nappaliba. Celiat és Margaretet döbbenten hagytam őket a konyhába. Mikor végre észhez tértek felmentek az emeletre, de Celia rajtam tartotta a szemét. Megettem a szendvicsem és kinyitottam a sporttáskám. Kivettem belőle a hátizsákom és azt a tiszta kabátot, amiben hazatértem. Felmentem az emeletre. Be volt sötétítve és mindenhol gyertyák álltak. A nagy tér közepén egy pentagramma állt a szélén Margaret egy könyvet olvasott. Celia nekem háttal egy asztalnál főzött valamit.
-Készen állsz?
-Igen.
-Elraktad a naplót?
Egy biccentéssel elintéztem.
-Mit kell tennem?
-Anya egy kotyvaszt főz, amit meg kell innod és a pentagramma közepére kell állnod, mi addig kántálni fogunk.
-Oké.
A testem egyre erősebben kezdett el bizseregni.
-A fenébe!
-Mi az?
A testemet ölelve néztem rájuk.
-Feljött a hold. Jobb lesz, hogy ha siettek.
Celia mint az őrült elkezdte kavargatni a trutyit, ami nagyon büdös volt.
Felvettem a kabátomat és a táskám. Margaret a pentagramma közepére kísért. Egyre gyorsabban lihegtem és reszkettem.
-Misis Thomson készen van már?!
-Igen.
Egy pohárba odahozta a főzetett, amit én egyből lenyeltem. Az íze szörnyű volt.
-Jobb hogy ha elkezditek, még nem változtam át a hold miatt, csak akkor amikor akartam, de most nem volt a tervben. Váááá!!!!
Margaret és Celia kézen fogva kezdek el kántálni, de a fájdalomtól nem értettem a szöveget. Csontjaim elkezdtek ropogni, a bundám kinőtt a csontjaim megnyúltak. Celia és Margaret hangja megremegett. Farkashangon megszólaltam.
-Ne hagyjátok abba!
Kántáltak és kántáltak. Alattam eltűnt a padló és a levegőben voltam, egy kontinenset vettem felfedezni. Egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem, míg végül zuhantam a levegőből a kontinens felé.
-Ez nem volt a számításunkba,!!!
A huzattól becsuktam a szemem. Néhány másodperc múlva megálltam. Kinyitottam a szemem. Kb két méterre volt köztem és a föld között.
-Király!
Amint kimondtam egyből hasra zuhantam a homokba. Homokot köpködve ültem fel. Egy csodálatos tengerparton voltam. Az idő eléggé borús és a hátam mögötti tenger is egyre erőszakosabb, de még így is csodálatos volt.
Felálltam és körbenéztem.
 Beleszagoltam a levegőbe.
 Tiszta minden.
 Nincs olaj, benzin szag.
Csak friss levegő.
Hát most egy új kalandban lesz részem.

2015. október 14., szerda

Katona szerelem 9

Kilencedik fejezet

Megint álmodtam. De ez az álom sokkal kellemesebb és békésebb volt. A tenger parton álok. A homokba belesüpped a lábam, kellemesen melegíti a talpam. A hullámok nyaldossák a lábujjaimat. Csak a tenger hullámainak moraját lehet hallani. A lenyugvó nap elkápráztat. Még sosem éreztem ilyen, vagyis de egyszer. Amikor 10 éves voltam és a szüleimmel külföldre utaztunk nyaralni. Feltámadt a szél. A rajtam lévő fehér ruha csak úgy hullámzott rajtam.
-Úvááá! De szép a tenger!
-Igen nagyon szép.
Egy kis kéz csúszott a tenyerembe. Szorosan megszorítottam, és Tomira néztem. Szuperhősös trikóba és úszónadrágban volt.
-Menjünk sétálni?
-Igen!
Annyira jó végre Tomival lenni.
-Tetszik ez a zene.
Mosolyogva sétáltunk kézen fogva.
-Hiányzol.
-Te is nekem Kira.
-Anyáék is hiányoznak.
-Nekik is te.
-Nem lehetne, hogy én is ...
Tomi megállt és hevesen kezdte el rázni a fejét.
-Nem Kira! Neked nem itt van a helyed.
Könnyes szemmel fordultam felé.
-Legalább megölelhetlek, most utoljára.
Tomi azonnal a nyakamba ugrott. A vállába fúrtam az arcomat sírtam.
-Annyira hiányozni fogsz.
-Te is nekem.
Tomi letörölgette a könnyeimet.
-Most már ideje mennem, már várnak rám.
-Puszilom őket.
-Átadom.
Letettem Tamást a földre, aki a hullámzó tenger felé futott. A vízen futva hébe-hóba visszafordult és integetett, de aztán elkezdett halványodni, végül eltűnt.
-Ideje nekünk is menni.
Meglepődve fordultam meg a kellemes férfi hang felé. Nagy meglepetésemre Omar állt előttem és az egyik kezét nyújtja felém.
-Hova?
-Vissza kell vigyelek a celládba.
Tényleg, hiszen én most egy másik ország rabja vagyok. Hosszan kifújtam a levegőt és beleraktam a kezem a kinyújtott kezébe.
-Rendben. Menjünk.
Elindultunk a sötétségbe, a tenger moraját még hallottam, de már nem láttam. Amikor felébredtem észrevettem, hogy törökülésben ülök a falnál. Mostanában egyre furább dolgok történnek. Alig bírtam felkelni a földről. Ez nem jó. Csak nem elpuhultál az itteni luxustól,hm? Már csak te hiányoztál, száj ki a fejemből! Óh, drágám tőlem nem fogsz egykönnyen megszabadulni. De elég a beszédből! Ideje egy kis test edzésnek. A fenébe is igazad van! Elkezdtem fekvőtámaszozni, majd guggolni aztán kitöréseket végeztem. Kifulladásig csináltam az erősítéseket. A utolsó után izzadtan dőltem a padlóra. Lihegésem hangosan visszhangzott a börtönben.
-Jóóó reggelt!
-Ööömm. Mégis mi bajod van, nagyon korán van!
-Hüha. Valaki bal lábbal kelt fel?
Omar lejött a lépcsőn és a cellám felé sétált a vízzel teli vödrömmel és a tálca ételemmel.
-Az a valaki még fel sem kelt! Legalább érdemes felkelnem?
-Hát az attól függ, szereted a rántottát?
-Most csak viccelsz!
Izgatottan ültem fel és néztem a tányéromra.
-Akkor mire vársz! Siess rakd be!
Omar röhögve húzta le a rácsokat és rakta be a reggelimet, majd bezárta az ajtót és felhúzta az elválasztót. Izomlázammal nem törődve keltem fel és siettem a tálcához. És tényleg hagymás rántottát kaptam, fehér kenyérrel. Izgatottan kezdtem el tapsikolni.
-Azta, nem láttalak ennyire emberien viselkedni, mióta itt vagyok.
Teli szájjal néztem Omarra aki a földön ülve a térdére támaszkodva nézet rám. Tényleg ennyire fura voltam?
-És örömmel látom, hogy megbízol bennem, legalábbis annyira, hogy ne gyanakodj az ehetőségén.
Nos, most hogy belegondolok, igaza van. Talán... Eszedbe ne jusson, te eszement lány, attól még hogy szép szemei és édes mosolya van nem bízhatunk meg benne. Ne hagyd, hogy elcsábítson! Kezdem unni a negatív gondolkodásodat. Ha meg akarna ölni, akkor elég lenne, hogy egy fegyverrel lelőne. Még hogy lelőne, ő. Csak néz rá, állítom, hogy még sosem fogott a kezébe fegyvert nem hogy ölne, méghozzá egy lányt. Inkább a barátja, az bűzlik az áldozatai vérétől.
-Nos, most, hogy szépen megreggeliztél mit szólnál, hogyha beszélgetnénk?
Na látod, mindvégig ezt akarta! Ne mondj neki semmit!
-Miről?
-Hááát, esetleg kíváncsi vagy valamire? Vagy esetleg te akarsz mesélni?
-Nem fogok semmit mondani!
-Rendben akkor én beszélek. Hát akkor hol is kezdjem? Á megvan!
Omar csak beszélt és beszélt. Mesélt a gyermekkoráról, a bátyáról Cemalról, aki az itteni admirális, a sógornőjéről  Myharól és a 7 éves fiúkról Nazirról. Arról is mesélt, hogy egy informatikával foglalkozó egyetemre járt a háború előtt. A háborúban pedig az információs részlegen dolgozott és nagyon sajnálja, hogy egyszer sem volt a harcmezőn, de ennek ellenére ő is részt vett a kiképzésen, amit nagyon élvezet.
-Na jó Omar mit akarsz?
-Hm?
-Egyik napról a másikra, te most eldöntötted, hogy beszélgessünk, te meg elkezdted elmesélni az egész életedet. Úgyhogy mit akarsz?
-A nevedet?
-Mi?
-Elegem van, hogy Démonnak vagy Szörnynek kell emlegesselek, mert nem vagy az és szerintem nem is ez a neved. Tehát mi a neved?
Mert biztos, hogy elfogjuk mondani mi? Hát ezt benézte, hahahah!
-Kira.
Miii mégis mi a fenét csinálsz?!
-Mi?
-A nevem Égi Kira.
-Nagyon örülök Kira.
Omar fehér fogait kivillantva mosolygott rám, amitől a mellkasomban bizsergő érzést éreztem.

