15.fejezet
Végül megittuk az összes sakét, utána William-san nyugovóra tért. Másnap nem láttam, a szolgálók azt mondták, hogy nagyon másnapos. Kellet annyit vedelnie! A tegnap esti ivászat, rajtam is jelentkezett, de az egyik főzetemmel kikerültem a tüneteket. Most az egyik vendégszoba falának dőlve ültem és néztem úrnőimet, ahogy más nemes hölgyekkel hímezgettek és pletykálkodtak. Unalmasnak ígérkezik ez a nap is. Inu fáradtan feküdt az ölemben, közben boldogan csóválta a farkát.
-Tudtátok, hogy két nap múlva William-san vissza fog menni Angliába?
-Tényleg, mintha Jiro-san is mondta volna, hogy ma érkezik egy angol kereskedőhajó, aminek a kapitánya William-san barátja.
A két úrnőm egymásra mosolyodtak, majd elkezdtek kuncogni a többi hölgy sajnálkozásain.
-Ó, de kár, hogy elmegy!
-Pedig olyan helyes! Miért kell elmennie?!
-Meg akartam kérdezni, hogy az ottani nők mégis miben különböznek tőlünk!
Bájcsevejükre már nem figyeltem, inkább elkezdtem Inu nyakát masszírozni. Elmegy. Willia-san elmegy. Keserű érzésem támadt, de hamar elnyomtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy -e féle érzéseket tápláljak!A nap további része gyorsan telt. William-san csak este jelent meg, józanul. Én az árnyékban figyeltem és vártam. Feszülten vártam az esetleges veszélyeket, de nem történt semmi.
Másnap kipihenten ébredtem. A tegnapi miatt, gyorsan elértem az éber alvásmódomat, így teljesen feltöltődtem. Reggel dudorászva éleztem a késeimet, közben éberen figyeltem a környezetemet.
-Boldognak tűnsz.
Abbahagytam a kések élezését és meghajoltam gazdám előtt.
-Csendes volt az éjszaka.
-Már akinek...
-Mi lesz a mai program gazdám?
-Úgy döntöttünk Jiro-sannal, hogy elmegyünk a városba, William-sannal együtt. Onee-sanék majd később csatlakoznak hozzánk.
-Értem.
-Megyek reggelizni. Szólok az egyik szolgálónak, hogy neked is hozzon.
-Köszönöm gazdám.
Visszaültem a helyemre és folytattam a pengék élezését. Pár perccel később Hinamika-san jelent meg egy tányérnyi étellel.
-Yuko úrnő küldi a reggelijét.
-Köszönöm.
Hinamika-san lerakta a mellém a tálcát, majd topogva várt. Nem néztem rá, csak sóhajtottam egyet.
-Gyere ülj le mellém!
Bár habozott, mégis leült. Lábát lelógatta, de nem vette le rólam szemét.
-Hogy van a fiad?
-Köszönöm jól. Most már ő is a testőrség tagja. Tegnap lett vége a kiképzésének.
A szolgálónő férje meghalt a fronton, így ráhárult a feladat, hogy nevelje fiát. Kasuma-san végül segített rajtuk. Az apa nélküli fiú kovácssegédként dolgozott, majd fegyvernök lett belőle és most már biztonsági őr.
-Sok sikert kívánok neki!
-Köszönöm, átadom.
Megettem a reggelim és végeztem az élezéssel is. Hinamika-san felvette az üres tálcát és a konyha felé tartott, de gyorsan megállt és visszanézett rám.
-Tudja, nagyon hálás vagyok, hogy meghallgatott.
Meghajoltam előtte, majd hálásan ránéztem.
-Én köszönöm, hogy elmesélte.
Az ellenkező irányba mentem, hogy megkeressem a gazdámat. Jiro-san és William-san már készen voltak, éppen a bejáratnál beszélgettek. Nem vettek észre, hangtalanul léptem az egyik sarokba és vártam a gazdám. Pár perccel később ismerős lépteket hallottam. Yuko úrnőm elegáns világos rózsaszín virágokkal díszített kimonót hordott. Kezében szövetszütyőt fogott.
-Remélem nem várakoztattam meg nagyon az urakat.
