Gésa testőr 19

19.fejezet

Unatkozom. A késeimet már nem élezhetem tovább, mert a végén eltörnek, ezért visszaraktam a helyükre. Inu unottan fekszik mellettem. Ő is unatkozik. Már megszoktuk a hajó mozgását. Annyira nem zavar. A férfiak egymásnak kiabálnak. Az elején hallgattam őket, de hamar beleuntam. Felnéztem a kék égre. A hold már feljött, a nap már alig látszódik. Annyira belemerültem a bámulásba, hogy alig vettem észre a csillogó tárgyat. A hajóárboc tetején volt egy kis csillogás. A kosár fölött kb két méterrel fölötte egy nyíl fúródott a fába. A nyilam! Ez a nyíl segített hajóra szállni! Ernyedt izmaim megfeszültek, tettre készen álltak. Izgatottságomban alig gondolkoztam, csak azt a nyilat akartam megszerezni. Ha a hajóárbocon mennék fel könnyen leeshetek, de ha a korlátnál lévő háló segítségével másznék fel kisebb lenne az esélye, hogy meghalok. A lábaim már döntöttek. Megindultam a háló felé és csak másztam és másztam. Gondolkodnom kellet volna. A kapitány azt, mondta hogy pihenjek és a gazdám is óvatosságra intett a hátamon lévő friss sebekre. De egyszerűen nem bírom tovább! Már olyan régen nem mozogtam és ez a kis mászás meg se fog kottyanni. Nem hallottam semmit, csak a a célomra fordítottam minden figyelmemet. Már a kosárnál voltam. A szél erős volt. Vajon lent is ennyire fújt? Tompa hangokat hallottam, de nem érdekeltek. Két méter és a kezemben lesz a nyíl. De mégis, hogyan jussak fel oda? Új gatyám zsebébe nyúltam és megmarkoltam az egyik késem nyelét. Meg van! kivettem két kést és beleszúrtam a póznába, úgy hogy az éle vízszintesen legyen. Felléptem az egyikre, majd a másikra és megfogtam a nyíl nyelét. A kis fémhegy mélyen volt benne, így kézzel nem tudtam kiszedni, ezért egy másik késsel kifeszítettem.
-Sikerült!
Nagy örömömben megbillentem, ezért gyorsan átkaroltam az oszlopot.
-Hu! Egy hajszálon múlott!
A szél elhozta a lenti hangokat, amiktől megremegtem.
-Azonnal jöjjön le onnan!
-Tuti, hogy leesik!
-Egy ötösben, hogy nem tud lejönni!
-Mégis ki engedte oda fel?!
Észre sem vette, hogy a horizonton már nem látszik a nap, a sötétség hirtelen jött vagy csak én nem vettem észre. Kivettem a késeket a fából és az egyik kötélre ugrottam ami az egyik vitorla gerendájára vezetett. A durva kötél kidörzsölte a tenyeremet, de az égő fájdalom nem volt annyira vészes. A hold csodálatos volt, talán Inu is ezt gondolhatta, mert belekezdett egy szomorú vonyításba. Inu megvárt a gyásszal! A szívem környékén szorító érzésem támadt, ami sehogy se akart múlni. A hold, a vonyítás és ez az érzés arra kényszerít, hogy kövessem Inu példáját, így kinyitottam a számat és kiengedtem mindent.

-Azonnal szedjétek le onnan! Még csak az kéne, hogy leesen és meghaljon az én hajómon!
Már indultak volna a férfiak, de megálltak a fentről jövő vonyítás miatt. A két hang teljes összhangban volt. A fedélzeten lévők érezték, hogy ez nem akármilyen vonyítás.
-Gyászolnak.
-Hogy mondja kisasszony?
-Inu és Inuka még nem tudta meggyászolni a tűzben elvesztetteket. Kérem kapitány engedje meg őket, hogy a holddal gyászoljanak!
-Rendben,... kisasszony, de csak az ön kedvéért!
-Köszönöm, uram.
A gyászuk nem tartott sokáig, de amikor befejezték már sötét volt és nem látták a gerendán álló testőrt.
-Mégis hova lett?
-Merre van?
-Kit keresnek uraim?
-Kisasszony ideje leszedni onnan a szolgáját, már túl sötét van!
-De uraim Inuka már rég lejött.
-Hogyan?
-Hogyan?
-Hogyan?
-Inuka gyere elő!
Inuka gazdája melletti sarokból állt fel és lépet oda hozzá.
-Igen gazdám?
-Ne ijesztgesd az urakat! Mostantól viselkedj!
-Igenis gazdám!
Meghajolt előtte és nézte a nyugovóra térő gazdáját. A férfiak már nem törődtek vele, de a távolból így is figyelték minden lépését. Inu boldogabban sétálgatott a fedélzeten majd lefeküdt egy hűvös sarokba. Inuka is követte példáját.

Másnap reggel, amikor a legénység felkelt, megint egy döbbenetes látvány terült eléjük. Inuka már az első napsugár óta gyakorlatozott. Nem foglalt sok helyet, annak ellenére, hogy látványosabbnál látványosabb íves rúgásokat és ütéseket végzett. A két fiatal fiú ámulva nézték a kígyóként mozgó férfit. A többi férfi gyorsan kezdte el elvégezni munkájukat, hogy láthassák a külföldi mozdulatokat. A nagy zajokra kilépet a kabinjából a kapitány.
-Mégis mi folyik itt?!
A másodkapitány kormánykeréknél állt, így tökéletesen rálátott a szolgára.
-Jó reggelt kapitány!
-Neked is Nicolaus! Mi folyik itt?!
-A szolga már hajnal óta bonyolult pózokba ugrándozik. Igen látványos.
-Bohóc!
Észre sem vették, hogy William ott áll mögöttük és meredten nézi Inuka mozgását. Sétabotját megszorítva sétált le a lépcsőn és  néhány lépéssel Inuka előtt megállt.
-Miben segíthetek William-san?
-Már régen vívtam, félek hogy berozsdásodtam! Mit szólnál egy kis párbajhoz?
Inuka lihegve fejezte be a gyakorlat utolsó mozdulatát. Fájtak az izmai, de legalább már nem volt merev.
-Rendben. Karddal?
-Terméseztessen!
-William mégis mit csinálsz?!
William kivonta a rejtett kardját és Inuka felé szegezte.
-Szép ez a reggel a víváshoz!
-Öt dolcsi William úrfira!
-Négyet a szolgára!
-Hetett az úrfira!
-Tizet Inukára!
Jiro-san lépett ki a kabinjából elegáns angol ruhában. Zsebre tett kézzel állt meg a kapitány mellett, aki rosszallón rázta a fejét.
-Na de Jiro-san!
Yuko-sama kimonóban lépdelt az egyik padhoz és mosolyogva nézte a tömeget, majd a férjére.
-Igazad van! Tizenkettő Inukára! Csak legyen annyi pénzetek!
A férfiak kinevették, nem hittek a japán férfinak. Mégis hogy nyerhetne egy ilyen sovány fiú William ellen?!
-Inuka ne folyjon vér! És ne hagyd nyerni, ez parancs!

-Igenis gazdám!
Megfogtam a katanám tokjával együtt és kihúztam az övemből.
-Húzd elő a kardod!
-A gazdám azt mondta, hogy ne folyjon vér. A japán szokás szerint, ha ilyen küzdelemre kerülne sor, akkor nem szabad kihúzni a kardot, hogy még véletlenül se sértsük meg az ellenfelünket.
-Akkor én is visszarakom!
-Fölösleges! Ha visszarakja, akkor nem tudja kardként használni!
-Hát legyen!
Mindketten támadó állásba álltunk. William-san egyenes háttal és enyhén rogyasztott térddel, míg én  szinte már guggoltam és egy kicsit előre dőltem.  Ő támadott először, amit könnyen kivédtem, majd egy gyorssal akart lefegyverezni, de én hátrébb ugrottam. Most én  támadtam. Védekezés , támadás, védekezés, támadás. A monoton "harcunk" egy idő után kezdett unalmassá válni. Kedves nézőink is így gondolhatták, mert egyre hangosabban és hangosabban kezdtek el szurkolni William-sannak. Igazuk volt ez így nem érdekes. Monoton mozdulataimat elkezdtem gyorsítani, William-san is becsatlakozott nagyobb erővel és gyorsabban, kihasználva az alkalmat az egyik erős csapását nem védtem ki, helyette oldalra kiperdültem és a kardom hegyét a torkához szegeztem.
-Megadom magam!
Elvettem a kardot és meghajoltam előtte, pár másodperc késéssel ő is meghajolt. A vesztes férfiak mind felháborodott hangot adott, közben odaadták a pénzt Jiro-san kinyújtott tenyerébe.
-Ugyan fiúk ő egy ninja, nem lehet legyőzni!
-Én ebben kételkedem uram! Álljon ki ellenem! Dupla vagy semmi!
Hugh kivált a férfitömegből, kezében egy köteg pénzzel, amit a kapitánynak adott.
-Nos? Benne vagy? Vagy talán a gazdádtól kell engedélyt kérned?
Nem szóltam semmit a gúnyos megjegyzésre. Szoborként álltam és vártam a gazdám parancsát.
-Legyen! Inuka megküzd veled!
Meghajoltam gazdám előtt, majd Hugh előtt is. Bár jó nagy tapló.
-Hallottad gazdámat! Válasz fegyvernemet!
-Ökölharc!
A férfiak hangos kórusba kezdték el kántálni az ökölharcot.
-Hát legyen!
Hugh levette az ingét és a földre dobta azt. Dagadott az izmoktól, de ez nem is csoda egy matróztól. Oldalra raktam a katanám és a késeimet is. Míg pakoltam, mindenki engem bámult.
-Ez minden?
-Nem William-san, van még egy!
Felhúztam  a ruhám ujját és a nyakkivágásnál benyúltam, hogy ki tudjam venni azt a kést, amit a gézbe kötöttem. Nagy nehezen kivettem és a többihez dobtam.
-Kész vagyok.
Éppen hogy kimondtam egy ököl lendült felém. Sikerült elhajolnom, de még így is megütött a szemem alatt. Elkezdett erősen sajogni az arccsontom, csoda  hogy kitudtam védeni. A fenébe is, ha így játszunk, akkor játszunk így! Már lendítette volna a másik öklét, amikor is gyorsan megkerültem és a kinyújtott keze alatti hasfalba erősen belevágtam.
-Áááá!
Másik karjával egy kaszáló mozdulatot csinált, de én  leguggoltam és hátráltam.
-Ad fel! Csinálhatjuk keményen és fájdalommentesen, csak rajtad áll!
-Menj a fenébe te söpredék!
-Hát jó! Legyen a kettő között.
Támadásba lendültem. Ő azt hitte, hogy jobbról fogok támadni, de én gyorsan változtattam  az irányt, így elég nagy volt a lendületem, hogy magasra tudjak ugrani. A levegőben rúgtam egyet a bal lábammal. Egyenesen az arcába. A lendülettől megingott, ezért a gyomrába térdeltem, de nagy megdöbbenésemre megfogta a térdem. Basszus! Összekulcsoltam a két kezemet és villámgyorsan a fejére ütöttem. A hirtelen ingertől végre elengedett. Távolabb álltam tőle, majd elkezdtem körözni körülötte. Túl nagy és elég erős, de én sokkal gyorsabb vagyok nála. Elkezdtem nézni a testét hátha találok valahol egy gyenge pontot. Túl izmos, az erei is kidagadnak! AZ EREI! Mozgásomat követte. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtunk, már majdnem beleszédültem, amikor is hirtelen megálltam, így a gorilla háttal volt nekem. Bingó! Mutató és középső ujjamat összeszorítottam és a két kifeszített ujjammal megnyomtam a nyakánál egy ideget. A birkózásnak ezzel  vége!

Egy új világ vagy még sem?40

40. fejezet

Mintha csak egy izmom rándult volna meg éppen olyan gyorsan ültem föl az ágyról és nyitottam ki a szemeimet. Az ágyam előtt három nő állt. A tenger boszorkányok! Ha ők itt vannak, akkor nem lehet gond. Megkönnyebbültem. A testem annyira nehéz volt, hogy hátrafelé zuhantam, de mielőtt becsapódhattam volna a párnákba, valaki megfogott a tarkómnál fogva, majd óvatosan a párnára fektetett. Csak a szemeimet tudtam mozgatni, azokat is nehezen, főleg hogy csukódtak le a szemhéjaim. Dum megkönnyebbüléstől csillogó szemeivel nézett rám.

-Dum...

Suttogó hangomra lágyan elmosolyodott. 

-Css, aludj csak! Majd vigyázok rád.

Engedelmeskedtem. 

Mindenki figyelte a csukott szemmel fekvő lányt. Eltelt egy majd kettő és annál több másodperc. Suzanne mellkasa egyenletesen emelkedett. Szíve egészségesen dobogott. Visszatért belé az élet. Tiltott mágia? Esetleg fekete? Legalább is ezek a kérdések merültek fel az orvosok elméjükben.

-A válasz egyik sem! 

-Nem vagyunk istenek.

-Nem tudunk csodát tenni!

-Mi csak Suzannet és az ezüstöt eggyé olvasztottuk.

-Azzá amivé lennie kell, hogy megtudja menteni a két világot.

-Ti vagytok a tenger boszorkányai!

-Nem tagadjuk!

-Bűnözők vagytok!

-Tiltakozom!

-Nem vagyunk bűnözők!

-Csak egy kicsit csintalanok!

Ezzel a végszóval tűnt el  három testvér. Csak az óceán illatát hagyták maguk után. Mindenki kiszalad a szobából, hogy mozgósítsák a katonákat a három bűnöző ellen, csak Dum marad ott, ahogy Sunak ígérte.