2015. október 11., vasárnap

Vér és tűz 3

Ez lenne a vég?

Egy hónap. Ennyi ideje vagyok már a kórházban, és ennyi ideje tudom, hogy meg fogok halni. Az állapotomhoz képest ez az idő hamarosan el fog jönni. A napjaim már nem telnek unalmasan. Reggel elmegyek infúzióra aztán visszamegyek aludni, majd amikor felkeltem ellátogatok Zolihoz ott  addig maradok, amíg ki nem kerget az egyik ügyeletes nővér.
Nem kedvelem az ottani nővéreket túlságosan is pletykásak és hatalmas előítéletük van. Egyik délután korábban mentem  Zolihoz, amikor a szobája előtti ajtaja előtt három nővér beszélgetett az étkezőkocsijuk mellet.
-Hallottad a hírt?
-Mégis melyiket?
-Hát arról, hogy az itt fekvő fiú okozta a tűzet.
-Mi?!
-Bizony bizony én is hallottam. Azt mondják, hogy a szobájában cigizett és nem oltotta el rendesen ezért kigyulladt az egész lakás.
-Én még arról is hallottam, hogy az nem egy közönséges cigaretta volt.
-És én is hallottam valamiről, méghozzá azt, hogy az itteni nővérek lusták és annyit pletykálkodnak, hogy az egész folyosó az ő szájszaguktól bűzlik!
Ingerülten néztem rájuk, akik megdöbbent tekintettel és pirult arccal néztek rám, majd elsiettek.
-Ch. És még ezek nevezik magukat nővérnek. Hová megy ez a világ?
Remélem Zoli nem hallotta őket. Az ajtó csak be volt lökve. Ajaj. Zoli az ágyán ülve nézet ki az ablakon. A levelek már nem voltak a fákon, havazás várható.
-Szia Noémi.
-Szia Zoli.
Elsétáltam a mellette lévő ágyhoz és törökülésbe ráültem.
-Mi újság?
-Semmi különös.
Zoli most már engem kezdet el bámulni.
-Miért tetted?
-Hm?
-Miért szóltál be a nővéreknek?
-Mert semmi közük hozzá, hogy ki okozta a tüzet, főleg, hogy csak pletyka az egész.
-Honnan veszed?
-Miért, te voltál?
-Nem!
-Na látod, ezért szóltam be nekik.
-Ami igen gyengére sikeredett.
-Hé?! Én legalább igazat mondtam, nem úgy mint ők.
-Az tény, hogy amennyi illatszert fújnak magukra, a betegek örömmel hagyják el a kórházat.
Szerencsétlen helyzet miatt elkezdtünk nevetni. Zoli mostanában egyre többet nevet. Most már nincs annyira bekötözve,három nappal ezelőtt eset át a plasztikai műtéten, és csodák csodájára nem nyöszörgött fájdalmában. 
-Mikor veszik le a fáslikat?
-Elvileg holnap délután.
-Értem. Én is itt lehetek?
-Hát persze te leszel a harmadik ember aki a csodás testemet és arcomat fogja látni.
-Óóó, valaki milyen nagyképű lett, pedig mintha úgy rémlene, hogy pár nappal ezelőtt éppen te siránkoztál  a "ronda" külsőd miatt.
-Na jól van ,jól van. Csak most vettem észre levágattad a hajad?
-Ühüm.
-Miért pedig olyan szép hosszú volt.
A nők kényesek a kinézetükre, főleg a hajukra. A terápiák miatt csomókba jött a hajam, ezért eldöntöttem, hogy levágatom kopaszra. Most egy nagy kötött hippis sapka van a fejemen.
-Meguntam. 
-Mond csak te mindig ilyen nemtörődöm voltál?
-Ki tudja már nem emlékszem.
-Noémi!
Eldőlve az ágyon a plafont bámultam.
-Hm?
-Mégis miért vagy kórházban?
-Ezt már egyszer megkérdezted.
-És akkor azt mondtad, hogy kivették a manduládat. De annak már két hete.
-Igen így van.
-Akkor mégis miért vagy még itt!
-Ki akarják venni a másikat is.
-Persze. De azért .... nem komoly ügye?
Utálok hazudni. A szüleimnek eltitkolom az állapotom romlását, a barátaim nem tudnak rólam semmit és most még Zolinak is hazudnom kell. De így lesz a legjobb. Hamarosan el fog menni és nem fog visszajönni, vagy ha mégis akkor én már nem leszek itt, ezért jobb hogy ha hazudok, így senkinek sem fog fájni, mindenki boldogan fog élni.
- Persze hogy nem! Amúgy hallottam, hogy reggel itt voltak a rendőrök. Mit mondtak?
-Az elején ők is engem gyanúsítottak. Találtak a teraszomon egy füves cigarettát, de a DNS vizsgálat után kiderült, hogy nem az enyém, hanem a szomszéd srácé.
-Király akkor hamarosan vissza is térhetsz a régi életedhez.
Most, hogy belegondolok hamarosan el fog menni és én megint egyedül leszek.
-Naa! Mi ez a szomorú ábrázat?
-Csak bele gondoltam, hogy hamarosan itt fogsz hagyni és én az unalomban fogok meghalni.
-Az igaz, hogy hamarosan el fogok menni, de az nem azt jelenti, hogy nem foglak meglátogatni.
-Hát persze.
Erőltettem kezdtem el mosolyogni, de legszívesebben elsírtam volna magam.
Elég sokáig beszélgettünk, ezért észre sem vettem, hogy este nyolc óra van. Éva morcos fejjel jött be a szobába és küldött el az orvoshoz. Elfelejtettem az esti sugár kezelést. Rohantam a dokihoz, aki elnézően kísért be abba a bizonyos szobába.