-Csak annyira, amennyire kell, kedvesem.
Gazdám belekarolt férjébe, majd elindultak a város felé. William-san gazdám szabadabbik oldalán sétált, míg én néhány lépéssel lemaradva mögöttük sétáltam. Kellemes időnk volt, a városiak is így gondolhatták, mert mindenki az utakon nyüzsgött. Kifestetett kimonós hölgyek illegették magukat, próbálták felhívni magukra a figyelmet. Néhány férfi megnézte őket, de egyből tovább is mentek, viszont a mi jelenlétünk felhívta mindenki figyelmét. Gazdám elérhetetlen istennőként csillogott a poros utcán, néhány férfi arra gondolt, hogy megközelíti, de ilyenkor a két férfi fegyverükre tették a kezüket, jelezve, hogy hol a helyük. A megrémült férfiak hátráltak, de amint megláttak ledermedtek. Szájukat kitátották és bambán néztek. Ami számomra fura volt, hogy nem a hajamat vagy a zöld szemeimet nézték, hanem .... a melleimet. Hát igen. Most így belegondolva nem csoda, hiszen a feszülős ruhám kiemeli a melleimet.Még az idősebbek is megbámultak, de ők félelemmel néztek. Az ők idejükben jelen voltak a ninják. Félelmetes démonoknak tartották, akik kegyetlen gyilkosok. Mostanra már nincs szükség az e féle emberekre, így a mostani generáció nem is ismerik a ninják történetét. Karomat az övemre rögzített katanámra támasztottam és úgy sétáltam, arcom rideg maszk volt, csak a szemeim gyanakvó fénye jelezte, hogy nem vagyok szobor.. A három nemes mintha egy másik világban lennének. Elmélyülten cseverésztek egymással, de azért nem hanyagolták el a környezetüket. Végül a gyomruk józanította ki őket. Egy kinti árus fenségesen illatozó húsnyársakat árult, amit gazdámék ki is próbáltak. Az árus mellet volt egy pad, ahová leültek és csak ízlelték a fűszeres ételt. Élvezetükből egy haragos káromkodás ábrándította ki őket. A zöldségárus vöröslő fejjel ragadott meg egy sovány gyermeket, akinek a kezében egy fonnyadt alma volt.
-Azonnal add vissza az almát, te tolvaj kis féreg!
-Neee, kéjem ne bántson!!!!
A férfi ütésre emelte a kezét.
-Inuka állítsd meg!
Engedelmeskedtem a parancsnak és a járókelőket kikerülve a férfihoz szaladtam és megfogtam az ütésre emelt karját.
-Ne merészelje bántani!
Fogaim között szűrtem a szavakat, de így is megértette. Az árus ellenkezni akart, de én rámorogtam amit egyre hangosabban tettem, ami vicsorgásba fajult. A férfi ledermedt, abbahagyta az ellenkezést. A karját fogó kezemmel ellöktem, mire hátraesett a poros útra. Kivettem a zsebemből öt érmét és a hasára dobtam őket. Kerestem egy papírzacskót, amit teleraktam gyümölcsökkel és oda adtam a gyereknek. Kezében tartott fonnyadt almát elvettem és visszaraktam.
-Tessék. Máskor ne lopj! Adj a többieknek is!
Már mentem volna, de a gyenge vékony hang megállított.
-Onee-san!
Mikor megfordultam a koszos gyermek egy piros almát nyújtott felém. A gesztus meghatott. Gazdámra néztem, aki mosolyogva bólintott. Elvettem az almát és beleharaptam. A lédús gyümölcs ízletes volt, amitől elmosolyodtam.
A ninja lány még egyet harapott az almába, aztán meghajolt.
-Köszönöm, nem ettem ennél finomabb almát.
A szőke hajú lány kedves mosolyától, mindenki megakarta kóstolni az almát. A férfiak és a nők csak őt nézték. Mennyit változtat egy kedves mosoly! Végül Yuko-sama zavarta meg a meghitt pillanatot.
-Talán itt az ideje, hogy visszamenjünk! Onee-sanéknak már rég itt kéne lenniük!