1 nappal később, délután

Mikor  felébredtem nem volt senki a szobában. A falilámpák tompa fénye világította meg a nyirkos barlangszobám. Ledobtam magamról a takarót, de a látvány megdöbbentett.
-Mégis miért vagyok fehérneműben?!
-Le kellet vágni a ruháidat, hogy kitudják tisztítani a sebeidet.
Borka laza félvállas zöld pólót és egy farmersortot hordott.
-Azta nagyon durva a szemed!
-Mi?! Mi van a szememmel?
A kis farmerzsebéből elővett egy zsebtükröt, majd a kezembe nyomta. Nem értettem semmit. Mégis miért van olyan messze tőlem? Remegő kézzel néztem a lecsukott tükröt. A szobának megváltozott az illata. Savanykás édes ízt éreztem. Nagyon csábító volt. Kellan emlékeiből tudom, hogy ez a szag a félelemé. Borka fél tőlem! Azonnal felpattintottam a fedőt és a kis tükörbe néztem. A szemeim! A szemeim, olyanok mint a hibridé!!!!
-Nem, ez nem lehet! Lehetetlen én nem vagyok hibrid! Én nem vagyok!!!

Az ágyon ülő lány a szétesés szélén állt. Csak egy könnyed kis lépés kellet volna, hogy megmarkolta a háját és kitépje azt. Kezei remegtek, szemei kétségbeesetten néztek hol a tükörbe, hol a boszorkára. Folyamatosan azt ismételgette, hogy ő nem hibrid, ami nem volt igaz. Borka próbálta csitítani a zavarodott lányt, de süket fülekre talált. Már ő is kétségbe esett, félt hogy Suzanne elveszíti maga felett az irányítást és rátámad. Nem akarta bánta újonnan szerzet barátját, ugyanis nagyon megkedvelte a "magányos farkast". Su nem támadta meg, csak összehúzta magát, fülére szorította a két kezét és ringatózott, közben mantráját ismételgette. A boszorka úgy gondolta, hogy itt az idő elvennie a tükrét, hogy ne okozzon ennél is nagyobb gondot. Már a kezében volt a tárgy, amikor is Su fellendült. Pánikba eset, már majdnem elkezdett volna egy támadó bűbájt bocsátani rá, amikor is észrevette, hogy csak a tőréért nyúlt, amit az övében szokott hordani. A kis ezüst tőr harcra nem alkalmas, Borka csak azoknál a varázslatainál használta, amikor  saját vérét kellet ontania. Suzanne ezzel nem tudta megölni se őt, se magát. Borka elszörnyedve nézte a barátját, aki a tompa késével mély vágást ejtett a tenyerébe. A kecses női tenyérben megjelent az első vércsepp, majd ömleni kezdett. A vére riasztó volt. Bíbor és ezüst színben pompázott mintha egy bizarr márványlapot bámulna. A seb a szokottnál is gyorsabban begyógyult, majd újra megvágta magát. Mindkét lány meredten bámulták a paplanra cseppenő vért.
-Suzanne, abba kell hagynod!
De Su nem figyelt rá, csak vágta és vágta magát. A két férfi arra léptek meg a szobába, hogy Borka elszörnyedve lép hátra és a szájára teszi kezét, hogy fel ne sikítson, míg Suzanne sírva vagdossa magát. Tenyér, csukló, alkar. Tenyér, csukló, alkar. Már mindene véres volt, fájdalmat még sem érzett. Valójában már semmit sem érzett a bánaton kívül. Leo feleségéhez futott, míg Dum a lányhoz. Suzanne nem akarta elengedni a tőrt, amikor a démon elakarta venni a kezéből, de végül egy kis csavarással kiesett a kés. Ellenkezés hiába való volt, Dum eldobta a tőrt és magához húzta a farkaslányt.
-Nyugodj meg! Cs-cs! Itt vagyok, már nem eshet bajod!
Suzanne mintha felismerte volna a hangot, mert abbahagyott mindent és hagyta, hogy a férfi szorosan átölelje.
-Annyira hiányoztál!
Dum boldogan simogatta a vörös hajat. Hiányzott neki a lány hajának tapintása, a bőrének puhasága és a tartózkodó hangja is, amiért legszívesebben addig csókolta volna míg kéjesen nem kéri, hogy folytassa. Leo és Borka magukra hagyták őket. Most már csak ketten vannak.
-Nem akarok hibrid lenni!
-Tudom, nem is leszel olyan mint ő. Higgy nekem!
Su nem hitt neki. Kétségei voltak, amikor a tőrért nyúlt, valójában Borka nyakához akart dörgölőzni mint egy macska. Érezte, ahogy félelmében lüktet egy ér a nyakán egyre csak arra csábította, hogy mélyessze bele a fogait, hogy hemperegjen meg annak vérében. Csak az épelméjűsége mentette meg. Félt, félt hogy elveszít mindent és hogy ő fogja okozni a barátai vesztét.
-Nézz rám!
Suzanne habozva de ránézett. Azokban a csodás szemekben akkora elhatározást és szeretettett látott, hogy még levegőt sem kapott.
-Én itt leszek veled! Akármi is lesz! Nem hagylak el! Nem is lökhetsz el magadtól! Nem lesz semmi baj! Oké?
Annyira meggyőzően mondta, hogy semennyi ellenállása sem maradt.
-Oké.
Dum megfogta a véres lepelt és a lány kezén maradt keveréket elkezdte letörölgetni. Óvatosan és lassan tisztogatta, mintha a vér alatt ott lenne egy mély vágás. Amint kész lett szájához emelte Su tenyerét és gyengéden megcsókolta, majd haladott egyre feljebb és feljebb. Végül a belső könyökhajlatnál állt meg, ahol tovább időzött.

Talán a vérveszteségtől vagy a pániktól, de semmi képen se ettől a kényeztetéstől légzésem szaporává vált. Egy kis hang folyton az csipogta, hogy még.. még ...ne hagyd abba! Féltem, hogy ha kiadok valamilyen hangot, akkor ez a csipogó hang fog beszélni nem pedig én. Minden izmom sajgott, de persze amivel Dum éppen foglalatoskodik az nem. Á miért is fájna?!
-Pihenned kéne.
-Hm.
Dum felemelte a fejét és a szemembe nézett. Nem iszonyodott, éppen ellenkezőleg, mintha csodálna.
-Értem már....       
Mi? Mit ért? Még én sem értem! Mégis mit kéne megérteni?! Még eltompulva lehetek mert baromira nem láttam, hogy mit csinál! Egyszerre csak a combomon éreztem a meleg kezét, ami lefelé húz és hopp! Már fölöttem is van! Az átkozott kurafiját!!
-Nem gondoltam volna, hogy itt akarod csinálni! De az én drágámnak mindent!
-Szállj re róla te szukkubusz! Nem akarok én semmit sem csinálni, főleg nem veled! Éppen ezért szállj le rólam de nagyon gyorsan!
 Nem eresztett. Két kezében lévő csuklóimat a fejem fölé szorította. Arca csak pár centire volt az enyémtől.
-Ó, tudom, hogy te is akarod! Ha nem így lenne, akkor már réges régen ledobtál volna magadról, de nem tetted, sőt most sem fogod megtenni!
-Mitől vagy ilyen biztos benne?!
-Abban hogy tudom te is érzed! Mi egymásnak lettünk teremtve! Egy pár vagyunk!
Néma csendben néztük egymást. Dum a válaszomra vagy legalábbis valamilyen reakcióra várt, hát meg is adom neki. Kedvesen rá mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott. Pff. Nem bírom már tovább!
-Pffff! Hahahahahahahahah!
Hangos hahotába kezdtem, mire összezavaródott és végre leszállt rólam.
-Nem hiszel nekem.
-Hát persze, hogy nem! Én egyáltalán nem érzek így! Még hogy egy pár! Ne nevettess! A farkasok megérzik, hogy ha a párjukkal találkoznak, de én nem érzem, hogy TE lennél a PÁROM!
Megbántottam. Az arca rideg lett, semmilyen érzelmet nem láttam benne, csak a két szemében, amikben hatalmas fájdalmat tükrözött. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna kinyílt az ajtó. Egy lamia nő és Vud lépett be.
-Csak nem megzavartunk valamit?
-Nem! Már éppen indultam volna!
A félvér felállt és kisétált. Én még utána néztem, de a két vendégem csak engem bámult.
-Mi a helyzet?
-Suzanne, hagy mutassam be Lirát a fészek orvosa és leendő királynője.
-Nagyon örvendek a nevem...
-Tudom ki vagy Utazó. Engem ért megtiszteltetés, hogy megismerhetlek!
-Öhmm. Utazó?
-Igen a fészekben így neveznek. Utazó, aki egy másik világból utazott ebbe a világba és már a túlvilágot is megjárta. Nagyon népszerű vagy, főleg hogy most éledtél újjá!
-Ooké. Várj újjáéledtem?
-Miközben megvizsgállak elmondom.
-Rendben.
Lira elkezdett vizsgálni közben mesélt.
-A Dumnak nevezett démon elhozott ide hozzánk. Nagyon kimerült volt, így alig tudtuk megérteni, hogy mit mond. Végül az egyik katona felismert a tévéből. Azonnal elkezdtük kezelni a sérüléseidet, mivel azok nem gyógyultak be. Mindenhol ezüstvér borított. Mint orvos úgy gondoltam, hogy már nem élsz. Nem volt pulzusod és nem is dobogott a szíved, sőt még a mellkasod sem mozgott. Semmilyen jel nem volt arra, hogy életben lennél. De a démon állította, hogy márpedig te életben vagy és addig nem nyugszik, amíg valamelyikünk fel nem ébreszt, így hát minden itteni orvost, beleértve magamat is rád állítottunk, de... senki sem tudott segíteni.
Lira egy injekciót vett elő, majd megtöltötte a véremmel a fecskendőt.
-Bámulatos, még sosem láttam ilyet!!!
-És utána mi történt?
-Ja igen! Megjelent három boszorka, három kőzettel, majd valamilyen varázslattal felébresztettek, aztán husss! Eltűntek! Azt mondják, hogy a tengerboszorkák voltak. Én nem tudom, nem láttam az arcukat. Rendben meg is volnánk! A véredet megvizsgálom. De a szemed és a véreden kívül nem változtál, legalább is külsőleg. Megnyugodhatsz.
-Köszönöm, azt hiszem.
-Na jó, akkor én megyek is!
Lira kisiklott a szobából, csak ketten maradtunk. Vud a becsukott ajtót fixírozta. Vártam, hogy mond e valamit, de ő meg sem mozdult.
-Érdekesebb az ajtó, mint én? Mert ha igen, akkor magatokra hagyhatlak.
-Mi, ja nem! Én csak....
-Te csak...?
-Nem is tudom, ilyet még nem éreztem.
-Gyere csücs ide és meséld el!
Vud mosolyogva ült le az ágyra, kellő távolságra tőlem. Ő is fél.
-Hát amikor Leoékkal megérkeztünk az őrök a elvezettek a királynőhöz. És ő is ott volt, fehér köpenyben mint most. Fúúú nem is tudom, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy megismerjem. Aztán megint bevillant az a látomás rólad! A fenébe is előre megmondtam! Meghallhattál volna!
-Tudom... folytasd!
-Ott maradtam a testtel és vártam a segítséget. Amint megláttam aközött a sok férfi között, egyszerűen eldurrant az agyam legszívesebben mindegyiket széttéptem volna!
-Aha, már értem! Bevésődtél!

Gésa testőr 18

18.fejezet

Hali mindenki!

Egy kis info. Innentől kezdve a párbeszédek angolul lesznek és a dölt betük a japán.

További jó olvasást.

W. A.

Már sok év telt el azóta, hogy elraboltak és egy hajóra hurcoltak, amivel elvittek Japánba. Most, ahogy itt állók a dülöngő fedélzeten, erős hányinger támadott meg. Talán a vérveszteség vagy esetleg a táplálékhiánytól érzek így. Inu is észrevehette a bajomat, mert elkezdett lökdösni a korláthoz. Megnőtt körmeimet belefájta a fakorlátba és előre hajoltam. Virgonc hullámokat és a kicsi habjukat láttam. Az óceán nagy ... és feneketlen. Egy nagyobb hullám jobban megbillentette a hajót, így nekivágódtam a korlátnak. A gyomromba nyomódó fa kipasszírozta belőlem azt, ami még a gyomromban volt, bele egyenesen a tengerbe. 

-Lám, lám csak nem egy tengeri beteg?!

Kiegyenesedtem és a kézfejemmel letöröltem a számon lévő nyálcseppet. 

-Túl rég voltam utoljára hajón és az sem volt túl kellemes.

Nagydarab izmos férfi volt. Fekete szakálla nem volt egy ujjnyi, tökéletesen kihangsúlyozta a fejformáját. Barna haját hátrakötötte, de még így is a szemébe lógott. Csak egy bordó mellény  és egy kék puffos nadrág volt rajta. 

-Nem is értem, hogy ilyen nyámnyila alakot miért engednek fel hajóra!

-Tudtommal a gorilláknak ketrecben a helyük!

-Mit mondtál!

-Bocs nem tudom a gorillák nyelvét, de ha idehívod a fordítód, akkor majd ő elmondja!

-Szétzúzlak te patkány!