A szobámban ébredtem fel. Iszonyatosan szomjas voltam. A teli poharamért nyúltam, de amikor a kezemben fogtam kicsúszott a kezemből és ripityára tört a kövön. Fel akartam kelni, de egy erős köhögő roham jött rám. A kezem már úszott a vérben. Magzat pózban rázkódtam. Pont most? Itt érne véget az életem?
Futólépéseket hallottam, az ajtóm kivágódott. Egy helyes fiú lihegve nézet rám. A szemében a már jól ismert szörnyülködést véltem felfedezni. Mégis ki ő?
-Noémi!!
A suttogó hangja ... nem lehet! Neki nem lenne szabad itt lennie. A köhögésem nem múlt el, sőt egyre erősebb lett. Sírva néztem Zolira. A szememmel könyörögtem neki, hogy menjen el. De ő csak állt és nézet. Éva és Zoli orvosa rohant be a szobába. Éva azonnal reagált kiküldte az orvost és Zolit, aki ellenkezni akart, de látva Éva halál komoly arcát, engedelmeskedett. Pufi hívta az orvosom, addig a hasamra fordított és fogta a kezem. Hálás voltam neki.
Az orvos megérkezett. Erős nyugtatót kaptam, ezáltal abbamaradt a köhögő roham, de egy kis vér még mindig jött. Elaludtam.

Másnap amikor felkeltem, egy lélegeztető maszk volt rajtam. A francba!
-Felébredtél?
Baloldalamra nézve megláttam Zolit, aki az ágyamon könyökölt. Levettem a maszkot és vártam a fejmosást.
-Mintha azt mondtad volna, hogy jóképű vagy, biztos valamit elrontott az orvos.
Valójában Zoli eszméletlenül jól néz ki. A haja a tűz miatt sünis, borostás az arca. Telt ajkai vannak, de a barátságos zöld szeme a régi.
-Kritikus állapotba kerültél és te csak viccelődsz velem?! Eszednél vagy?!
Zoli még mondott néhány káromkodást, amiket még nem is hallottam. Igazán eredeti. Végül most már lenyugodva dőlt hátra a székébe.
-Miért nem mondtad el? Mégis mi értelme volt hazudni?
-Mert akkor minden megváltozott volna.
-Ezt mégis hogy érted?
-Neked kéne a legjobban tudnod. Mindig amikor sétálok a folyosókon szánakozó tekintettel néznek rám, de nem csak az orvosok, a nőverek és az itteni betegek, hanem a családom is. Ezért nem mondtam el se neked, se a barátaimnak. Valójában még a szüleim elől is eltitkoltam a betegségem súlyosságát.
-Magyarázd meg!
-A szüleim tudják, hogy tüdőrákom van, de azt nem, hogy vég stádiumban vagyok. Az állapotom egyre rosszabb, mint te is láthattad.
-Az orvosok biztos ki fognak találni valamit!
Könnyes szemmel fordítottam felé a fejemet.
-Nem Zoli, most már a doktorok sem segíthetnek. Hamarosan meg fogok halni.
Sírtam, nem bömböltem, csak a szememből folytak a könnyek, még a szüleim előtt sem sírtam.
-Azért nem mondtam el mert fájt. Fáj, hogy titkolóznom kell és egyszerűen nem bírtam volna ki, hogy ha te is úgy fogsz rám nézni.
-Chü-chü-chü. Jól van nem lesz semmi baj.
Zoli meleg ujjaival letörölte a könnyeimet. És vigasztalt. Végre kiadtam magamból mindent. Annyira megkönnyebbültem, hogy elkezdtek lecsukódni a szemeim.
-Noémi én mindig itt leszek neked. Mindig.
Valami meleg, puha dolgot éreztem a számon, de már nem jutott el a tudatomig, hogy mi lehetett az.

Mikor felébredtem az ágyam előtt a szüleim ölelkeztek és sírtak. Rekedtes hangon megszólaltam.
-Ezt majd akkor csináljátok, hogy ha már eltemettetek és a sírom előtt álltok.
Anya azonnal kitépte magát apám karjaiból és rohant hozzám.
-Kicsim, édes kicsikém! Miért, miért kellet eltitkolnod!
Anya szorosan megölelt és a vállamba fúrta az arcát zokogott.
-Válaszolnál az anyád kérdésére?!
-Számít is ez már valamit?
-Hogy mondod?!
Apa felháborodottan bámult rám, anya pedig hátrahúzódott és úgy nézet rám.
-Ti is tudtátok, hogy rákos vagyok, vagyis haldoklom. Elkerülhetetlen volt. Már így is eleget szenvedtetek, arra gondoltam, hogy jobb lesz így. Ezért majd csak akkor fog fájni, hogy ha már nem leszek. De erre a rohamra még én sem számítottam.
-A francokat, biztos azok az orvosok mondták neked! Na csak várjanak, megmutatom nekik, hogy....
-Nem, te nem teszel semmit, hát nem érted, apa?! Rajtam már nem segíthet senki. Elvihettek külföldre vagy egy másik kontinensre, akkor sem fog változni!
A testem égni kezdett, egyre jobban gyengülök, már levegőt sem kapok rendesen. Anya melletti palackhoz akarok nyúlni, amin a lélegeztető van, de annyira gyenge vagyok, hogy a kezem elkezdet remegni. Anya nagyon gyorsan reagált. Feladta rám a maszkot és kinyitotta a palackot. Végre friss oxigén. Apa kirohant egy nővérért, addig anya fogta a bal kezemet.
-Ne aggódj apád miatt, csak egyszerűen nem tudja felfogni, hogy az ő hercegnője meg fog halni a szeme láttára.
-Sajnálom.
-Nem, mi sajnálunk, hogy ennyi aggodalmat okoztunk neked, pedig pihenésre van szükséged, hogy meggyógyulj.
Anyáék még hisznek abban, hogy túlélem, de én már nem. Mert a fizikai fájdalom, már egyre tompább. Pont úgy ahogy egykor Nina mesélte.

 Már túl gyenge vagyok, hogy sétáljak, kaptam Évától egy tolókocsit, de nem bírok egyedül beleülni.
Unatkozom, nincs semmi a tévében. Kint már bokáig érő hó van. Áááá ki akarok menni! Már három napja nem láttam Zolit, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Bárcsak itt lenne. Az ajtóm kivágódott.
-Naaa ki van iiiiittt?!
Zoli hülye vigyorral lépett az ágyamhoz.
-Hát te meg mit keresel itt?
-Micsoda kérdés ez? Hát jöttem meglátogatni téged, lefogadom, hogy halálra untad magad.
-Azta mégis miből gondoltad?
-Na jó, inkább öltözz fel és induljunk, nem akarom tovább hallgatni a cinizmusodat.
-Hova megyünk?
-Majd meglátod.
Zoli kiment a szobából és egyből Éva jelent meg vigyorogva. Segített meleg ruhába öltözni. Aranyos kötött sapkát vettem fel, és egy lila télikabátot. Nagy nehezen sikerült beleülnöm a tolókocsimba, amikor Zoli vissza jött.
-Kösz Éva a többit elintézem.
-Oké, érezzétek jól magatokat.
Zoli letérdelt elém és feladta rám a cipőt.
-Nem vagyok lebénulva, egyedül is feltudom venni a cipőm.
-Tudom, de szeretnék kedveskedni neked.
-Furán csinálod.
-Hééé! Az osztálytársaim meghalnának azért, hogy én adjam rájuk a cipőjüket.
-Fura osztálytársaid vannak.
Most már egyikünk sem bírt komoly maradni, elkezdtünk kacagni. Végigmentünk a folyosón, Zoli elmesélte, hogy milyen újra suliba menni. Kellemes volt hallgatni.
-Mégis hová viszel Zoli?
-Majd meglátod.
-De neee mááááááááárrrrrrr!
Zoli levitt a kórház kertjébe, és egy fásabb részhez tolt.
-Itt is vagyunk.
-Hmmm. Már el is felejtettem milyen kint lenni. Köszönöm.
-Azt mondják, hogy nemsokára újra havazni fog.
-Az csodálatos lenne.
Kiszálltam a kocsiból és tettem néhány lépést.
-Héé mit csinálsz?!
Lefeküdtem a földre és néztem a fehér eget.
-Várom a havazást.
-De így meg fogsz fázni!
-Nem fogok.
-De igen megfogsz!
-De nem!
-De igen!
Haragosan egymás szemébe néztünk, és szerencsémre én nyertem.
-Na jó, de csak egy kicsit.
-Gyere te is.
Lefeküdt mellém a hóba. A kezemet nyújtottam neki, amit megfogott. Szorosan összekulcsoltuk.
-Köszönöm.
-Mégis mit?
-Hogy itt vagy velem.
Mindketten az eget néztük.
-Ideje visszamenni.
-De olyan jó itt.
-Meg fogsz fázni.
-De nem fogok!
-Ne kezd megint!
-Te ne kezd!
-Te ne!
-Nem te ne!
Zoli ingerülten engedte el a kezem és felállt és a kezét nyújtotta. Valami hideg esett az orromra. Elkezdet esni a hó.
-De szép!
-Igen az.
Zoli le sem vette rólam a szemét.
-Na add ide a kezed, lehet hogy te nem is, de én már fázok.
Megfogtam a kezét, és felhúzott. Besegített a székembe.
-Te aztán nagyon nehéz vagy.
-Csak azért mert Éva az egész ruhatáramat rám szaggatta.
-Akkor tuti, hogy nem fogsz megfázni.

Már a szobámban voltunk, Zoli segített levenni a kabátot meg a cipőt és befektetett az ágyamba.
-Noémi, ugye tudod, hogy engem bármikor hívhatsz.
-Persze Zoli.
-No.
-Hm.
-Én nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél. Amíg itt voltam, te mindig meglátogattál és tartottad bennem az életet, még akkor is amikor  a családom is ellenem fordult. Ennek ellenére az érzéseim komolyak. Noémi én beléd szerettem.
Döbbent tekintettel néztem fel rá.
-Zoli én nem tudom, hogy ...
-Kérlek, ne! Majd amikor legközelebb meglátogatlak akkor kérlek válaszolj.
Zoli megfordult és kiment. Hát most mi legyen? Nem mondhatok neki igent. El kell utasítanom. Éva bejött a szobába egy szatyorral.
-Na szia. Milyen volt mesélj!
-Bocs, de most nincs kedvem beszélgetni.
-Oké. Meghoztam amit kértél.
-Szuper.
A zacskóban négy boríték volt és két csomag írólap és persze három toll. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy levelet kéne írnom a szeretteimnek. És amikor meghalok, akkor el tudják olvasni. Éva ellenőrizte az infúzióm és elment. Elővettem egy papírt és elkezdtem írni. Mikor már elkezdtem fáradni elpakolta a párnám alá és elaludtam.

Reggel SMS-t kaptam Zolitól, aki azt írta, hogy csak szombaton tud meglátogatni. Valamiért elszomorodtam. A hét elég lassan és fárasztóan telt. Pénteken éppen az infúziós kezelésemen voltam, amikor Zoli felhívott
-Szerbusz napsugár.
Morcos, fáradt hangon szóltam bele
-Szerintem rossz számot hívtál hapsikám.
-Fura pedig csak egy Noémi telefonszám van meg.
-Biztos az egyik bizarr rajongód írta be a számom.
-Nem az lenne a lényege, hogy a saját telefonszámát írja be?
-Hát én már a rajongóidtól nem lepődöm meg.
-Na jó, de nem is ezért hívtalak.
-Fura pedig azt hittem, hogy csak azért hívsz.
-Neem. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen sütit szeretsz.
-Hm. Valamilyen gyümölcsöset. Mondjuk málnástúrós. Ó az a kedvencem, főleg ami a sulim melletti cukrászdában árulnak az valami isteni. De miért?
-Csak úgy kérdeztem...
-Oké rendben. És mit csinálsz? Véletlenül nem suliban kéne lenned?
-Ki mondta, hogy nem vagyok ott? Jelenleg szünetem van.
A telefonban hangos csörrenés hallatszott.
-Ha jól sejtem most csöngettek be.
-A fenébe, pedig még beszélni akartam volna veled.
-Semmi baj menj.
-Oké, akkor holnap találkozunk.
-Rendben, szia.
-Szia.
Mosolyogva tettem le a telefont, de  észre vettem a nadrágomon egy vérfoltot. A számhoz értem, de nem volt véres. A szemben lévő tükörbe néztem és láttam, hogy az orromon vastag csíkban folyik a vér. A nővérhívóhoz nyúltam, de túl messze volt, ezért leestem a fotelból. Megpróbáltam négykézláb a hívóhoz nyúlni, de nem volt energiám. Gyengeségemben a telefonomhoz nyúltam és felhívtam Zolit. Nem tudom, hogy miért őt. Így kívülről nézve elég őrülten hangzik. Zoli csak harmadik csengésre vette fel.
-Hé kislány órán vagyok nem hívhatsz fel.
Könnyezve néztem a padlót.
-Csak hallani akartam a hangod.
-Minden rendben No?
-Persze.
-De...
Mondani akart még valamit, de egy mély férfihang szólt neki.
-Azonnal tegye el a telefont, ön most órán van!
-Igen elnézést! Bocs le kell tennem.
Kinyomott. Mosolyogva néztem a telefonom.
 Elkezdet lecsukódni a szemem.
Nagyon fáradt vagyok.
Legalább még utoljára hallhattam a hangját.



Zoli


Fura Noémi nem szokott felhívni, főleg amikor pár perccel ezelőtt beszéltünk. A tanár öt percig mosta a fejemet órán, de nem igazán figyeltem rá. Majd megint felhívom szünetben.
Végre vége az órámnak. Azonnal a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Noémit, de nem vette fel.
-Csak nem a barátnődet hívod?
Az előttem ülő Niki felém fordult.
-Nem vagyis, de. Áááá! Bonyolult.
-Hát igen a szerelem bonyolult dolog.
-Az.

Egész nap csak rá tudok gondolni. Vajon most mit csinál? Jól van?
Amikor megtudtam, hogy hamarosan meg fog halni, eldöntöttem, hogy elmondom neki, hogy mit érzek és minden időmet vele fogom tölteni. De ez elég nehéz, főleg, hogy be kell pótolnom a hiányzásaimat.
Ma már nem hívom többet, biztosan fáradt a kezelések miatt, nem akarom zavarni.

Másnap reggel, elindultam Noémi kedvenc cukrászdájába. Megvettem a kedvenc sütiét és már mentem is a kórházba.
Szokatlanul nagy volt a csend a folyosón.
Kinyitottam Noémi szobájának ajtaját és ledermedtem. Elejtettem a sütit és rohantam Nohoz.
Noémi a szokottnál is sápadtabb volt. Alig lélegzet, az orrában műanyag csövek voltak. A monitor, ami a szívének ritmusát méri a normálisnál lassabb volt. Nem lehet.
-Te lennél Zoli?
Észre sem vettem No szüleit.
-Igen én vagyok.
Az apja a kezét nyújtotta, amit én azonnal  megfogtam, üdvözlésképpen.
-A lányunk sok mindent mesélt rólad.
-Köszönjük, hogy boldoggá tetted.
Az édesanyja, No kiköpött mása volt csak idősebb változatban.
-Mégis mi történt?
-Tegnap reggel, amikor az infúziós kezelésen volt, leeset a fotelből és elájult.
-Azóta nem kelt fel.
-A telefonja a kezében volt és megláttuk rajta a te számodat.
-Vagyis veled beszélt utoljára.
-Kérlek mond el, hogy mit mondott.
Nem lehet. Ő tudta, hogy ez lesz! Nora néztem.
-Reggel felhívtam, hogy nem tudom meglátogatni, de ma eljövök hozzá és hozok a kedvenc sütiéből.
Becsöngettek. Nekem le... le kellet tennem. Aztán 10 percre rá.... felhívott...... azt .... azt mondta, hogy..... hallani akarja a hangomat. Megkérdeztem, hogy minden rendben van -e, de ő azt mondta, hogy nincs semmi.... és én ... és én hittem neki.
Az ágyára borulva elkezdtem sírni. Még senkit sem szerettem ennyire. Miért kellet hazudnod No, miért?!  Éva bejött a szobába és mindenkit kitessékelt. Mielőtt elhagytam volna a szobát, abba maradt a pittyegés. Mindketten megdermedtünk. Éva kirohant és egy orvossal jött vissza egy defibrillátorral.
Elkezdték az újraélesztést.
De a gép már nem pittyegett.
És már soha nem is fog.