A két férfi egyetértőn bólintott, majd visszafelé mentek. Inuka gyorsan megette az almáját, majd utánuk indult, de egy hideg érzéstől megdermedt. Nem rég még sütött a nap, de már szürke, sötét felhők szürkítették el a várost, amit a lány rossz előérzetét fokozta. Akkor még nem tudta, hogy ez az előérzet egy katasztrófa kezdetét jelzi.
-Tényleg, mintha Jiro-san is mondta volna, hogy ma érkezik egy angol kereskedőhajó, aminek a kapitánya William-san barátja.
A két úrnőm egymásra mosolyodtak, majd elkezdtek kuncogni a többi hölgy sajnálkozásain.
-Ó, de kár, hogy elmegy!
-Pedig olyan helyes! Miért kell elmennie?!
-Meg akartam kérdezni, hogy az ottani nők mégis miben különböznek tőlünk!
Bájcsevejükre már nem figyeltem, inkább elkezdtem Inu nyakát masszírozni. Elmegy. Willia-san elmegy. Keserű érzésem támadt, de hamar elnyomtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy -e féle érzéseket tápláljak!A nap további része gyorsan telt. William-san csak este jelent meg, józanul. Én az árnyékban figyeltem és vártam. Feszülten vártam az esetleges veszélyeket, de nem történt semmi.
Másnap kipihenten ébredtem. A tegnapi miatt, gyorsan elértem az éber alvásmódomat, így teljesen feltöltődtem. Reggel dudorászva éleztem a késeimet, közben éberen figyeltem a környezetemet.
-Boldognak tűnsz.
Abbahagytam a kések élezését és meghajoltam gazdám előtt.
-Csendes volt az éjszaka.
-Már akinek...
-Mi lesz a mai program gazdám?
-Úgy döntöttünk Jiro-sannal, hogy elmegyünk a városba, William-sannal együtt. Onee-sanék majd később csatlakoznak hozzánk.
-Értem.
-Megyek reggelizni. Szólok az egyik szolgálónak, hogy neked is hozzon.
-Köszönöm gazdám.
Visszaültem a helyemre és folytattam a pengék élezését. Pár perccel később Hinamika-san jelent meg egy tányérnyi étellel.
-Yuko úrnő küldi a reggelijét.
-Köszönöm.
Hinamika-san lerakta a mellém a tálcát, majd topogva várt. Nem néztem rá, csak sóhajtottam egyet.
-Gyere ülj le mellém!
Bár habozott, mégis leült. Lábát lelógatta, de nem vette le rólam szemét.
-Hogy van a fiad?
-Köszönöm jól. Most már ő is a testőrség tagja. Tegnap lett vége a kiképzésének.
A szolgálónő férje meghalt a fronton, így ráhárult a feladat, hogy nevelje fiát. Kasuma-san végül segített rajtuk. Az apa nélküli fiú kovácssegédként dolgozott, majd fegyvernök lett belőle és most már biztonsági őr.
-Sok sikert kívánok neki!
-Köszönöm, átadom.
Megettem a reggelim és végeztem az élezéssel is. Hinamika-san felvette az üres tálcát és a konyha felé tartott, de gyorsan megállt és visszanézett rám.
-Tudja, nagyon hálás vagyok, hogy meghallgatott.
Meghajoltam előtte, majd hálásan ránéztem.
-Én köszönöm, hogy elmesélte.
Az ellenkező irányba mentem, hogy megkeressem a gazdámat. Jiro-san és William-san már készen voltak, éppen a bejáratnál beszélgettek. Nem vettek észre, hangtalanul léptem az egyik sarokba és vártam a gazdám. Pár perccel később ismerős lépteket hallottam. Yuko úrnőm elegáns világos rózsaszín virágokkal díszített kimonót hordott. Kezében szövetszütyőt fogott.
-Remélem nem várakoztattam meg nagyon az urakat.
-Csak annyira, amennyire kell, kedvesem.