A nagy állat felém lendült, de én megfogtam a fölöttem lévő kötelet és a feje fölött átlendítettem magamat. Mire észbe kapott és megfordult volna én már guggoltam és egy seprő mozdulattal a jobb lábammal kisöpörtem a a lábait, így a padlóra eset, persze figyeltem arra, hogy ne a korlát oldala felé dőljön. A test csattanására rengeteg lábdübörgés közelített felénk. Inu és én védekező állásba álltunk, hogy a következő támadóink támadását ki tudjuk védeni. Négy férfi rohant felénk, de amint meglátták az óriást ledermedtek.
-Kiütötte Hugh-ot!
-Képtelenség!
-Nézzétek hogy milyen vézna!
-Valójában saját magát ütötte ki, én csak a löketett adtam meg.
Mindegyik felháborodottan bámult rám. Nem tudom, hogy mit akarnak tenni vagy mondani és ezt már nem is tudhatom meg, ugyanis gazdám közbelépet.
-Jaj, Istenem! Inuka csak most ébredtél fel és máris bajba keveredtél?!
-Mélységesen sajnálom, gazdám.
-Remélhetőleg a kapitány nem fog minket emiatt kidobni a tengerbe!
Még a gondolatától is megrázkódtam, amit gazdám érzékelt is. Gyönge kezeivel megcirógatta az arcomat.
-Sajnálom, nem akartam a rossz emlékeidet előhozni.
-Ez is a kiképzésem része gazdám, nem engedhetem, hogy e féle érzések eluralkodjanak rajtam!
-Helyes! Az ebéded már tálalva, gyere! Ó, de előtte ébreszd fel!
Az eszméletlen férfi fejéhez guggoltatom. Szerencsére nem törte be a fejét és az orrát sem törte el. Nagy nehezen a hátára fordítottam. Szépen egyenletesen lélegzett, mintha aludna. Ördögi vigyorba torzult a szám és dörzsölgettem a tenyereimet.
-Igenis gazdám!
A mutató és hüvelykujjammal befogtam az orrát, míg a másik kezemmel a száját szorítottam. Pár másodperc múlva kipattantak a szemei és elkezdett ellenállni. Mielőtt megüthetett volna felálltam és Yuko-sama után mentem. Gazdám a  hajó eleje felé ment, ahol egy kisebb lépcsősor lefelé vezetett. A távolban még halottam, hogy a nagy gorilla káromkodva veszi a levegőt és elküldi a pokolba segítőit. Szórakoztató egy alak.
-Menj le! Ott van a konyha, a szakácsot már értesítettem az érkezésedről.
Mélyen fejet hajtottam gazdám előtt.
-Nagyon hálás vagyok önnek, gazdám.
-Menj már!
-Igenis!
Amint a lépcsőre tettem a lábamat kifújtam a tüdőmben lévő levegőt. Nagyon finom illat áradt ki a sötétségből. A gyomrom is így gondolhatta, mert hangosan megkordult. Ez már tényleg a végszó! Leiramodtam a sötét lépcsősoron, de amint leértem megálltam, kellemes meleg és kedves fények világítottak. A tűzhelynél kövér férfi állt nekem háttal. Baloldalt volt egy nagy asztal, amin meg volt terítve egy személyre. Elfoglaltam a helyemet és az olajfoltoktól tarkított ruhás férfit bámultam, aki valamit kavargatott. Valamilyen gulyást kaptam, aminek nagyon jó az illata, de nem lehetek benne biztos, hogy nem e mérgezett. Szerencsémre van már gyakorlatom benne. A mester kiképzése által, mindig gyanakszom az ételekre az esetleges mellékhatások miatt, sőt a nagyja mérget már ki is tudom szagolni, de ebbe nem találtam olyat. Felvettem a kanalat és az ételbe mertem, majd a számba vettem. Sokáig ízleltem, forgattam a számban, majd lenyeltem.A szag és íz teszten át ment, ha mégis mérgezett, akkor 20 perc múlva kiderül. Kaptam még két szikkadt kenyeret, azokat mártogatósnak használtam. Lassan és keveset ettem, közben a szakácsra pillantgattam.
-Talán nem ízlik?!
-Hogyan?
-Nem hallom a kanalad zörgését. Talán nem eléggé kielégítő?!
-Finom, csak próbálok minél kevesebbet enni.
A szakács abbahagyta a kavargatást és felém fordult. Arca sebhelyes, de nagyon kedves ábrázata volt. Tengerkék szeme gyönyörű volt. Fiatal korában biztosan bomlottak utána a fiatal angol hölgyek.
-Mégis miért nem eszel rendesen kölyök?!
-Csak most ébredtem fel, ami bennem volt az azonnal kiürítette a szervezetem. Már nagyon régen nem voltam hajón, ezért próbálok annyit enni amennyit megtudok emészteni úgy hogy ki ne jöjjön belőlem.
-Értem, de ahogy látom azért a húsfalatok lecsúsztak a gyomrodba.
-Hát persze hiszen abban van a legtöbb energia!
-Jól mondod kölyök! Azt mondták, hogy te valamilyen testőr féle vagy.
-Igen uram.
-Nem tűnsz annak. Túl vézna vagy és ijesztő se igazán. Mégis hogy bírta ezt a kisasszony?
-Álarcot viseltem, úgy már féltek.
-Máshoz is értesz?
-Többféle képen is megtudok ölni egy embert, gyógyítani is tudok. Vadászkészségeim akár egy kopóé. Én vagyok maga az árnyék.
-És még?
-Szolgálóként is jól teljesítek, főzök, mosok és a többi.
Végül megettem a tál ételt és a dézsába raktam a koszos tányért.  A szakács most összeráncolta homlokát a lábasa fölött.
-Valami gond van?
-Nem is tudom... ilyen még sosem fordult elő. Valahogy nem az igazi.
Megfogtam a kanalamat és mertem vele egyet a levesből. Finom volt, de tényleg hiányzott belőle valami.
-Kakukkfű.
-Hogy?
-Kakukkfű hiányzik belőle.
Az idős férfi elkezdett kotorászni, majd amint megtalált egy tálnyi fűszert a homlokára csapott.
-Édes Istenem! Tényleg kifelejtettem! Kösz kölyök.
-Nagyon szívesen uram.
-A nevem Gary Cooks és a tiéd?
-Inuka, uram.
-Hívj csak Gary-nek Inuka.
-Rendben Gary.

Miután Inuka elcsevegett az idős Gary-vel felment a fedélzetre és magába szívta a tenger illatát. Már nem émelygett és nem iszonyodott annyira a hintázó hajótól. Inu mindvégig vele volt, gyakran oda se néz és tudja, hogy társa követi még akkor is hogy ha senki sem látja, ezt nagyon is irigyelte tőle. Ő sosem tudott teljesen beleolvadni az sötét árnyékba, de Inu tökélyre fejlesztette. Szinte hallotta a tenger morajában egykori mestere szidalmát "Nem hiszem el, hogy nem tudod megcsinálni! Nézd meg a kutyát, ő tökéletes árnyék, de te még a közelébe sem érsz, mihaszna kölyök!" A mestere gyakran mondott ilyen bántókat, de ezzel csak ösztönözte. Bár a legnagyobb vetélytársa Inu volt, ő akkor is szerette. A hajó fedélzetén már dolgoztak a férfiak. Inuka 10 embert számolt. Két fiatal fiút, akik a fedélzettett mosták, volt három férfi akik az árbocon tevékenykedtek. Négy férfi pedig a hajókormánynál voltak. A tizedik ember a hajó korlátjának dőlt és pipázott, ő volt a gorilla akit kigáncsolt. Három embert viszont nem talált. Mégis hol lehet a gazdája, Jiro-san és William-san?
-Inu, keresd meg Yuko-samát!
A kutya elsétált mögüle és felvezette a hajó hátuljánál lévő lépcsőre. Amint felértek csak egy gyorsat pillantott a négy férfira. Felismerte őket. Ők jöttek oda, amikor ledöntötte a gorillát. Inuka egy ajtó előtt kezdte el kaparni a talajt, vagyis abban a szobában vannak.
-Ügyes!
Megsimogatta Inu fejét, aztán kinyitotta az ajtót. A látvány letaglózta. Egy ebédlő és társalgó kinézetű szobába találta magát. A falakon gyönyörű képek voltak, igazi mesterművek. A legszebb bútorok, székek, kanapék és szekrények tették otthonossá. középen egy kisebb asztal volt, ahol négyen ültek. Neki háttal Yuko-sama és Jiro-san, míg velük szembe William-san és egy idősebb férfi, akinek néhány hetes szakálla teljesen befedte az arca alsó részeit. Hullámos barna haját szépen kifésülte és hátrakötötte. Gyönyörű zöld szemei voltak, amikben felsőbbrendűség és határtalan eleganciát sugárzott. Ő volt a hajó kapitánya.

Érkezésemre a kapitány meredten bámult, William-san pedig felállt és mosolyogva üdvözölt. Jiro-san és a gazdám nem mozdult.
-Ebédeltél?
-Igen gazdám.
Az ajtóban álltam és vártam a következő parancsot, közben Inu is bejött és nagy megdöbbenésemre a kapitány mellett foglalt helyet.
-Kapitány, had mutassam be testőrömet Inukát.
-Nem tűnik annak.
-Ó, ez csak a látszat uram. Inuka igen halálos, sok embert megtévesztett már fiatal és gyenge külsejével. Mindenesetre ő szinte mindenhez ért. Inuka! Amíg a hajón vagyunk teljesítened kell a kapitány parancsait! Megértetted?!
A kapitány szemeibe néztem. Kétségei voltak. Lenézett engem . Már majdnem vicsorogtam a férfira, de megembereltem magam. Mélyen meghajoltam gazdám és a kapitány előtt.
-Igenis gazdám! Kapitány kérem rendelkezzen felettem!
-Egyenlőre pihenj, hiszen csak most ébredtél fel. De holnap kemény munkába lesz részed, megértetted?!
-Igenis uram.
-Elmehetsz!
Villámgyorsan megfordultam és kimentem a szobából. Nem éreztem semmit, csak haragot. Még hogy pihenjek?! Több napig azt tettem! Nem akarok pihenni! Az izmaim könyörögnek, hogy használjam őket. De tudtam, hogy nem tehetem. Vigyáznom kell a sebeimre. Nem cselekedhetek óvatlanul! Egyik férfi sem szólt hozzám, de bámultak. Csodálat. Harag. Kíváncsiság. Mintha csak Japánban lennék. Lesétáltam a lépcsőn és a fedélzeten elfoglaltam egy sarkot. Itt majdnem mindenkit szemmel tudtam tartani. Elővettem a köszörű kövemet és kipakoltam a fegyvereimet. Elkezdtem élezni őket.

Egy új világ vagy még sem? 39

39. fejezet

Vud

Lihegve  álltam a köves úton. Elkéstem! Pont ezt akartam megakadályozni. A fenébe is!! Suzanne görcsösen a földön vonaglott. Fájdalmában felnyüszített és a szemével vakon keresett valamit. Farkasember alakjából elkezdett vissza változni, ami csak egyet jelenthet... haldoklik. Itt kellett volna lennem! Segítenek kellett volna! Az istenit! Suzanne most már emberi alakban feküdt a fekete durva földön. Bőre természetellenesen fehér volt. A nyakánál jókora hús darab hiányzott, de nem ez vagy a testén lévő sérülések voltak az aggasztok, hanem azokból és a szájából, szeméből szivárgó sűrű ezüstfolyadék. Suzanne már nem vonaglott. Mozdulatlanul feküdt. Csak a földön kiterült tűzpiros haja táncolt a széllel, de már nem olyan elevenen mint egykor. Rogyadozva léptem közelebb. Az érzéseim eltompultak. Nem éreztem mást csak a friss vér szagát. Nem láttam mást csak az egykor gyönyörű lány testét, azt is homályosan a feltörekvő könnyen miatt. Talán ezért sem vettem észre a sötét alakot, aki szintén merészen bámulta a farkaslányt. Su előtt letérdeltem. Meg akartam simogatni az arcát, majd lecsukni a szemét, aztán ősi mantrát akartam elsuttogni a fülébe, de valami megakadályozott benne. Valaki vagy valami belemart a két vállamba és hátralökött. Legalább három métert bukfenceztem hátra. Dühösen ráztam meg a fejem, majd vérszomjjal néztem Dumra.
-Mégis mit csinálsz?!
Dum nem mondott semmit csak a baloldalamra mutatott. Habozva de odanéztem. A látvány megrémisztett. Egy fiatal lány feküdt ott. Koszos és budos volt. Alultápláltnak tűnt. Semmi különlegeset nem fedeztem fel,  egészen addig amíg a sérüléseit és a szemét nem pillantottam meg. Semmilyen lényt nem ismerek akinek a vére vagy a szeme színe ilyen intenzíven ezüstös színű lenne.
-Tudtommal a farkasoknak még mindig életveszélyes ezüsttel érintkezniük.
Bár tudom, hogy gúnyolódik hangja mégis rekedt és szomorú. Nekem sincs kedven veszekedést szítani.
- El kell mondanom neki az ősi nyelvet!
- Nem, nem kell!
- Dum!
-Suzanne nem hallt meg!
Amint karjaiba vette az ernyedt lányt tudtam, hogy mit akar csinálni .
-Ne csináld ezt! Ne hagyd, hogy fájdalmak között  térjen a másvilágra!
-Elhallgass! Én nem láttam a halálát vagyis nem halt még! Most elviszem a fészekbe, ott biztosan tudják, hogy  mit kell tenni! Te meg próbálj hívni segítséget. Vitesd el a hibridet!
- Dum várj!
De ő nem várt. Bőrszárnyait csapkodva emelkedett fel a levegőbe, majd amilyen gyorsan csak tudott a hegyek felé repült. Egyedül maradtam egy halott hibriddel. És még csak nem is ez a legrosszabb, hanem az hogy mindenről én tehetek.

Annyira könnyű. Annyira erőtlen. Testéből folyamatosan szivárog az ezüst. Mégis hogy tudták ezt megcsinálni? Szörnyetegek!
-Tarts ki Su! Mindjárt ott vagyunk! Bírd még ki!
Nem nyöszörög és nem is nyüszít, a szemei sem mozognak. Szívének ritmusát sem hallom. Ha másról lenne szó én is azt tettem volna mint Vud, de én nem mondok lé róla. Köztünk ugyanis erős kötelék van! Most már nem csak az érzésekről szól, ez annál sokkal több! Mi társak vagyunk! Szorosabban fogtam a páromat, hogy ki ne csússzon a kezeim közül. A szárnyaim már égtek, de nem adtam fel. Nem adhatom fel!


Kb 30 perccel később

Egy nagy barlangszobában feküdt az ágyon. Szinte beleolvadt a fehér lepedőbe, egyedül a vörös haja villogott a puha párnán. A helység olyan nagy volt, hogy legalább még 10 ember  elfért volna benne, de most csak két nővér és Dum volt benn. Három perccel ezelőtt mentek ki a doktorok, akik megvizsgálták Suzanne testét. A folyosók az ő veszekedéseiktől és ötleteiktől zenget. A két lamia nővér levetkőztették a farkaslányt. Csak a fehérneműjét hagyták rajta. Legalább tízszer cseréltek vizet, amivel letörölték a sérüléseiről az ezüstfolyadékot. Amint készletek betakarták egy könnyed fehér lepellel. Csak a sápadt mellkasa és a vállai látszódtak a törzséből. Dum elbűvölten nézte, közben izgatottságát próbálta leplezni. Már éppen ki akart menni az orvosokhoz, hogy ébresszék fel kedvesét, amikor is három orvos jelent meg az ajtóban. Az egyik küklopsz volt, a másik egy félvér moly, a harmadik egy lamia volt.
-Nos mire várnak még?!
A sötétkék hajú, vörös szemű lamia szólt először.
-Még sosem tapasztalatuk volna, hogy ilyen állapotba akármilyen lényt is fel tudnánk ébreszteni.
-Vagyis nincs gyógymód a halálra.
Meredten néztem a félvérre. A molyok igen okosak. Gyakran bölcseknek is hívják őket. Legszívesebben mindhármójukat rázná addig, amíg el nem árulják a választ.
-Az nem lehet, hiszen Suzanne él!
-Dum, Suzannenak nincsenek életjelei! Ő már nincs az élők között.
A küklopsz ingerülten nézte a haragos démont. Tudta, hogy szebben kellett volna fogalmazni, de már kétszer elmondták előtte és még mindig nem értette. Már éppen nekik támadt volna a démon, amikor is egy vékony hangocskát hallottak a falnál.
-Tévedés! Su még életben van, bár ha nem sietünk akkor nem sokáig.

Csak a határtalan ürességre emlékszem, aztán egy fényre. Meleg szőrös testen ülök, ujjaim lágy sörényben kapaszkodott.
-Faust.
Szellemlovam vad vágtáját abbahagyta és hirtelen lefékezett, mire én előrelendülve lerepültem róla. A földön ülve dörzsöltem a sajgó pontjaimat.
-Ezt miért csináltad?!
Suzanne? Te vagy az?
-Ki más lenne?
Felkeltem a földről és csípőre tett kézzel álltam vele szemben.
-Miért bámulsz ennyire?
Megváltoztál.
Kezeimet néztem, majd a lábaimat, sőt még az arcomat is megtapogattam.
-Én nem látom semmilyen változást.
Akkor nézd az én szememmel! Egyszerre csuktuk be a szemeinket, majd kinyitottuk. A saját testemet bámultam. Az aurám teljesen megváltozott, ugyanis a farkasemberek barnás árnyalatúak, de én teljesen fehér voltam. Mintha füstből és tűzből lettem volna, egyszerűen nem volt szilárd testem. De nem csak ez volt az ijesztő hanem a szemeim, azok ugyanis ezüst színben világítottak. Ez mégis hogy lehet? Csak egyszer láttam ilyet, de az nem jelent jót. Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy amit most látunk az a szellemed, nem a tested. Vagyis? Valahogy kiléptél a testedből és itt kötöttél ki. Valószínű a kötelékünk miatt. Hátborzongató! Az, de erre most nincs időnk! Minél gyorsabban el kell jutnunk a testedhez vagy különben elenyészel! Akkor mégis mire várunk?!Gyorsan felpattantam Faust hátára. Na mi van? Én nem tudom megmondani, hogy hol van a tested. Ó, tényleg! Valószínű már a lamiák fészkében van. Most más volt Fauston lovagolni. Sokkal könnyebbnek éreztem magam. Az elmosódott táj, pedig inkább olyan volt, mintha megnyomtam volna a gyorsító gombot és csak ugrándozik. Itt egy fa, hopp most már egy háromfejű és szarvú disznó a kicsinyeivel. Már majdnem a hegy lábánál voltunk, amikor valamilyen húzóerő elkezdett húzni be az egyik hegybe. Faust mi ez? Nem tudom, de én is érzem! Ahogy egyre közeledtünk erősebben kezdett el húzni, végül már nem tudtam ellenállni.
-Faust!!!!
Hirtelen minden elsötétült. Félelmetes mormogó hangokat hallottam. Nem értettem, hogy mégis milyen nyelven beszéltek, de rohadtul megijedtem és tudtam, hogy nem szép álmokat kívánnak nekem. Előttem egy lila fényű focilabda nagyságú kőzet jelent meg, majd baloldalamon egy kék, jobbomon egy zöld kőzet lett. Egy halvány fény jelent meg ami hullámozva kapcsolta össze a három kőzetet, így egy háromszög közepén álltam.
-Mégis mi a jó büdös franc folyik itt?!
A mormogások végül egyre hangosabbak lettek. Elviselhetetlenné váltak a hangok! Fülemre tapasztottam a tenyereimet, hogy tompítsam, de nem használt. Fájdalmamban összeszorítottam a szemeimet, de a vállaimba és a mellkasomba vágó fájdalomtól kipattantak. Az ingerektől le akartam rogyni a földre, de mintha rögzítve lettem volna. Se le, se fel, se oldalra. Nem tudtam mozogni! Pánikrohamom van. Lihegve vettem a levegőt és remegtem.
-Hagyjátok abba! Kérlek! Elég volt! Kérlek!
De a hangok nem teljesítették a kérésemet. A három kőből azonos színű villámlövedékek csapódtak a testembe, amiktől összerázódtam. Hát itt a vég? Csak ne fájna annyira. A villámlövedékek végül összekapcsolódtak velem. Bennem lévő összes levegő kiszorult ..... és ekkor megláttam a fényt.

Gésa testőr 17

17.fejezet

Üdv!

Csak egy kis infó a mostani fejezethez. Néhány párbeszéd dőlt betűkkel vannak írva, amik csak annyit takarnak, hogy ilyenkor a beszélő angolul beszél. Még valami! Hamarosan csak egy nyelven fognak beszélni a szereplők (angolul), de ezt majd úgy is előre fogom jelezni. 

Jó olvasást!

W.A.

Inuka már a kikötőnél járt. Mögötte az ellenállók tömege rohant kardokkal és íjjakkal. A külföldi kereskedő hajót kereste, de nem találta. Végül egy kürt hangjára lett figyelmes. A hosszú stég végén ott volt a hajó! Izmai égtek, dereka nagyon fájt a plusz súlytól, de nem állt meg. Mögötte kilőtték a nyilakat. Az első nyíl a stég egyik lécébe állt. A második a mellette lévő hordóba. Innentől kezdve már nem számolta, csak a hajót bámulta. Ez volt a célja! A hátába fúródó nyilakat szinte meg sem érezte. Már majdnem elérte a hajót, de csak most látta, hogy az a bizonyos kereskedőhajó már nincs a kikötőbe. Kétségbeesetten nézett körbe. Mögötte egyre közelebb ért a felbolydult tömeg. És akkor meglelte a választ. A földön egy íj, egy hosszú kötél és egy nyíl. Rákötötte a kötelet a nyílra, aztán visszafutott. Felhúzta az íjat és lőtt. A nyíl egyenesen a hajóárbocba fúródott. Megragadta a szaladó kötelet, ami elkezdte húzni. Futott a stég végéig, aztán már a levegőben is volt.

Égett a karom, amire feltekertem a kötelet. Az erős rántástól teljesen elszorította a vérkeringésemet. A hajóról mindenki kihajolt és figyelték a "repülésemet". Erőset rántottam a kötélen, amitől sokkal gyorsabban és magasabbra kerültem. A szabadabbik kezemmel elővettem egy kést és elvágtam a kötelet. Biztonságosan érkeztem a fedélzetre.

-Inuka!!!

Gazdám szapora léptekkel közeledett felém, majd olyan gyorsan mozgott hogy nem is láttam. Az arcom égett, ahol megütött. Még sosem ütött meg!

-Soha többé ne késs el!

Letérdeltem és lehajtottam a fejem.

-Igenis gazdám!

-Hol vannak?

Jiro-san gazdám mögött állt. Rideg szemekkel néztem rá.

-Nem tudtam megmenteni őket. 

Gazdám sírva fordult Jiro-san mellkasára. Mindketten összetörtek. Elővettem Kasuma-san kardját és a férfinak nyújtottam.

-Ezt Kasuma-san küldi.

Döbbent tekintettel vette át a kardot. Nem nézett másra csak a katanát bámulta.

-Köszönöm.

Egy titkos zsebemből kivettem egy kis csomagot. Az anyagot kihajtogattam, amiben a hajtű volt.

-Gazdám... ezt Yuuki-sama küldi önnek.

Yuko-sama megfordult és amint meglátta az ékszert hangosan bőgni kezdett. Az istenek is meghallhatták, mert abban a pillanatban a csöpögő esőből vihar lett.

A kimonó ruhába öltözött nő elvette a hajtűt és a szívéhez szorította. Mindenki döbbent tekintettel nézték a jelenetet. Inukának csak ennyi ereje lehetett, ugyanis úgy dőlt el mint egy liszteszsák. Hátában legalább hat nyíl volt. Mellkasánál meg a nyöszörgő sérült társa. A hajóorvos odament hozzá, hogy segítsen, de Yuko-sama megelőzte.

-Emeljétek föl és vigyétek őket a lábadozó kabinba!
Jiro-san és William-san megfogták Inuka karjait és úgy cipelték az orvosiba. Yuko-sama és a hajó orvosa szorosan mögöttük sétáltak.
-Térdeltessétek le és fogjátok, hogy el ne dőljön!
A fiatal nő határozott parancsait követték a férfiak. A nő kicsomózta a batyut amiben a kutya volt.
-Doktor úr kérem foglalkozzon a kutyával, majd én ellátom Inukát!
Az idős férfi ellenkezni próbált, de Yuko-sama leintette.
-Fiúk hasaltassátok le az asztalra! Uram, Inuka az én felelősségem! Én fogom ellátni a sebeit!
-Asszonyom, orvos vagyok, nem állatorvos!
Yuko-sama elhessegette a két férfit szolgája mellől, majd elkezdte letörni a nyilakat.
-Azt akarja mondani, hogy nem tud ellátni egy sebesült kutyát?
-De megtudom csinálni, viszont...
-Akkor tegye! Ha hagyja, hogy meghaljon a testőröm társa akkor imádkozhat az istenéhez, hogy gyors legyen a halála, mert ha ő felkel és nem lesz életben a kutyája, akkor itt vérfürdő lesz!
Válla fölött nézett a doktorra, aki a nő ijesztő tekintetét látva, becsukta a száját és az állathoz lépett. Jiro-san és William-san kiment a szobából, ők itt már nem tehettek semmit. Yuko-sama levágta Inuka felsőjét, majd annak erszényéből kivet egy üvegcsét. Elővett egy tűt és belemártotta a zöld folyadékba, aztán a sérült bőrébe szúrta.
-Maga mégis mit csinál?
-Érzéstelenítőt juttattam a szervezetébe.
-Még sosem láttam ilyen érzéstelenítőt! Mi van benne?
-Nem tudom. Az összetevői titkosak. Most már csak Inuka ismeri a titkát, ahogy egyéb másnak is.
Az orvos nem szólt többet, nagy odafigyeléssel kezelte a kutya sérüléseit, közben oda-oda pillantgatott a japán nőre, aki kiszedet egy nyilat, majd lefertőtlenítette a sebet, aztán precíz mozdulatokkal bevarrta azt. A doktor már nem is tudta, hogy hányadik nyilat veszi ki a harcos testéből. Elképeztette ez a hatalmas akarat. Még senkit sem látott, aki túlélte volna ennyi nyíllal a hátában. A férfi elkészült a hím gyógyításával. Lemosta a véres kezét, majd megtörülközött, közben odasétált a varró nőhöz. A látvány letaglózta. Tökéletes öltések, a seb körüli bőr piros volt, de nem dagadt fel. Ámulva nézte a mesterművet.
-Mégis honnan tanult meg így varrni?

-Több alkalommal is össze kellet foltoznom a bőrét. Már van gyakorlatom.
Nem hitt neki a doktor. Már hét éve orvos és ő is sokszor varrta már össze az emberek bőrét, de ilyen tökéletes munkát ha akart volna sem tudott volna teljesíteni. Yuko-sama megcsomózta az utolsó madzagot, aztán ő is kezet mosott, majd elment, nem nézett se az orvosra, se a két sérültre.

Tompa fájdalmat éreztem. Mindenem elzsibbadt. Sötétség és tenger szag. Mégis hol lehetek? Megpróbáltam megmozdulni, de nem tudtam. Leszíjaztak? Furcsa nyögő hangokat hallottam. Mégis ki add ki ilyen szomorú
hangokat? Nem sokkal később egy nyüszítő hangot hallottam. Hideg nedves valami nyomódott az arcomnak, majd valami nehezet raktak a homlokomra. Nagyon büdös volt! Ez volt az utolsó gondolat, mielőtt a sötétség teljesen magába szippantott volna.
Nem tudom, hogy mennyi ideje aludhattam, de mikor felkeltem szörnyű szomjúságra ébredtem. Az ágy mellet volt egy komód, amin egy kancsó és egy pohár állt. Felemeltem a fejem és megragadtam a kancsót. Talán egy liter víz lehetett benne, vagy annál több, nem igazán érdekelt. Minden cseppje maga volt a megváltás. A hideg folyadék megnyugtatott és energiával töltött meg. Az üres kancsót visszaraktam a helyére, majd megpróbáltam felülni. Mindenem merev, a hátam fájdalmasan sajgott. Fenébe! Mégis mennyit aludhattam? Fa lécekből épített szobában voltam, sötét volt viszont volt annyi fény hogy tudjak tájékozódni benne. A falon nem voltak ablakok. Az asztalon lévő gyertya zsinórja még meleg volt. Nem régen használhatták. Az ajtó másik oldalán kaparászó hangot hallottam. Egy szikét vettem el az eszközök közül és lassan az ajtóhoz lépkedtem. Amikor kinyitottam megkönnyebbülve véltem felfedezni Inut, aki boldogan csóválta a farkát és bejött, majd felugrott az ágyra, ahol nemrég feküdtem. Becsuktam az ajtót és kotorászni kezdtem a kis helységben.
-Örülök, hogy jól vagy. Nem néztél ki túl jól.
Egy gyűrőt, poshadt szagú fehér inget találtam, amit fel is vettem. A gyors mozdulattól fájdalom nyilallt a hátamba.
-A rohadt életbe!
Óvatosabban húztam magamra az inget, amit be is gomboltam. Félmeztelenül még sem mehetek ki! Fáradtan sétáltam vissza az ágyhoz és leültem Inu mellé.
-Vicces, hogy ismét hajóra szálltunk! Bárki is van fönt, undorító tréfát űz velünk!
Nyakát kezdtem el masszírozni, miközben ő a combomra rakta a fejét.  Játékosan elkezdtem huzigálni a füleit, amikor is kinyílt az ajtó. Nem néztem fel. A kellemes virágillat elárulta, hogy ki jött.
-Hát felébredtél?!
Gazdám boldogan sietett hozzám. Hideg kezét a homlokomra rakta, majd összehúzta a homlokát.
-Hőemelkedésed van.
-Csak túl hideg a gazdám keze.
-Biztos vagy benne?
Gazdám hangjában túl nagy volt az aggódás, ezért határozottan a szemeibe néztem.
-Igen gazdám!
Nagy meglepetésemre mellém ült és a fejét a vállamnak döntötte.
-Négy napig voltál eszméletlen. Inu már a második napon futkározott a fedélzeten, de te csak feküdtél és a láztól vonaglottál. Ki kellet kötöznünk.
Nem szóltam semmit. Mindent értettem.
-Mi lesz velünk, gazdám?
-William-san befogadott bennünket, legalábbis addig amíg Jiro-san vagyonát át nem tudjuk hozni Angliába. Utána, meg lesz ami lesz.
-Gazdám?
-Hm?
-Én mindig ön mellet leszek, történjen bármi.
Gazdám megszorította a kezemet.
-Tudom Inuka, tudom.
Csendben maradtunk. Csak az óceán moraját hallottuk.
-Elmegyek ruhákért. Még sem maradhatsz ezekben az izzadt, koszos göncökben!
-Rendben.
Yuko-sama felkelt és az ajtó felé sétált.
-Ó, és Inuka!
-Igen, gazdám?
-Senki sem tudhatja meg a nemedet! Ki tudja, hogy mit tennének veled, ha tudnák. Nem ismerem eléggé az ottani kultúrát és viselkedést, úgyhogy jobb ha óvatosak vagyunk!
Én is felkeltem és letérdeltem, a hátam tiltakozása ellenére.
-Igenis gazdám!
Yuko-sama csak ezt akarta hallani, sugárzó mosollyal lépett ki a kabinból. Letekertem a mellkasomon és hasamon lévő kötést. A végét nagyon nehezen tudtam mozgatni. Gazdám éppen ekkor lépett be Jiro-san kíséretével.
-Inuka! Szét fognak nyílni a sebeid!
Azonnal abbahagytam. Jiro-san lerakta az asztalra a két kancsót aztán elment. Gazdám eláztatta a hátamat, hogy letudja szedni a kötést.
-Nagyon szép!
-Az ön képességeivel gazdám, biztosan tudom, hogy egy orvos sem tudná olyan tökéletesre megcsinálni, mint ön.
-Ne hízelegj!
-Nem teszem, gazdám.
Amint kidobta az alvadt véres kötést elkezdte kivenni a varratokat.
-Ezekre már nem lesz szükséged.
Miután megszabadultam a varratoktól, gazdám szorosan bekötözött, mellkasomtól a hasamig. Ezután egy tiszta szürke inget adott rám, aminek minden egyes gombját begombolta.
-Gondolom a nadrággal boldogulsz. Amint kész vagy gyere fel!
Gazdám elhagyta a szobát, én pedig elkezdtem levetkőzni. Minden titkos zsebemből kivettem a fegyvereket. Fölvettem az angolok számára népszerű fazonú rongyos nadrágot, amibe a fegyvereimet rejtettem. Három csillag és két kunait. Az övemen mindig lévő táskámat felraktam, majd belefűztem a katanámat is. Cipőm nem volt, de a sötét szövetzoknim még rajtam volt.
-Inu! Gyere!
Társam felpattant az ágyról és követett fel egészen a fedélzetig.

Egy új világ vagy még sem? 38

38.fejezet

Hali mindenki!

Sajnos technikai okok miatt késtem. 

De megérte rá várni ugyanis a mostani fejezet, igen izgalmasra sikeredett!

Jó olvasást!

W.A.

Olyan rég aludtam ilyen kényelmesen … ilyen békésen… nyugodtan. Szorosan be vagyok takarózva, alatta a hőmérséklet tökéletes. Se nem hideg, se nem túl meleg. Egyszerűen tökéletes! Féloldalasan fekszek, a felkelő nap melege simogatja az arcomat. Nem akarok felkelni! Megfognám a takaró végét, hogy a fejemre húzzam, de az nincs ott. Lélegzetemet visszafojtottam. Nekem nem is volt takaróm! Szemeim azonnal kipattantak. Derekamat egy erős kar ölelte át, míg lábaimon egy férfi láb volt keresztben. Hátamnak nyomódó melegség és a füstös illat kijózanított. Villámgyorsan lábra álltam. A nagy lendülettől a férfi kar és láb hangosan koppant a földön, amit egy nyöszörgés követett. Mégis mit keres mellettem?! Emlékszem, hogy kétkarnyi távolságra aludtunk el. Dum csukott szemmel kezdet el tapogatózni az egykori fekvőhelyem felé. Amint megbizonyosodott, hogy nem vagyok ott, felemelte a fejét és hunyorogva rám nézet.

-Jó reggelt napsugár!

Nem viszonoztam köszöntését inkább a mi kis táborunkat lestem. Az egykori tüzünk most már kihűlt hamu. A tegnapi húsokat megettük, csak az almák maradtak. Felkaptam kettőt és közben figyeltem az erdőre. 
-Ne légy már annyira feszült! Korán van még hozzá!
-Egy gyilkos hibrid mászkál az erdőben! És te arra kérsz, hogy nyugodjak meg mert, még korán van?!
Az egyik almámat a fejéhez vágtam, ami nagyot koppant a kobakján.
-Aú! Ezt nem kellet volna!
-Nőj fel!
Hátat fordítottam neki és a hegyek felé trappoltam. Még hallottam Dum válaszát, ami kicsit felhúzott.
-Már 80 vagyok, veled ellentétben aki csak 18.
Kezeimet összeszorítottam, annyira, hogy belesajdult a tenyerem, de nem hagytam abba a gyors iramú sétálásomat. A fák felett már jól látszódtak a helyek és az ottani sziklák. Hamarosan a fészekhez érek. Az erdő békességét felvertem csörtető mozgásommal, de egyszerűen muszáj volt levezetnem a bennem lévő feszültséget. Mégis, hogy lehet ilyen felelőtlen! Már réges régen uúnak kellet volna indulnunk, hogy elkapjuk azt a szörnyet! El se tudom, képzelni, hogy mégis hogy nézhet ki. Nem akarok belegondolni, hogy akár még én is lehettem volna ilyen ... lény. A hideg kirázott még ettől a gondolattól is. Hogy elűzzem a feltörekvő rémképeket futni kezdtem. Minden elmosódott. Különböző illat terjengett a levegőben. Szabadnak éreztem magam. Az érzéstől könnybe lábadt a szemeim, amik a széltől végigfolytak az arcomon. Egy hatalmasan terebélyes bokor állta el az utamat. Nem akartam kikerülni! Éppen ezért, gyorsítottam a tempón, majd az ütközés előtt elugrottam az egyenetlen földtől. A rövid "repüléstől" úgy éreztem, mintha a láthatatlan láncaim megrepedtek volna. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy a múltamat, azt a sok szörnyűséget végre magam mögött hagyhatom. De amint véget ért a "szárnyalásom", ennek a hiú ábrándnak is éppen ez lett a sorsa.
Szaggatott lélegzettel léptem a kb 100 méteres füves mezőre. A szélben már nyomát sem leltem a kellemes frissességnek. Füst és vér szagot hozott. Nagyon rossz előérzetem támadt. Ökölbe szorított kezeim elgyengültek és remegtek mint a kocsonya. Az erdő elcsendesült.Mégis mi...?! Nem tudtam befejezni a gondolatfoszlányomat, mert egy fekete köpenyes alak lépett ki a szemközti fák takarásából. A szél az ő szagát hozta. Köpenye szakadt volt, de még így is takarta viselőjét. Megindultam felé. Amint egymás mellet elhaladtunk volna megszólalt.
-Nyam-nyam! Finomnak tűnsz!
Szájának vér és rothadó hús szaga volt. Hangja rekedt és ismerős. Bárhol felismerném ezt az őrült hangot. A mozdulat reflexből jött. Felemeltem a jobb karom és teljes erőmből a fejére vágtam ököllel.

Kb 60 méterrel távolabb csapódott neki egy fának.  Szembe fordultam vele. Kezeim még mindig remegtek, ezért ökölbe szorítottam. A lány megrázta magát, aztán felkelt a földről. A lendülettől leeset a kapucnija. Pont úgy nézett ki mint, amikor a laborban voltunk. Haja sötétbarna és csapzott. Arca sápadt és koszos. Vicsorgó mosolyra húzta száját. Szemeiben ott éget az őrültség lángjai. A kísérletektől viszont megváltozott benne valami. A szemei barna helyett, élénk ezüst színben pompáztak.
-Hogy lehetséges, hogy életben vagy?! Senki sem élte túl a tűzet rajtam kívül!
-Kár lett volna, hogy ha megégsz a tűzben. Fincsi falatka!
A nyakamon elkezdett rángatózni az egyik ér, idegességemben.
-Halottnak kellene lenned! Most befejezem amit a tűznek kellet volna!
Elrugaszkodtam a földtől és futni kezdtem. Az utolsó lépéseknél megnyomtam a gyűrűm gombját és lecsaptam a rám vigyorgó őrültre.
Üveges szemmel bámultam a két kardot. Mégis honnan szedte elő? Hogyan tudott ilyen gyorsan blokkolni? Pánik és harag. Ez a két érzés teljesen átvette az irányítást felettem. Kiabáltam és szitkozódtam. Kétségbeesetten csapkodtam a karddal, amiket kivédett. A hibrid hanyagul fogta az átlagos kardját. Mintha nem bírná el! Mikor támadok, ő csak hanyagul felemeli a kardját, aztán a védekezés után felém suhint. Az izmaim égtek. Már nem sokáig bírom. Nem! Nem adhatom fel! Meg kell ölnöm! Talán a vérszag vagy a karomon lecsorgó vér, esetleg a hibrid kitáguló orrlyukai miatt, de abbahagytam a hasztalan cséplést. Néhány lépést hátráltam. Légzésemet próbáltam kiegyensúlyozni, közben a hibrid gyenge pontjait kerestem. Szünetemet kihasználva támadásba lendült. Az első csapását kitudtam védeni, majd egy villámgyors támadásba kezdtem, aminek következtében eltörtem a kardját. A következő csapásomat a vállára irányítottam, de ő túl gyorsan reagált. Jobbra lépve kikerülte a támadásom és bal lábával kirúgta a kezemből a kardot. Több métert repült, majd beleállt a földbe. A lány talpából ömlött a vér. Megragadtam a még levegőben lévő lábát és megpörgetve eldobtam. Míg ő repült én a kardomért rohantam, de a hibrid megakadályozott benne. Amikor földet ért irdatlan sebességgel ütközött nekem. A levegő kiszorult a tüdőmből. Fel sem eszméltem a földről, de ő már a vállamba harapott. Iszonyat volt a fájdalom. Üvöltésemre megrázkódtak a fák, az ágakon figyelő madarak pedig elrepültek. Gyenge kezeimmel megpróbáltam a fejénél fogva leszedni magamról, de anélkül nem tudnám, hogy kiharapna belőlem egy jókora húscafatot. A fenébe is! Mély gyors lélegzeteket vettem, aztán letéptem magamról. A fájdalom elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogy a vérvörös folyadék távozik a vállamból. Ne törődj vele Lana! Túl kell élned! Ez itt még nem a vég! Nem ő az egyetlen hidrid! A lány szájában a húsom. Cuppogott és rágcsálta a húst. Roppant elégedettnek tűnt. Mélyen a szemébe néztem és elkezdtem átváltozni. Lábaim megnyúltak, kiszőrösödtem. Pofám megnyúlt, fogaim megerősödtek és hegyesebbek lettek. Ezekkel a fogakkal fogom átharapni a torkát! A változást látva elégedetten felrikkantott, majd lenyelte ami a szájában volt és felállt.
-Végre egy kis móka!
Csonttörést, cuppogó hangot és recsegést adott ki. Ő is átváltozott.Nem támadtam meg. Látni akarom, hogy mégis mit alkottak az emberek. Begörnyedt, bőre szürkés színt öltött. Pofája megnyúlt, de nem annyira mint egy farkasnak. Fogai annyira nagyra nőttek, hogy nem tudta rendesen becsukni, így a nyála kifolyt a szájából. Sötét szőr nőt rajta, amik ritkán, foltokban nőt csak ki rajta. Az átváltozás alatt arca többször is megvonaglott a fájdalomtól. Köpenyét letépte magáról a rücskös ujjaival. Csak egy rongyos egykor fehér pólót viselt és egy szintén szakadt melegítőt hordott. Ezüst szemei halálosan világított. A reggeli napfény masszírozta a bőrünket. Mindketten tudtunk, hogy valamelyikünknek ez az utolsó nap, amit érezhetünk és láthatunk. És akkor nem várt dolog történt. A hidrid megfordult és a hegyek felé szaladt. Haboztam a meglepődéstől, de elővettem a fegyvereimet és üldözőbe vettem. Az ágak és a vastag fatörzsek megnehezítették a dolgomat, de még így is többször eltaláltam. Végül az erdőhöz legközelebbi hegy lábánál álltunk meg. Az összes táramat elhasználtam a hajszában, de a kabátujjamba rejtett pisztoly érintetlenül feküdt a helyén. A föld itt már homokos és köves, csak elvétve vannak fűcsomók, azok is igen satnyák. A hidrid ezeken a kis köveken terült el, de nem halt meg. Hallom a szapora szívdobogását. Ez lehetetlen! Legalább 20 ezüstgolyót eresztettem belé, már rég halottnak kellene lennie. Közelebb léptem a testhez. Elszörnyedve véltem felfedezni, hogy a golyó által kilyukasztott bőréből ezüstfolyadék szivárog ki belőle. Ez lehetetlen! Már a feje mellett voltam, amikor előhúztam a pisztolyom. Kattant a kakas, már csak meg kellet volna húznom a ravaszt, de ő túl gyors volt. Karmos kezével kiütötte a kezemből. Karomon mély karomnyom húzódott, amiből ömlött a vér. Kétségbeesetten felordítottam és rávetődtem.

Hajamba túrtam, majd megborzoltam azt. Miért ilyen csökönyös?! Csak egy kicsit akartam vele lenni! Miért kell mindig olyan jól viselkednie?! Egyszer lehetne felelőtlen, önző! De nem, neki meg kell mentenie a világot! A földön ülve megettem a hozzám dobott almát, majd összepakoltam és sétálva utána mentem. A napfelkelte gyönyörű volt. Lefogadom, hogy rá sem nézett! Zsörtölődésemből egy fájdalommal teli kiáltás hozott vissza. Suzanne!!! Elkezdtem futni, közben kieresztettem a szárnyaimat, amiket csapkodni kezdtem, így az átlagnál gyorsabban emelkedtem a levegőbe. Még egy üvöltés. A baloldalamról hallatszott. Iszonyatos gyorsaságba kezdtem haladni, már majdnem elhagytam a füves részt, de a csillogó vas fénye megállított.
Elkéstem! Esetlenül érkeztem földet. Többször is megbotlottam. A friss vér szaga teljesen elbódított Egy csodálatos kard állt ki a földből. Közelebb érve megéreztem Su vérét. Remegő kezekkel húztam ki a földből. Egy másik kard is volt a fűben, de azt eltörték. Mégis merre mehettek?! Tompa lövéseket hallottam, majd egy kétségbeesett kiáltást. A hegyek felől jöttek a hangok. Felröppentem az égbe és a hegyek felé vettem az irányt. Csak nehogy későn érkezzek! Két összegabalyodott testet láttam meg a kavicsos földön. Távolabb a birkózóktól szálltam le. Su a hibrid alatt ütötte annak torz arcát. Lélegzetvisszafojtva néztem harcukat. Kezembe gyűjtöttem egy tűzlabdát és vártam, hogy tiszta legyen a kép, de Suzanne mindig útban volt. A rohadt életbe!!! Mindenhol vér volt és valamilyen ezüst folyadék. A szaga is .... ezüst! Ezüst szivárog a hibridből!!
-Suzanne tűnj el onnan! A fenébe is!
Kiáltásomat meghallhatta, mert megfogta a hibrid két karját és leszorította, így annak háta tiszta célpont lett. Azonnal eldobtam a már focilabda nagyságú tűzgolyómat. A lény visítva felvonyított, aztán reccs. Suzanne beleharapott a hibrid nyakába. Valószínű, hogy egy artériát haraphatott át, mert az ezüst vér csak úgy spriccelt a testből.

Éreztem, ahogy gyengül, majd teljesen elszáll belőle az élet. Mire elengedtem, már emberi formájában zuhant a porba. Szemei üvegesek, élettelenek. Számban lévő vére kifolyt,  de még így is sokat lenyeltem. Hátrébb léptem a testtől és Dumra néztem. Döbbenten néztünk egymásra, fel akartam nevetni, de hirtelen minden elsötétült és zuhanni kezdtem.

Gésa testőr 16

16. fejezet

Kasuma-san birtoka felé menet fekete füstöt véltem felfedezni a vékony esőrétegen keresztül. Bár habozva, követtem gazdámékat,  amint tiszta lett a kép eléjük vágtam. Kasuma-san háza lángokban állt.

-Gazdám, nem mehetnek tovább!

Yuko-sama ledermedten állt a két férfi mellet. Szája remegett, szemei könnyesek voltak.

-Oda kell mennünk! Onee-san és Kasuma-san még biztosan ott vannak!

Gazdámon kezdett eluralkodni a hisztéria, amit Jiro-san is érzékelt, mert szoros ölelésbe vonta feleségét.

-Nyugodj meg kedvesem, biztosan kiszabadították a katonák!

Megnyugtatása sikerrel járt, mert a már síró gazdám kezdte visszaszerezni az irányítást érzelmei felett. Nem mutattuk ki, de mindhárman kételkedtünk ebben. Mégis hogy történhetett meg? A távoli tűzet bámultam. A ház teteje égett, nem pedig az oldala. Tüzes nyilak?! Lehetséges, hogy ...? A gondolatmenetemet durrogó hangok zavarták meg. Annyira megijedtem, hogy egyből kivontam katanámat és az esetleges merénylőket kerestem.

-Ezek lőfegyverek! Mégis mi történhet?! 

A külföldi kijelentésén megremegtem. A lőfegyverek nagyon veszélyesek! Itt csak néhány van, azok is inkább gazdagabb családoknál. Kasuma-san katonái csak a legszükségesebb alkalommal használhatják és a hangok alapján ez egy olyan támadás. Sürgősen biztonságos helyre kell juttatnom a gazdám.

-Gazdám, menedékhelyre kell mennünk!

-Nem, nem megyek Onee-san nélkül!

Segítőkérőn néztem férjére, aki rázta a fejét.

-Én se mennék Kasuma-san nélkül!

Végül William-sanra néztem, aki habozva nézte csapatunk, majd az égő házat. És akkor hirtelen megformálódott bennem egy ötlet. William-san elé térdeltem, majd meghajoltam.

-Inuka-san mégis mit ...?

-William-san kérem! Kérem vigye el az úrnőmet és Jiro-sant arra a kereskedő hajóra, amivel elakarja hagyni az országot!
Gazdám ellenkezni próbált, de én rideg szemmel néztem rá, amitől abbahagyta.
-Yuko-sama a tűzet valószínű azok az ellenállók gyújthatták, akik nem olyan  rég meg akarták ölni. Nem engedhetem, hogy baja essen! Kérem menjen Jiro-sannal és William-sannal a hajóra!
-És te?!
-Én visszamegyek a házba és megkeresem Yuuki-samát és Kasuma-sant!
A férfiak erre ellenkezni akartak, de én leintettem őket.
-Mindkettejüknél sokkal gyorsabb vagyok! Hamarabb tudnék segíteni az úrnőéknek, mint önök!
Végül némi gyors rábeszéléssel beleegyeztek.
-Jiro-san!
-Igen?
-Kérem vigyázzon a gazdámra!
Közelebb léptem hozzá és a fülébe súgtam.
-Ha nem térnék vissza kérem ne hagyja egyedül!
-Természetesen!

Elléptem a japán férfitól és a külföldihez léptem.
-Számíthatok önre?
-Nem is kérdés! Persze!
-Ha a tömeg a kikötőbe érkezne, azonnal induljanak el!
-Rendben.
Az égő birtok felé sétáltam, de néhány lépés után megálltam és megfordultam.
-Gazdám.
Yuko-sama üveges tekintettel bámult.
-A parancsot, ha kérhetném!
-Inuka! Menj vissza a birtokra és hozd ki onnan Kasuma-sant és Onee-sant!
-Értettem!
-És Inuka!
-Igen?
-Épségben térj vissza!
Ez a parancs szívmelengető volt. Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Meghajoltam és már rohantam is a birtokra.


Lángok már a plafont és a papírajtókat nyaldossa. A fekete füsttől alig lehet látni valamit. Vér mindenhol. Sikolyok és fájdalmas kiáltások nyomják el a tűz hangját. Egy szakadt ruhába öltözött férfi éppen kicsatolta az övét, hogy magáévá tehesse az előtte fekvő halálosan sérült nőt. Az asszony nem küzdött. Fájdalma és félelme lebénította, ezért becsukta a szemét. Teltek a másodpercek, de megerőszakolója és gyilkosa nem ért hozzá. A füsttől köhögve kinyitotta a szemét. A férfi fatuskóként terült el a földön. Recsegő lépéseket hallott. Akaratlanul is odafordította a fejét. Nem látott semmit. Már azt hitte, hogy a vérveszteségtől hallucinál, amikor is két izzó zöld szempárba nézett bele. A varázslatos lény egyre közelebb és közelebb jött hozzá. Már tökéletesen látta. Szőke haja kormos és véres volt, de még így is lángként táncolt körülötte. Arca fehér, mint egy gésáé, apró vérpöttyökkel díszítve. Ruhája sötét volt, mintha füstből lenne. Furcsa mód nem félt tőle, pedig azokban a zöld szemekben gyilkolási vágy éget.
-Halálos sérülést kaptál, el fogsz vérezni!
-Tu-dom.
-Megszüntethetem a fájdalmad.
Tudta, hogy mire akar kilyukadni és ezért nagyon hálás volt az emberbőrbe bújt halálistennek. Mert csak is az lehet!
-Kér-lek!
Nem habozott. Kivont katanájával egyenesen a nő szívébe szúrt. A nő meghalt. Halvány mosolyra húzódott szája, megérintette a zöldszeműt.
Inuka úgy döntött, hogy útja közben segít a bajbajutottakon. Lecsukta a nő halott szemeit és ment tovább. A harmadik ajtónál hörgő, nyöszörgő hangra lett figyelmes. A szoba már lángokban állt. Három testtel. Egy nő kicsavarodva feküdt, távolabb tőle egy férfi, akinek a fejét betörték. A harmadik férfi a... kormányzó volt. Amint meglátta felé kúszott a férfi. Lábaiból folyt a vér. Ő is el fog vérezni, rajta már nem lehetett segíteni.
-Kérlek, kérlek segíts!
A kormányzó a füsttől nem látta tisztán "megmentőjét" mégis könyörgött neki. Inuka közelebb lépett a férfihoz, aki most már felismerte. Kerek duzzadt arca hófehér lett. Szája néma sikolyra nyílt.
-Kérlek, ne! Ne ölj meg! Könyörgöm!
Inukát nem hatotta meg a férfi. Most is úgy nézett ki mint egy disznó. Senki sem tudná meg, hogy ő ölte meg.Mégsem emelte fel a kardját. Szabadabbik kezével egy kést dobott a földre.
-Hamarosan meg fog halni. Ha nem siet, akkor a lángok fogják elégetni, ha mázlija van a vérveszteségtől elájul. De az a biztos, hogy ha saját maga végez magával. A döntés az öné! 

Inuka megfordult és elment. A kormányzó sokáig nézett utána. Most is szörnyetegnek gondolta. Megvetette. Viszont igazat kellet adnia neki. A kést kereste, de nem találta. A ruhája már parázslott, amikor meglelte a vasat. Inuka kése a tűzben égett. Az egykor hideg fém, most már izzott és olvadt. A férfi nem mert belenyúlni a tűzbe. Orrából, szájából és szeméből folyt a váladéka.
-Légy átkozott!
Nem is vette észre, hogy már derékig mardosta a tűz, ő csak átkozta a ninja nőt.


Végül az egyik nagy szobában találtam rájuk. Yuuki úrnő a földön feküdt. Kasuma-san pedig három árulóval harcolt, Inuval. Az egyik férfi kulcscsontján lógót. Nem haboztam. Szélvészként rontottam neki a három ellenségnek. Egy suhintással belevágtam a térdhajlatukba, amitől összecsuklottak, majd Kasuma-san segítségével lefejeztük őket. Otthont adóm tele volt vágásokkal. Ruhája tiszta vér volt, alig állt a lábán. Nem szólt hozzám, csak a földet pásztázta, de amint meglátta a földön fekvő, még eszméleténél lévő feleségét, abbahagyta a keresgélést és felé indult. Katanáját sétabotnak használta. Amint odaért ő is lefeküdt felesége mellé és megfogták egymás kezét. Yuuki-samát hason szúrták. Vére már eláztatta a kimonóját, szemei alatt fekete karikák voltak. Elkéstem.
-Kasuma-san! Yuuki úrnő!
Nem reagáltak.
-KASUMA-SAN! YUUKI-SAMA!
Kiabálásomra megrezdültek és rám néztek. Néhány másodperc múlva üveges szemükben megjelent némi fény.
-Inuka mit..?
-Gazdám küldött önökért.
Yuuki-sama elmosolyodott, majd remegő gyenge kezével kivette a hajából az egyetlen hajtűjét.
-Add át ezt neki!
Elvettem az ékszert és a ruhámba rejtettem.
-Inuka ... neked adom... Inut....vigyázz rá!
Elcsukló hanggal köszöntem meg neki, majd Kasuma-san szólalt meg.
-Jironak vidd el a kardom! Tudni fogja, hogy mit jelent.
-Igenis, uram!
Mindketten egymásra néztek. Elmosolyodtak és ledermedtek. Megengedtem magamnak, hogy néhány könnycseppet ejtsek értük majd felálltam. Kasuma-san kardját az övembe csúsztattam és szememmel Inut kerestem.A holttestektől nem messze feküdt. Gyorsan odamentem hozzá és felmértem az állapotát. Három vágás volt rajta. Az egyik mély volt, de nem eléggé, hogy megsérüljön bármelyik szerve is. Kerestem egy éppen nem égő lepelt, amibe belecsomagoltam és a mellkasomhoz rögzítettem.
Nem néztem vissza.


Minden ellenálló aki a merényletet elkövette meghalt. Ha  a házban lévő katonák nem ölték meg, akkor a tűzben rekedtek. De még így  is portyáztak a városban és az utcákban. Hordába alakultak és a kikötő felé meneteltek.
Csak két túlélője volt a szörnyű tűznek. Azok pedig az erdőn át menekültek a kikötő felé.

Egy új világ vagy még sem? 37

37.fejezet

A fővároshoz közeli városokon keresztül mentek. Sokuk megbámulták őket. Már látták őket a tévében. Főleg az egyikük szúrt szemet. Vörös haja ugrándoztak a lovaglástól. Titokzatos aura lengte körül. És akkor még ott volt az igen ritka szellemlova, aki méltóságteljesen ügetett a városok utcáin. Néhány nő felvisítottfc, amint meglátták a két hím nemű utazótársait. A démon egy stros-on ült, ami hasonlít egy struccra, de tollak helyett pikkelyes volt, villás nyelve folyton kilógott a csőréből. Lábai vékonyak voltak, de a karmai legalább egy méteresek lehettek. Leo és Borka egy erdőlovon lovagoltak, a boszorkány persze ki is használta, rácicceget a párjáért rajongó nőkre és látványosan kisajátította. A sámánfarkas is egy zöld lovon lovagolt, Suzanne jobb oldalán. Suzanne, úgy gondolta, hogy nem volt jó ötlet a városokon keresztül menni a hegyekhez.

-Az erdőkön át kéne mennünk.

-Ugyan miért?! Így hamarabb odaérünk.

Borka egyszerűségére párja megfogta annak ölelő kezét.

-Lehet, de a hibrid valószínű olyan útvonalat választott, ahol nem fog gyanút. Vud látsz valamit?

-Okos meglátás Leo, de sajnos nem látok semmit.

Végül úgy döntöttek, hogy szétválnak. Borka, Leo és Vud a városon keresztül mentek. Vud persze ellenkezni akart, de Su meggyőzte, miszerint ha Leoékkal megy nagyobb biztonságban lesznek, ugyanis ha látomása lesz a sámánnak, akkor tudnak segíteni. Su és Dum az eldugott erdőben folytatták útjukat. Nem siettek. A farkaslány fülelt és a szellemlova segítségével az erdőben élő lények auráját nézte. 

-Talán jobb lenne, hogy ha innentől repülnék!

Dum kíváncsian várta a lány válaszát.

-Tudsz repülni?

-Félig szukkubusz vagyok, miért ne tudnék?!

Dum leszállt a furcsa lényről, majd elengedte azt. Felnézett az égre, majd egy recsegő hangot kiadva kitárta denevérszárnyait. Válla felet rám nézett, de én csak a fekete bőrt bámultam.

-Hogy tetszik?

-Hát nem olyan mint egy angyalszárny.

-Nem, tényleg nem olyan!

Dum fájdalmas tekintettel nézett, majd felrepült. Valami rosszat mondtam? Ne is törődj vele, hiszen démon! Nehéz rajtuk kiigazodni. Megpacskoltam Faust nyakát majd leszálltam róla.

-Innentől én is gyalogolni fogok! Menj előre és kövesd az ösztöneidet! De amint találsz valamit azonnal szólj!

Értettem! Faust vad vágtába kezdett, míg én sétálni kezdtem előre. A térkép szerint két napnyi járás után megérkezünk lamiák fészkébe, remélhetőleg addigra elkapjuk a hibridet és nem arra kell odaérnünk, hogy ismét szétrobbantott egy fészket. 

A nap már lemenőben volt, itt az ideje egy pihenőhelyet keresnem. A sűrű fák között találtam egy nagyobb részt, ahol tűzrakó helyet alakítottak ki. Az ott lévő hamu már rég kihűlt és elég kevésnek is tűnik. 

-Tehát nem most voltak itt.

Elkezdtem fát gyűjteni, amit meggyújtottam a tűzrakóhelyen. Szárnycsapkodásra lettem figyelmes. Dum éppen leereszkedett fekete szárnyaival a sötét égből. Kezében egy szatyor, majd amikor földet ért rám vigyorgott.

-Hoztam kaját!

-Hm... farkas éhes vagyok!
-Na ne mond!
Dum, hozott néhány almát és legalább három kiló nyers húst.
-Huu és te mit eszel?
-Ha ha nagyon vicces! Az almákat Faustnak hoztam, de ahogy látom ő nincs itt.
-Nemsokkal utánad küldtem el, hogy nézzen körbe.
-Azóta jelentkezett?
-Nem. Addig a jó.
A húsokat lecsupaszított ágakra szúrtuk majd a tűz felett sütöttük. Csendben néztük a tüzet és a sercegő húsokat.
-Mond csak... á hagyjuk!
-Mit?
-Semmi.
-Már belekezdtél!
-Rendben csak azon gondolkoztam, hogy mégis milyen az élet a te világodban?
-Hát ennél biztosabb egyszerűbb.
-Ezt hogy érted?
-Nézzük például az embereket: nincs mágiájuk, nincsenek különleges képességeik mint pl: nem tudnak repülni, tüzetcsinálni a semmiből vagy éppen jeget, kb 5 percig bírják a vízalatt levegő nélkül, nem növesztenek bundát, nincs agyaruk, nem látnak a sötétben, ó és az átlag életkor kb  80-70, de vannak olyan emberek akik a 110-et is megérik.
-Azta ez kiábrándító!
-Bezony.
-És khm... a szaporodás?
-Nálunk is ugyan úgy működik, mint itt. Megtermékenyítéskor a nő 9 hónapig tartja méhében a gyermeket, majd megkezdődik a szülés.
-És, hogy választotok párt?
-Sajnos nálunk nem olyan... "könnyű" mint nektek. Bár itt is vannak olyan fajok, akik nem tudják, hogy kik a párjuk és nincs is erre utaló jel. Minden ember ugyan olyan, nálunk nincs lelki társ vagy ehhez hasonló.
-Akkor mégis honnan tudjátok, hogy ő az.
-Nem tudjuk, ha mégis akkor csak itt.
Tenyeremet a szívem fölé helyeztem.
-Csak az érzéseink mutatják meg.
Dum közelebb araszolt, de nem vette le a szemeit rólam.
-Milyen érzések?
-Ha az ember szerelmes, akkor határtalanul boldog, persze attól még lehet bosszús a párjára. Azt mondják mikor szerelmes vagy képzeletbeli pillangók repkednek a gyomrodban.
Elvettem a kezemet a mellkasomról majd a hasamra szorítottam.
-A szívünk gyorsan ver amikor a párunkkal vagyunk. Legalább is ezt mondják.
-Miért, te nem éreztél még ilyet?
Mindkét kezemmel megfogtam a megsült húsaimat és enni kezdtem.
-Nem igazán, csak könyvekből és filmekből ismerem.
-Akkor semmilyen formában nem éreztél még hasonlót sem?
Dum reménykedő szemei szorongásra kényszerítenek.
-Nem volt rá lehetőségem. Egész emberi életemben gyenge volt a szervezetem, így sokat hiányoztam az iskolából, nem volt alkalmam ismerkedni.
Csendben fogyasztattuk a vacsoránkat, majd hanyatt dőltünk és figyeltük a csillagokat.
-Most te mesélj!
-Miről?
-Milyen az itteni életed?
Dum nem szólt semmit. Azt hittem nem fog válaszolni, de végül belekezdett.
-Démonföldön születtem. A király a nagybátyám, persze apai ágon. Anyám 40 éves koromban meghalt. Megölték. Azóta nem tudom irányítani a látomásaimat.
-Magadat hibáztatod?
-Nem... igen...talán! Már én sem tudom. Akkoriban igen kicsapongó életet éltem. Nem használtam a látomásaimat, elnyomtam őket. Apám és anyám határtalanul boldogok voltak. De aztán megölte  őt egy lélekszívó.
Dum szünetet tartott. Döbbenve néztem fordítottam felé a fejemet. A lélekszívó démonok nagyon veszélyesek voltak. Mostanra már betiltották a teljes lélekszívást. Ezek a démonok ugyanis halálig tudták kiszipolyozni áldozatukat, főleg ha az áldozat egy szukkubusz, akik életerővel táplálkoztak.
-Mi lett a gyilkossal?
-Azonnal halálraítélték. Apám kivégezte.
-Mi lett az apáddal?
-Összetört. Kevesen tudják, de a démonoknak is van párradarjuk.
-Párradarjuk?
-Igen, mint a farkasoknál a bevésődés.
-Értem.
-Apám azóta remete életet él.
-És hogy kerültél a fővárosba?
-Irányíthatatlanná váltak a látomások. Kerestem a megoldást, hogyan tudnám megszüntetni, de sehol sem tudtak segíteni végül...
-Végül úgy döntöttél, hogy a föld alatt kikötve jobb lesz.
-Pontosan! Ott nem volt senki, akivel érintkezhettem volna.
-Magányos lehettél.
A kezemet az övébe fűztem majd megszorítottam. Éreztem, hogy rám néz, de én akkor is a csillogó eget bámultam, végül visszaszorított.
-Az voltam.

Gésa testőr 15

15.fejezet

Végül megittuk az összes sakét, utána William-san nyugovóra tért. Másnap nem láttam, a szolgálók azt mondták, hogy nagyon másnapos. Kellet annyit vedelnie! A tegnap esti ivászat, rajtam is jelentkezett, de az egyik főzetemmel kikerültem a tüneteket. Most az egyik vendégszoba falának dőlve ültem és néztem úrnőimet, ahogy más nemes hölgyekkel hímezgettek és pletykálkodtak. Unalmasnak ígérkezik ez a nap is. Inu fáradtan feküdt az ölemben, közben boldogan csóválta a farkát. 

-Tudtátok, hogy két nap múlva William-san vissza fog menni Angliába?
-Tényleg, mintha Jiro-san is mondta volna, hogy ma érkezik egy angol kereskedőhajó, aminek a kapitánya William-san barátja.
A két úrnőm egymásra mosolyodtak, majd elkezdtek kuncogni a többi hölgy sajnálkozásain.
-Ó, de kár, hogy elmegy!
-Pedig olyan helyes! Miért kell elmennie?!
-Meg akartam kérdezni, hogy az ottani nők mégis miben különböznek tőlünk!
Bájcsevejükre már nem figyeltem, inkább elkezdtem Inu nyakát masszírozni. Elmegy. Willia-san elmegy. Keserű érzésem támadt, de hamar elnyomtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy -e féle érzéseket tápláljak!A nap további része gyorsan telt. William-san csak este jelent meg, józanul. Én az árnyékban figyeltem és vártam. Feszülten vártam az esetleges veszélyeket, de nem történt semmi.
Másnap kipihenten ébredtem. A tegnapi miatt, gyorsan elértem az éber alvásmódomat, így teljesen feltöltődtem. Reggel dudorászva éleztem a késeimet, közben éberen figyeltem a környezetemet.
-Boldognak tűnsz.
Abbahagytam a kések élezését és meghajoltam gazdám előtt.
-Csendes volt az éjszaka.
-Már akinek...
-Mi lesz a mai program gazdám?
-Úgy döntöttünk Jiro-sannal, hogy elmegyünk a városba, William-sannal együtt. Onee-sanék majd később csatlakoznak hozzánk.
-Értem.
-Megyek reggelizni. Szólok az egyik szolgálónak, hogy neked is hozzon.
-Köszönöm gazdám.
Visszaültem a helyemre és folytattam a pengék élezését. Pár perccel később Hinamika-san jelent meg egy tányérnyi étellel.
-Yuko úrnő küldi a reggelijét.
-Köszönöm.
Hinamika-san lerakta a mellém a tálcát, majd topogva várt. Nem néztem rá, csak sóhajtottam egyet.
-Gyere ülj le mellém!
Bár habozott, mégis leült. Lábát lelógatta, de nem vette le rólam szemét.
-Hogy van a fiad?
-Köszönöm jól. Most már ő is a testőrség tagja. Tegnap lett vége a kiképzésének.
A szolgálónő férje meghalt a fronton, így ráhárult a feladat, hogy nevelje fiát. Kasuma-san végül segített rajtuk. Az apa nélküli fiú kovácssegédként dolgozott, majd fegyvernök lett belőle és most már biztonsági őr.
-Sok sikert kívánok neki!
-Köszönöm, átadom.
Megettem a reggelim és végeztem az élezéssel is. Hinamika-san felvette az üres tálcát és a konyha felé tartott, de gyorsan megállt és visszanézett rám.
-Tudja, nagyon hálás vagyok, hogy meghallgatott.
Meghajoltam előtte, majd hálásan ránéztem.
-Én köszönöm, hogy elmesélte.
Az ellenkező irányba mentem, hogy megkeressem a gazdámat. Jiro-san és William-san már készen voltak, éppen a bejáratnál beszélgettek. Nem vettek észre, hangtalanul léptem az egyik sarokba és vártam a gazdám. Pár perccel később ismerős lépteket hallottam. Yuko úrnőm elegáns világos rózsaszín virágokkal díszített kimonót hordott. Kezében szövetszütyőt fogott.
-Remélem nem várakoztattam meg nagyon az urakat.
-Csak annyira, amennyire kell, kedvesem.
Gazdám belekarolt férjébe, majd elindultak a város felé. William-san gazdám szabadabbik oldalán sétált, míg én néhány lépéssel lemaradva mögöttük sétáltam. Kellemes időnk volt, a városiak is így gondolhatták, mert mindenki az utakon nyüzsgött. Kifestetett kimonós hölgyek illegették magukat, próbálták felhívni magukra a figyelmet. Néhány férfi megnézte őket, de egyből tovább is mentek, viszont a mi jelenlétünk felhívta mindenki figyelmét. Gazdám elérhetetlen istennőként csillogott a poros utcán, néhány férfi arra gondolt, hogy megközelíti, de ilyenkor a két férfi fegyverükre tették a kezüket, jelezve, hogy hol a helyük. A megrémült férfiak hátráltak, de amint megláttak ledermedtek. Szájukat kitátották és bambán néztek. Ami számomra fura volt, hogy nem a hajamat vagy a zöld szemeimet nézték, hanem .... a melleimet. Hát igen. Most így belegondolva nem csoda, hiszen a feszülős ruhám kiemeli a melleimet.Még az idősebbek is megbámultak, de ők félelemmel néztek. Az ők idejükben jelen voltak a ninják. Félelmetes démonoknak tartották, akik kegyetlen gyilkosok. Mostanra már nincs szükség az e féle emberekre, így a mostani generáció nem is ismerik a ninják történetét. Karomat az övemre rögzített katanámra támasztottam és úgy sétáltam, arcom rideg maszk volt, csak a szemeim gyanakvó fénye jelezte, hogy nem vagyok szobor.. A három nemes mintha egy másik világban lennének. Elmélyülten cseverésztek egymással, de azért nem hanyagolták el a környezetüket. Végül a gyomruk józanította ki őket.  Egy kinti árus fenségesen illatozó húsnyársakat árult, amit gazdámék ki is próbáltak. Az árus mellet volt egy pad, ahová leültek és csak ízlelték a fűszeres ételt. Élvezetükből egy haragos káromkodás ábrándította ki őket. A zöldségárus vöröslő fejjel ragadott meg egy sovány gyermeket, akinek a kezében egy fonnyadt alma volt.
-Azonnal add vissza az almát, te tolvaj kis féreg!
-Neee, kéjem ne bántson!!!!
A férfi ütésre emelte a kezét.
-Inuka állítsd meg!
Engedelmeskedtem a parancsnak és a járókelőket kikerülve a férfihoz szaladtam és megfogtam az ütésre emelt karját.
-Ne merészelje bántani!
Fogaim között szűrtem a szavakat, de így is megértette. Az árus ellenkezni akart, de én rámorogtam amit egyre hangosabban tettem, ami vicsorgásba fajult. A férfi ledermedt, abbahagyta az ellenkezést. A karját fogó kezemmel ellöktem, mire hátraesett a poros útra. Kivettem a zsebemből öt érmét és a hasára dobtam őket. Kerestem egy papírzacskót, amit teleraktam gyümölcsökkel és oda adtam a gyereknek. Kezében tartott fonnyadt almát elvettem és visszaraktam.
-Tessék. Máskor ne lopj! Adj a többieknek is!
Már mentem volna, de a gyenge vékony hang megállított.
-Onee-san!
Mikor megfordultam a koszos gyermek egy piros almát nyújtott felém. A gesztus meghatott. Gazdámra néztem, aki mosolyogva bólintott. Elvettem az almát és beleharaptam. A lédús gyümölcs ízletes volt, amitől elmosolyodtam.

A ninja lány még egyet harapott az almába, aztán meghajolt.
-Köszönöm, nem ettem ennél finomabb almát.
A szőke hajú lány kedves mosolyától, mindenki megakarta kóstolni az almát. A férfiak és a nők csak őt nézték. Mennyit változtat egy kedves mosoly! Végül Yuko-sama zavarta meg a meghitt pillanatot.
-Talán itt az ideje, hogy visszamenjünk! Onee-sanéknak már rég itt kéne lenniük!
A két férfi egyetértőn bólintott, majd visszafelé mentek. Inuka gyorsan megette az almáját, majd utánuk indult, de egy hideg érzéstől megdermedt. Nem rég még sütött a nap, de már szürke, sötét felhők szürkítették el a várost, amit a lány rossz előérzetét fokozta. Akkor még nem tudta, hogy ez az előérzet egy katasztrófa kezdetét jelzi.

Gésa testőr 14

14. fejezet

Az épület másik oldalán voltunk egy szolgáknak kialakított fürdőben. A szobában  egy kétszemélyes dézsa volt, hét sámli a falok előtt és két tükör. A dézsában még nem volt víz. Akkor mégis miért vagyunk itt? Gazdám az egyik sámlira mutatott, amire én engedelmesen leültem. 

-Mielőtt lefürödnél le kell mosni rólad a vért!

Már nyúltam volna a falhoz készített kancsóért, amiben hideg víz volt, de Yuko-sama rácsapott a kezemre.

-Majd én megcsinálom!

Nem ellenkeztem. Yuko-sama valahonnan szerzett egy rongyot, amit belemártott a vízbe és elkezdte leszedni rólam a vörös ragacsot.

-Szerencsére már nem vérzik és ahogy látom az orrodat sem törte el.

-Gazdám.

-Hm? 

-Biztos benne?

-Mégis miben?

A számhoz érve elkezdte óvatosan pamacsolni, nehogy felszakítsa a sebet.

-A büntetésemben, ezt a kormányzó nem fogja tűrni.

-Gyakorlatilag nem történt semmi. A kormányzó nem sérült meg és mi még így is tisztelettel bántunk vele, ami történt az magának köszönheti!

-Gazdám... én nem tettem meg... amit mondott.

Abbahagyta a mosdatásom és a szabad kezével a fejemre koppintott.

-Tudom te butus! Jól ismerlek! Most pedig vetkőzz, addig keresek egy szolgát!

Yuko-sama felkelt és kiment a szobából, de néhány másodperc múlva meg is jelent. Nem haboztam. Felálltam és elkezdtem levenni a ruhám. Szépen összehajtottam, majd a szalag maradékát szedtem le a mellkasomról.

-Megnőttek mióta utoljára láttam.

Gazdám a melleimet bámulta, mire zavaromban csak a földet tudtam nézni.

-Sokkal nagyobbak mint az enyémek. El sem tudom képzelni, milyen fájdalmas lehetett évekig leszorítani őket!

-Gazdám?

-Igen?

-Most mi lesz velem?

-Mégis mi lenne? Továbbra is a testőröm vagy!

-De a nemem....

-Nem érdekel a nemed, ahogy eddig sem! Tökéletesen végzed a munkád! Mégis miért válnék akkor meg tőled?!

Beszélgetésünket egy gyenge hang zavarta meg.

-Elnézést, meghoztuk a fürdővizet!

Az ajtó kitárult és öt szolgálólány jelent meg egymás mögött, kezükben akkora gőzölgő kancsóval, hogy csak két kézzel tudták tartani. A forró vizet a dézsába öntötték majd egymás mellet megálltak és vártak lehajtott fejjel.

-Tehetünk még valamit önért úrnőm?

-Nem ennyi volt, elmehettek! Inuka menj a dézsába!

Az öt nő már majdnem indult volna, amikor meghalva a nevetem felnéztek. Döbbent szemekkel néztek rám, vagyis a testemre. Az egyikük még el is ejtette a kancsót, ami hangosan ért földet. Felismertem a nőt. Harminc év körüli lehetett, a többiek Hinaminak szólították, általában a konyhán dolgozik, de olykor más feladatott is rábíznak. Kedves, ő szokott adni nekem ételt, amikor van egy kis szabadidőm, hogy a konyhára menjek. Néha beszélgettünk is, ami annyiból áll, hogy megkérdezem mi bántja ő meg elmeséli fájdalmait. 

-Hé figyelj oda, hogy mit csinálsz!

Gazdám a szigorú úrnőt játszotta, de tudom, hogy ez csak az etikett miatt teszi. Nem törődve a bámuló tekintetekkel, odamentem a kancsóhoz és felvettem, majd odaadtam Hinami-sannak.

-Tessék.

-K-köszönöm.

Remegő kezeivel elvette, aztán kisietett a fürdőből. Pár másodperc múlva a többiek is követték.

-Túl kedves vagy!

-Nem annyira mint gazdám.

Kinyújtotta a kezét, amit én habozva el is fogadtam. Odakísért a dézsához, majd segített beszállni.

-Köszönöm.

Gazdám kedvesen rám mosolygott, aztán segített mosakodni. Öt perc múlva a forró víztől és az alapos dörzsöléstől vörösre kipirult a bőröm, ami enyhén bizsergett. Gazdám szólt az egyik szolgálónak, hogy hozzon a szobámból ruhát. Mire vissza ért szárazra törültem magam. Felvettem a fekete testre simuló ruhámat, fekete szénnel kifestettem a szemem környékét és vártam a gazdám utasítását.

-Fegyvereket nem hozott ugye?

-Nem gazdám, csak ruhát és cipőt.

-Akkor menjünk vissza a szobádba a fegyvereid ért!

-Igenis gazdám.

Visszafelé Yuko-sama méltóságteljesen haladt előttem, amint meglátták a szolgálók abbahagyták a beszélgetést, utat nyitottak neki és meghajoltak.. Amint háttal állt nekik engem kezdtek el bámulni és a mellkasomat. Az itteni kultúrának igen illetlen a mostani viseletem. Melleim ugyanis szorosan feszült az erős passzos anyaghoz. Bár ugyan úgy könnyen tudtam mozogni, mintha lekötöttem volna, mégis zavaró volt. Valamiért erős szégyenérzetem támadt.

-Ma este a szobám előtti kinti folyosón kell járőröznöd! Szem előtt kell lenned!

-Igenis gazdám!

A szobámba érve azonnal összeszedtem a fegyvereimet. Leszakadt táskámat felvettem a földről és kicseréltem egy póttal. Arcomat megtapogattam, hogy megbizonyosodjak a maszkom takart, de döbbenten fedeztem fel, hogy nincs rajtam. A fenébe is ezt meg kell szoknom! Amint készletem elkezdtem követni a gazdámat, mint egy árnyék.

Gazdám szobája előtti folyosón üldögéltem. Az esti kert varázslatos volt. Minden csillag visszaköszönt egy-egy harmatcseppen. Bár a madarak nem daloltak, az esti élőlények (főleg bogarak) fantasztikus előadást nyújtottak. Lábaimat lelógattam, kezemben egy lapos pohár amiben a legnépszerűbb alkoholt ittam, sakét. Két üveg volt mellettem meg egy plusz pohár. Fogalmam sincs, hogy hogyan került oda. Fura szolgák! Éppen az egyik kedvenc dalomat kezdtem volna el dudorászni, amikor jobb oldalt valaki közeledett felém a kertből. William-san érzelemmentes kifejezéssel közeledett, majd pár lépéssel előttem megállt. Nem szólalt meg csak nézte, ahogy iszok.
-Van még egy poharam. Kér?
A habozó külföldi megmosolyogtatott.
-Gyere üljön le! Megígérem, hogy nem harapok.
A délutáni incidens egyből eszembe jutott, amitől kuncogni kezdtem. Fenébe kezdek becsiccsenteni. Végül leült mellém és öntött magának egy pohárkával.
-Tehát nem vagy szirén.
-Hát nem tudok lélegezni a víz alatt és nincsen uszonyom. Nem, nem vagyok szirén.
-Miért nem mondtad el?
-Nem kérdezte.
-Élvezted, hogy tudtál velem játszadozni?! Hogy kihasználtál?!
Bamba képpel néztem a felháborodott férfira.
-Élveztem, hogy egy olyan "lény" bőrébe bújhattam, aki kacérkodhat magával. Kihasználni viszont nem tettem. Semmit sem ígértem magának.
Pár percig nem szóltunk egymáshoz, legalább három pohárral megittunk mire megszólalt.
-Igazad van elnézést.
-Fátylat rá!
-Csak egyet mondjon meg, mégis mit keres ön itt?
-Nem értem a kérdését William-san.
-Éppen annyira vagy idevalósi mint én. Mégis, hogy lehet ez?
-Kicsi voltam, mikor idehoztak.
-Miért?
-Elraboltak, majd eladtak, így kerültem Yuko-samához.
-Akkor nem is Inuka az igazi neved! Mégis mi...
-Nem emlékszem és hagyjuk is ennyiben! Már rég volt.
-Nehéz lehetett.
-Az elején. Se nyelvtudásom, se tapasztalataim nem voltak.
-Sajnálom.
-Akkor sajnáljon, hogy ha már meghaltam.
Három pohárral lehúztam a sakét, majd nyúltam a másikért.
-Nem lesz ez egy kicsit sok?
-Higgye el, bírom a piát! Akkor most ön mondjon el valamit!
-Hallgatom.
-Miért van az, hogy a szoknyavadász hírében álló angol követ egyik itteni nőre sem csapott rá?
-Hát ezt mégis kitől hallotta?
-Az itteni katonák szeretik a pletykákat. Az egyiktől hallottam, hogy ő hallotta az egyik külföldi kereskedőtől.
-Csak nem kutakodott utánam?
-De igen! Hiszen ez a dolgom. Az esetleges veszélyforrások megakadályozása.
-Nem tudtam, hogy veszélyes vagyok.
-Külföldi, a sétapálcája egy kard.
-Mit tudod még meg rólam?
-Az apja magas pozícióban áll, azt hiszem kapitány. Csak az ő kedvéért állt szolgálatban, azt is mondják, hogy nagyon ügyes kereskedő, megvannak a kapcsolatai.
-Ügyes, mind úgy van ahogy mondod!
-Eltértünk a tárgytól.
-Hát jó. Az itteni nők szépek, de... nem találtam olyat, aki eltudna csábítani.
-Uhh, ezt ha lehet a úrnőimnek ne említse.
-Haha rendben.
Csendben iszogattunk tovább végül a szesztől pirosló arccal rákérdeztem.
-Hogyan lehet az, hogy ön egy fiatal, sikeres úriember és mégsem házas?! Egyszerűen nem tudom megérteni!
-Ahogy mondtad, fiatal vagyok még!