2015. október 7., szerda

Vér és tűz 2

2. rész

A kórházban való napjaim elég unalmasak. Infúziók, kezelések, tévénézés és séta a folyosókon. Nem történik semmi.
Az egyik keddi estén teljesült az amire vágytam, végre történt valami. Ősz vége volt, meleg pulcsiban sétáltam a folyosókon, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Nagy sürgölődés volt az aulában. Mindenhol megéget, kormos és ilyet ember volt. A kivágódott ajtón, egy fóliával letakart testet vittek a sürgősségire. Odamentem a recepcióshoz, akit nagyon kedveltem.
-Mégis mi történt Margit?
-Kész őrültek háza van Noémi! Kaptunk egy hívást, miszerint egy panelház lángokban áll. Rengeteg sérült van. Szerencsére nem súlyos égési sérüléseik vannak, csak egynek éppen az akit most toltak be a műtőbe.
-Úúú az nem semmi. És tudni, hogy mi okozta a tűzet?
-Nem még senki sem tud semmit, a helyszínelők nyomoznak.
-Hát akkor sok sikert Margit.
-Kösz. Noémi minden rendben?
Már tettem néhány lépést, de megálltam és Margit felé fordultam.
-Persze, csak elfáradtam.

Másnap reggel megreggeliztem és mentem a szokásos infúzióra. Leültem a kedvenc helyemre, ami az ablakra néz és vártam Évát.
-Hali No korán mint mindig.
-Szia Pufi vidám vagy mint mindig.
Éva becenevét halva elmosolyodott és rázta a fejét.
-Máris hozom az adagod.
-Csak nyugodtam, nem sietek sehová.
Vigyorogva néztem, ahogy elmegy az infúziómért. Éva a legkedvesebb nővér, akivel eddig találkoztam. 40 éves, hosszú hullámos haja van, ami szőke és a barna szín között van, arca kerek,amit a haja eléggé kiemel. Szeme zöld, mosolya széles és élettel teli, őszinte. Alakja megfelelő, nem sovány, de nem is kövér. Éva visszatért a tasakkal és az eszközökkel. Leguggolt elém és bekötötte az infúziót.
-Fáradtnak tűnsz Pufi.
-Ne is mond, egész éjjel üvöltözött, kénytelenek voltuk dupla adag altatót adni neki.
-Mégis kinek?
-Jaj bocs. Akit tegnap behoztak égési sérüléssel. Most tetőtől-talpig be van fáslizva.
-Áá, ő az aki a tegnapi tűzesetben a legjobban megéget? 
-Igen, de ezt nem tőlem tudod.
-Mégis mit nem tudok tőled?
-Okos kislány. Még el kell intéznem néhány dolgot magadra hagyhatlak?
-Persze.
Cinkosan rám kacsintott és elment. Mivel ilyen korán jöttem senki sem volt itt. Unatkozok, bár ez nem meglepő. A tévében sincs semmi. Az újságokat is már olvastam. Levettem a kötött sapkámat és kifordítottam. A sugárkezeléstől elkezdet hullani a hajam. Még nem annyira vészes, néhány csattal vagy egy szép sapkával el tudom rejteni a mellékhatást. A sapkát az ölembe raktam és a benne maradt hajszálakat kezdtem el kiszedegetni.
-Hhhm. Egyre több hajat szedek ki a sapkából. Hamarosan már nem lesz haj a fejemen.
Amint kész lettem, visszaraktam a sapkát és az elszáradt leveleket kezdtem el nézni az ablakból.
Nemsokkal később Éva visszajött és leszedte a már üres infúziót.
-Kösz. Megyek egy kicsit sétálni.
-Rendben, de ne terheld túl magad!
-Igenis nnnnnőőőőőőőőőőőővééééééééééééér.
-Hahahah.
Szép lassan elkezdtem járni a folyosókat. Sétám alatt elbambultam, mélázásomból egy nyöszörgő hang ébresztett fel. A mellettem lévő szobából jött. Szerencsémre a folyosón egy nővér sem volt, ezért simán betudtam lopózni a betegszobába. A szobában csak egy beteg feküdt, aki be volt fáslizva.
-Nővér, nővér!
Fájdalmai lehetnek. Leemeltem a falról a betegtájékoztatót. A neve Varga Zoli 18 éves, teste súlyosan megéget, plasztikai beavatkozás szükséges a sérülések eltávolítására. 
Visszaraktam a tájékoztatót, és a komódjához léptem. A rajta lévő kancsóból öntöttem neki vizet egy pohárba és egy szívószálat raktam bele. A vizespoharat Zoli felé közelítettem. 
-Igyál!
Zoli automatikusan kinyitotta a száját, én meg becsúsztattam a szívószálat. Zoli egyből elkezdet inni. Legalább egy liter vizet megitattam vele, mire elég volt neki.
-Adj fájdalomcsillapítót.
-Nem vagyok nővér.
-Akkor szólj valakinek.
-Nem akarok.
-Mi?!
Leraktam a poharat és kimentem a folyosóra. Elkezdet fájni a mellkasom. Jobb ha minél gyorsabban visszamegyek a szobámba. Éppen hogy beértem a szobám fürdőszobájába elkezdtem ismét vért köhögni a csapba. Folyamatos légszomjam most a szokottnál erősebb volt. Azonnal  megnyomtam a nővérhívót. Az ügyeletes nővér besétált a szobámba, de mivel nem talált, a fürdőbe indult. Megdöbbent, kikerekedett szemekkel  bámult rám. A fenébe pont egy újonc zöldfülű jött be! Megpróbáltam zihálva beszélni hozzá.
-Hhhívvd ÉÉvváttt!
A fiatal nővér kirohant a szobámból. Egyedül maradtam. Annyira szomjaztam a levegőre, hogy elkezdtem kaparni a torkomat.
Amikor Éva megjelent a légzőkészülékkel  elkezdet rohanni felém. Az újonc is megjelent mögötte, aki elsikította magát.
-Ne sikíts, inkább segíts! Fogd le a kezét!
A lány lefogta a már véres kezeimet, amíg Éva a számra rakta a légzőmaszkot. Végre friss oxigént kaptam.
-Életmentő vagy.
A maszkon keresztül kezdtem el nevetni.
-Idióta, nem ez a pillanat amikor nevetni kell! Te meg enged el a karját mert már lilul! Jól van most szépen elmegyünk az ágyadban, te meg hoz egy elsősegély ládát, egy tányér langyos vizet, ollót és egy csipeszt!
A nővér elszalad, Éva felsegített s az ágyamhoz kísért. Erőtlenül az ágyamra feküdtem. Éva betakart és megigazította a maszkot.
-Megnyugodtál?
-Igen. Ne mond el a szüleimnek.
-Óhh No muszáj elmondanom, de ha nem is én mondanám el nekik, akkor az orvosod fogja megtenni.
-Akkor had beszéljek vele!
-Na de ...
Nem tudta befejezni a mondandóját mert a fiatal nővér megjött a kért dolgokkal. Éva letörölte és fertőtlenítette a véresre kikapart nyakamat, majd azt bekötözte. Mire végzet én már békésen aludtam.

Reggel az orvosom és Éva ébresztett.
-Nos, jó reggelt Noémi, jobban van már?
Félőn Évárra néztem, aki elnézően bólogatott.
-Igen már sokkal jobban vagyok.
-Rendben, akkor most csak egy átlagos kivizsgálást fogunk csinálni. Rendben?
-Ühüm.
Elment a dogtor, én meg Éva segítségével felöltöztem, felvettem az egyik kedvenc baseball sapkám és a doki orvosi rendelőjébe mentem.

-Mondja csak ez az első alkalom amikor ilyen erős légszomjad volt?
-Igen doktor úr.
-Értem.
Valamit lejegyzett az egyik papírra.
-Doktor úr.
-Igen?
-Kérhetnék öntől valamit?
A doki meglepődve de bólintott.
-Ne szóljon erről a szüleimnek.
-Noémi, ön is tudja, hogy ezt nem tehetem meg.
A mellettem lévő ablakon kibámultam, amióta itt vagyok elég gyakori. Az ég szürke vajon ma esni fog a hó?
-Csak ez az egy kérésem lenne, doktor úr.
Most már a szemébe bámulva mondtam neki az utolsó mondatomat.
-Ez egy haldokló utolsó kérése.
-Még ha ezt is mondja ... én nem...
-Doktor úr, elég okot adtam arra, hogy a szüleim aggódjanak és szomorkodjanak miattam. Hiszen valószínű, hogy nem én fogok virágokat rakni a sírjukra, hanem ők az enyémre. Ezért kérem!
A belegondolásban, akaratlanul is egy könnycsepp végigfolyt az arcomon.
-Meglátom, hogy mit tehetek. De nem ígérhetek semmit.
-Nekem már ez is elég.
Megtöröltem a nedves arcomat és felálltam.
-Köszönöm doktor úr.
Megfordultam és kimentem. Ismét a  folyosókon sétálgattam, amikor hírtele megálltam. Akaratlanul is a megégett fiú kórterméhez mentem. Nem habozva nyitottam az ajtót és bementem.
Zoli békésen aludt az ágyában. A mellette lévő komódon egy szép virágcsokor volt. Ha én kaptam volna, az olyan lett volna, mintha emlékeztetnének, hogy hamarosan egy ilyen a síromon lesz. Felültem az ablakpárkányra és az elvett virág szirmát kezdtem el tépkedni.
Már a felénél voltam, amikor Zoli elkezdet mocorogni.
-Te mégis mit keresel itt?!
-Unatkozom.
-És ezért tépkeded az egyik virág szirmát, amit ÉN kaptam?!
-Hát mivel te aludtál, igen.
-Neked véletlenül nem az elmegyógyóbe kéne lenned?
-De, onnan jövök.
-Mi?!
Vigyorogva néztem a kopasz virágot.
-Most rúgtak ki.
-Hogy mi van?!
Nem bírtam tovább, azt a bekötözött felháborodott arcot az életben nem fogom elfelejteni. Eszméletlenül nevettem. Leestem a párkányról és fenékre esve nevettem tovább. Most már Zoli sem bírta ő is elkezdett nevetni.
Éva így talált ránk. A bekötözött srác rázkódva nevet a fenéken ülő bolondos kinézetű röhögőrohamban szenvedő lányon, persze mondanom sem kell, hogy Éva is elkezdett kacarászni.
Könnyeit törölgetve ment oda Zolihoz.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy és hogy szükséged van -e valamire, de ahogy elnézem társaságod már van.
-Hogy pontosítsak egy őrült társaságom van.
Éva értetlenül nézet Zolira majd rám. Zoli közelebb intette és suttogva, de úgy hogy még én is halljam mondta Évának.
-Most rúgták ki az elmegyógyintézetből és pszichopata módon megkopasztotta az egyik virágomat.
Évának nem is kellet egy másodperc, azonnal megértette és elkezdet nevet. Könnyeit törülgetve fordult hozzá.
-Ez esetedben a dilidokid üzeni, hogy menj vissza a szobádba.
-Neeee nem akarok.
Duzzogó fejjel néztem Évára.
-Sajnálom.
Kölyökkutya szemekkel néztem rá és közben lebiggyesztettem a számat.
-Kéééérrrrllllllleeeeeekkk.
-Nálam ez nem jön be.
Végső elkeseredésemben, ezzel az ábrázattal Zolihoz fordultam.
-Lééééciii had maradjak hmmmmm.
Zoli csak mosolyogva csóválta a fejét.
-Menj nehogy kényszerzubbonyt kapj.
Csalódottan bólintottam és mentem vissza a szobámba.

Nem sokkal később a szüleim jöttek meg. Néhány órát velem voltak. Mindenféléről beszélgettünk, nevetgéltünk és könnyes búcsút vettünk. A családom még nem tud róla .... vagyis akkor a doki betartotta az ígéretét.

2015. október 2., péntek

Vér és tűz

Vér és tűz

Végre készen vagyok a házival, tisztára mostam magam, anyáék már régen alszanak, éppen ledőltem az ágyamra amikor, hirtelen kiszáradtam, ezért ittam egy pohár vizet. Most már békésen eltudtam feküdni az ágyamban, amikor elkezdtem köhögni. Az egyik könyökömre támaszkodva hajoltam előre, a szabad kezemmel pedig befogtam a számat. Nyálkás folyadék jött ki a számon és a tenyeremről folyt le. A világító tévé megvilágította a kinyitott tenyeremet
-Anya, anya, ANYA!!!!!!
Anya álmos fejjel berontott a szobámba, felkapcsolta a villanyt és rám bámult.
-Mégis mi a .....?
Én csak a kezemen lecsöpögő vörös folyadékot bámultam. Észre sem vettem, hogy anya kirohant a szobámból, csak a hangját hallottam.
-Drágám! Márk! Kelj fel és öltözz azonnal, hívnunk kell a mentőket!
Anyu ki-be rohangált a szobákban, egy nedves törülközővel és a telefonjával ült le mellém.
-Haló Lakatos Márkné vagyok a lányom nagy mennyiségű vért köhögött fel. Igen.
Míg telefonált elkezdte a kezemről letörölgetni a véres nyálkát.
-Fáj valamid kicsim?
Nem válaszoltam. Mivel a tenyeremen már nem volt vérfolt, ezért a lepedő friss pöttyeit bámultam.
-Nem tudom, sokkos állapotban van. Rendben. Oké. Egy pillanat, máris mondom.
Anya kiment a szobámból, majd apa komás fejjel, de már felöltözve jött be hozzám.
-Mégis mi történt? Hahó Noémi?!
Döbbent arccal néztem a hang irányába. Éreztem, hogy megint meg fog történni. Az előzőnél sokkal erősebb köhögőroham tört rám. Nem voltam elég gyors, ezért minden vér a takarómra ment. Apa káromkodva ment a szekrényemhez és kivett tiszta ruhákat, majd elment egy utazótáskáért. Amit talált azt mind beletette. Minden olyan gyorsan történt. A mentősök a véres takarómon találtak rám ,ismét sokkos állapotban. Feltettek néhány kérdés, de nem jutottak el a tudatomig a jelentésük sem. Az egyikük a karjába fogva vitt a mentőautóhoz. Ott lefektettek egy ágyra és mellém ült anya. A kórházba menet anya próbált nyugtatgatni, de nem igazán sikerült, még magát sem tudta meggyőzni.
 A kórházba kérdésekkel bombáztak, de én még mindig a sok hatása alatt voltam. Anya mindenhol ott volt velem, még akkor is, amikor ismét köhögőrohamom volt.

Éppen az orvoshoz akartak vinni, amikor hirtelen a földre estem és elkezdtem köhögni ismét vért. A tüdőm égetett és légszomjam volt.
-Gyorsan vigyék a sürgősségire és röntgenezzék meg!
Az ügyeleti orvos aggódva küldött a sürgősségire. Úgy néz ki nagy a baj.

Nem igazán emlékszem, hogy ez után mi történt. Az orvosok a hasamat nyomkodták .... a szemembe világítottak ... és egy röntgenfelvételt néztek.



-Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lányuk tüdőrákban szenved előrehaladott stádiumban van.
-Istenem neee! Ez nem történhet meg!
Anya sírva borult apa vállára.
-És mégis mit tehetünk ez ellen doktorul? Még meg tudják gyógyítani?
-Mint tudják a ráknak még nem találták fel az ellenszerét, ezért nem is mondhatok biztos gyógymódot. Azt ajánlom, hogy már most hozzák ide a holmijait és maradjon itt, mint fekvő beteg. A kezeléseket azonnal eltudjuk kezdeni.
Csak ennyit hallottam és láttam a behajtott ajtón. Tehát meg fogok halni. Hát nem volt hosszú életem, de lehetett volna rosszabb is nem igaz? Könnyes szemmel hagytam, hogy a sötétség ellepje elmém.



Két hét. Ennyi ideje vagyok itt a kórházba és ennyi ideje szurkálnak belém tűket.
A betegségem tünetei hol erősek, hol gyengék, de van olyan is amikor egyáltalán nincs bajom. A kórteremben volt még rajtam egy öreg nő, akinek mellrákja van. Számtalanszor szólt rám amikor fájdalmamban kiabálni kezdtem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem érez -e fájdalmat.
-Én már nem érzek semmit. De te még igen. Most nagyon figyelj rám. Amit mondani fogok az nagyon fontos lesz az életbennmaradásodhoz.
Az öreg hölgy mély levegőt vett.
-A fájdalom lesz az, ami életben fog tartani, mert a fájdalom jó. Ha érzel fájdalmat, akkor még életben vagy, de ha már nem érzel semmit úgy mint én, akkor a halál már a kezedet fogja és a megfelelő időt várja, hogy magával vigyen. Ezt sose felejtsd el.
Az öreg hölgy másnap délben meghalt. Azóta egyedül vagyok.
A barátaimmal szoktam beszélgetni telefonon és chat-en, de ők nem tudják, hogy halálos betegségben szenvedek. Nekik ugyanis hazudtam, azt mondtam, hogy torokgyulladásom van.
-Szia Kira.
-Hali Noémi élsz még? Már jó ideje beteg vagy, kezdünk aggódni érted. Nagyon durva a hangod. Mesélj hogy vagy?
-Ez a fránya betegség után egy másik betegséget kapok. Kösz szépen legalább elmehetek férfi narrátornak. Őszintén teljesen kivagyok. De semmi ok az aggodalomra, nemsokára jól leszek és újra megyek suliba. Mesélj mi volt ma?
Annyira nehéz hazudni. Könnyes szememet törölgettem, amíg Kira mesélte a mai eseményeket.

Betegnek lenni szívás.
De haldokolni még annál is jobban.

2015. október 1., csütörtök

Hát ez meg mi?

Heló olvasók sajna még nem vagyok kész a következő fejezettel, ugyanis egy kisebb történeten dolgozok, ami elég kezdetleges kb 3 részből fog állni. Remélem a hét folyamán elkészülök vele. Annyit elárulok, hogy ez bizony egy újabb szomorú sorsú leányról szól, aki az élni akarásért küzd. A többi történettel kapcsolatban ahogy látom mindenkinek tetszik mert még egy megjegyzést sem kaptam, ha esetleg javaslatod lenne az írásaimhoz nyugodtam leírhatod, nem harapom le a fejed. Jó oké ez nem teljesen igaz, egy kis darabot biztosan lecsippentenék belőled :D

Vér és tűz

Vér folyik ki a számból.
Az orromat facsarja az erős vasszag.
Fáj a mellkasom és a torkom.
Mégis hol vagyok?
Mikor lesz már vége?
Annyira fáj!

-Azt hallottam, hogy felgyújtotta magát, és ezért leéget a fél épület.
-Szerencsére senki sem halt meg. Micsoda szörnyű alak, ha meg akar halni, akkor csinálja ott, ahol senkit sem bánthat.
-Pletykás ronda nővérek!

Fáj?
Akkor jó!
Mégis mennyire?
Úgy érzed már elviselhetetlen?
Akkor bírd még ki!
Tarts ki a végsőkig!
Mert ha érzel még fájdalmat, akkor az azt jelenti, hogy még élsz.