Gazdám belekarolt férjébe, majd elindultak a város felé. William-san gazdám szabadabbik oldalán sétált, míg én néhány lépéssel lemaradva mögöttük sétáltam. Kellemes időnk volt, a városiak is így gondolhatták, mert mindenki az utakon nyüzsgött. Kifestetett kimonós hölgyek illegették magukat, próbálták felhívni magukra a figyelmet. Néhány férfi megnézte őket, de egyből tovább is mentek, viszont a mi jelenlétünk felhívta mindenki figyelmét. Gazdám elérhetetlen istennőként csillogott a poros utcán, néhány férfi arra gondolt, hogy megközelíti, de ilyenkor a két férfi fegyverükre tették a kezüket, jelezve, hogy hol a helyük. A megrémült férfiak hátráltak, de amint megláttak ledermedtek. Szájukat kitátották és bambán néztek. Ami számomra fura volt, hogy nem a hajamat vagy a zöld szemeimet nézték, hanem .... a melleimet. Hát igen. Most így belegondolva nem csoda, hiszen a feszülős ruhám kiemeli a melleimet.Még az idősebbek is megbámultak, de ők félelemmel néztek. Az ők idejükben jelen voltak a ninják. Félelmetes démonoknak tartották, akik kegyetlen gyilkosok. Mostanra már nincs szükség az e féle emberekre, így a mostani generáció nem is ismerik a ninják történetét. Karomat az övemre rögzített katanámra támasztottam és úgy sétáltam, arcom rideg maszk volt, csak a szemeim gyanakvó fénye jelezte, hogy nem vagyok szobor.. A három nemes mintha egy másik világban lennének. Elmélyülten cseverésztek egymással, de azért nem hanyagolták el a környezetüket. Végül a gyomruk józanította ki őket. Egy kinti árus fenségesen illatozó húsnyársakat árult, amit gazdámék ki is próbáltak. Az árus mellet volt egy pad, ahová leültek és csak ízlelték a fűszeres ételt. Élvezetükből egy haragos káromkodás ábrándította ki őket. A zöldségárus vöröslő fejjel ragadott meg egy sovány gyermeket, akinek a kezében egy fonnyadt alma volt.
-Azonnal add vissza az almát, te tolvaj kis féreg!
-Neee, kéjem ne bántson!!!!
A férfi ütésre emelte a kezét.
-Inuka állítsd meg!
Engedelmeskedtem a parancsnak és a járókelőket kikerülve a férfihoz szaladtam és megfogtam az ütésre emelt karját.
-Ne merészelje bántani!
Fogaim között szűrtem a szavakat, de így is megértette. Az árus ellenkezni akart, de én rámorogtam amit egyre hangosabban tettem, ami vicsorgásba fajult. A férfi ledermedt, abbahagyta az ellenkezést. A karját fogó kezemmel ellöktem, mire hátraesett a poros útra. Kivettem a zsebemből öt érmét és a hasára dobtam őket. Kerestem egy papírzacskót, amit teleraktam gyümölcsökkel és oda adtam a gyereknek. Kezében tartott fonnyadt almát elvettem és visszaraktam.
-Tessék. Máskor ne lopj! Adj a többieknek is!
Már mentem volna, de a gyenge vékony hang megállított.
-Onee-san!
Mikor megfordultam a koszos gyermek egy piros almát nyújtott felém. A gesztus meghatott. Gazdámra néztem, aki mosolyogva bólintott. Elvettem az almát és beleharaptam. A lédús gyümölcs ízletes volt, amitől elmosolyodtam.
A ninja lány még egyet harapott az almába, aztán meghajolt.
-Köszönöm, nem ettem ennél finomabb almát.
A szőke hajú lány kedves mosolyától, mindenki megakarta kóstolni az almát. A férfiak és a nők csak őt nézték. Mennyit változtat egy kedves mosoly! Végül Yuko-sama zavarta meg a meghitt pillanatot.
-Talán itt az ideje, hogy visszamenjünk! Onee-sanéknak már rég itt kéne lenniük!
A két férfi egyetértőn bólintott, majd visszafelé mentek. Inuka gyorsan megette az almáját, majd utánuk indult, de egy hideg érzéstől megdermedt. Nem rég még sütött a nap, de már szürke, sötét felhők szürkítették el a várost, amit a lány rossz előérzetét fokozta. Akkor még nem tudta, hogy ez az előérzet egy katasztrófa kezdetét jelzi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése