39. fejezet
Vud
Lihegve álltam a köves úton. Elkéstem! Pont ezt akartam megakadályozni. A fenébe is!! Suzanne görcsösen a földön vonaglott. Fájdalmában felnyüszített és a szemével vakon keresett valamit. Farkasember alakjából elkezdett vissza változni, ami csak egyet jelenthet... haldoklik. Itt kellett volna lennem! Segítenek kellett volna! Az istenit! Suzanne most már emberi alakban feküdt a fekete durva földön. Bőre természetellenesen fehér volt. A nyakánál jókora hús darab hiányzott, de nem ez vagy a testén lévő sérülések voltak az aggasztok, hanem azokból és a szájából, szeméből szivárgó sűrű ezüstfolyadék. Suzanne már nem vonaglott. Mozdulatlanul feküdt. Csak a földön kiterült tűzpiros haja táncolt a széllel, de már nem olyan elevenen mint egykor. Rogyadozva léptem közelebb. Az érzéseim eltompultak. Nem éreztem mást csak a friss vér szagát. Nem láttam mást csak az egykor gyönyörű lány testét, azt is homályosan a feltörekvő könnyen miatt. Talán ezért sem vettem észre a sötét alakot, aki szintén merészen bámulta a farkaslányt. Su előtt letérdeltem. Meg akartam simogatni az arcát, majd lecsukni a szemét, aztán ősi mantrát akartam elsuttogni a fülébe, de valami megakadályozott benne. Valaki vagy valami belemart a két vállamba és hátralökött. Legalább három métert bukfenceztem hátra. Dühösen ráztam meg a fejem, majd vérszomjjal néztem Dumra.
-Mégis mit csinálsz?!
Dum nem mondott semmit csak a baloldalamra mutatott. Habozva de odanéztem. A látvány megrémisztett. Egy fiatal lány feküdt ott. Koszos és budos volt. Alultápláltnak tűnt. Semmi különlegeset nem fedeztem fel, egészen addig amíg a sérüléseit és a szemét nem pillantottam meg. Semmilyen lényt nem ismerek akinek a vére vagy a szeme színe ilyen intenzíven ezüstös színű lenne.
-Tudtommal a farkasoknak még mindig életveszélyes ezüsttel érintkezniük.
Bár tudom, hogy gúnyolódik hangja mégis rekedt és szomorú. Nekem sincs kedven veszekedést szítani.
- El kell mondanom neki az ősi nyelvet!
- Nem, nem kell!
- Dum!
-Suzanne nem hallt meg!
Amint karjaiba vette az ernyedt lányt tudtam, hogy mit akar csinálni .
-Ne csináld ezt! Ne hagyd, hogy fájdalmak között térjen a másvilágra!
-Elhallgass! Én nem láttam a halálát vagyis nem halt még! Most elviszem a fészekbe, ott biztosan tudják, hogy mit kell tenni! Te meg próbálj hívni segítséget. Vitesd el a hibridet!
- Dum várj!
De ő nem várt. Bőrszárnyait csapkodva emelkedett fel a levegőbe, majd amilyen gyorsan csak tudott a hegyek felé repült. Egyedül maradtam egy halott hibriddel. És még csak nem is ez a legrosszabb, hanem az hogy mindenről én tehetek.
Annyira könnyű. Annyira erőtlen. Testéből folyamatosan szivárog az ezüst. Mégis hogy tudták ezt megcsinálni? Szörnyetegek!
-Tarts ki Su! Mindjárt ott vagyunk! Bírd még ki!
Nem nyöszörög és nem is nyüszít, a szemei sem mozognak. Szívének ritmusát sem hallom. Ha másról lenne szó én is azt tettem volna mint Vud, de én nem mondok lé róla. Köztünk ugyanis erős kötelék van! Most már nem csak az érzésekről szól, ez annál sokkal több! Mi társak vagyunk! Szorosabban fogtam a páromat, hogy ki ne csússzon a kezeim közül. A szárnyaim már égtek, de nem adtam fel. Nem adhatom fel!
Kb 30 perccel később
Egy nagy barlangszobában feküdt az ágyon. Szinte beleolvadt a fehér lepedőbe, egyedül a vörös haja villogott a puha párnán. A helység olyan nagy volt, hogy legalább még 10 ember elfért volna benne, de most csak két nővér és Dum volt benn. Három perccel ezelőtt mentek ki a doktorok, akik megvizsgálták Suzanne testét. A folyosók az ő veszekedéseiktől és ötleteiktől zenget. A két lamia nővér levetkőztették a farkaslányt. Csak a fehérneműjét hagyták rajta. Legalább tízszer cseréltek vizet, amivel letörölték a sérüléseiről az ezüstfolyadékot. Amint készletek betakarták egy könnyed fehér lepellel. Csak a sápadt mellkasa és a vállai látszódtak a törzséből. Dum elbűvölten nézte, közben izgatottságát próbálta leplezni. Már éppen ki akart menni az orvosokhoz, hogy ébresszék fel kedvesét, amikor is három orvos jelent meg az ajtóban. Az egyik küklopsz volt, a másik egy félvér moly, a harmadik egy lamia volt.
-Nos mire várnak még?!
A sötétkék hajú, vörös szemű lamia szólt először.
-Még sosem tapasztalatuk volna, hogy ilyen állapotba akármilyen lényt is fel tudnánk ébreszteni.
-Vagyis nincs gyógymód a halálra.
Meredten néztem a félvérre. A molyok igen okosak. Gyakran bölcseknek is hívják őket. Legszívesebben mindhármójukat rázná addig, amíg el nem árulják a választ.
-Az nem lehet, hiszen Suzanne él!
-Dum, Suzannenak nincsenek életjelei! Ő már nincs az élők között.
A küklopsz ingerülten nézte a haragos démont. Tudta, hogy szebben kellett volna fogalmazni, de már kétszer elmondták előtte és még mindig nem értette. Már éppen nekik támadt volna a démon, amikor is egy vékony hangocskát hallottak a falnál.
-Tévedés! Su még életben van, bár ha nem sietünk akkor nem sokáig.
Csak a határtalan ürességre emlékszem, aztán egy fényre. Meleg szőrös testen ülök, ujjaim lágy sörényben kapaszkodott.
-Faust.
Szellemlovam vad vágtáját abbahagyta és hirtelen lefékezett, mire én előrelendülve lerepültem róla. A földön ülve dörzsöltem a sajgó pontjaimat.
-Ezt miért csináltad?!
Suzanne? Te vagy az?
-Ki más lenne?
Felkeltem a földről és csípőre tett kézzel álltam vele szemben.
-Miért bámulsz ennyire?
Megváltoztál.
Kezeimet néztem, majd a lábaimat, sőt még az arcomat is megtapogattam.
-Én nem látom semmilyen változást.
Akkor nézd az én szememmel! Egyszerre csuktuk be a szemeinket, majd kinyitottuk. A saját testemet bámultam. Az aurám teljesen megváltozott, ugyanis a farkasemberek barnás árnyalatúak, de én teljesen fehér voltam. Mintha füstből és tűzből lettem volna, egyszerűen nem volt szilárd testem. De nem csak ez volt az ijesztő hanem a szemeim, azok ugyanis ezüst színben világítottak. Ez mégis hogy lehet? Csak egyszer láttam ilyet, de az nem jelent jót. Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy amit most látunk az a szellemed, nem a tested. Vagyis? Valahogy kiléptél a testedből és itt kötöttél ki. Valószínű a kötelékünk miatt. Hátborzongató! Az, de erre most nincs időnk! Minél gyorsabban el kell jutnunk a testedhez vagy különben elenyészel! Akkor mégis mire várunk?!Gyorsan felpattantam Faust hátára. Na mi van? Én nem tudom megmondani, hogy hol van a tested. Ó, tényleg! Valószínű már a lamiák fészkében van. Most más volt Fauston lovagolni. Sokkal könnyebbnek éreztem magam. Az elmosódott táj, pedig inkább olyan volt, mintha megnyomtam volna a gyorsító gombot és csak ugrándozik. Itt egy fa, hopp most már egy háromfejű és szarvú disznó a kicsinyeivel. Már majdnem a hegy lábánál voltunk, amikor valamilyen húzóerő elkezdett húzni be az egyik hegybe. Faust mi ez? Nem tudom, de én is érzem! Ahogy egyre közeledtünk erősebben kezdett el húzni, végül már nem tudtam ellenállni.
-Faust!!!!
Hirtelen minden elsötétült. Félelmetes mormogó hangokat hallottam. Nem értettem, hogy mégis milyen nyelven beszéltek, de rohadtul megijedtem és tudtam, hogy nem szép álmokat kívánnak nekem. Előttem egy lila fényű focilabda nagyságú kőzet jelent meg, majd baloldalamon egy kék, jobbomon egy zöld kőzet lett. Egy halvány fény jelent meg ami hullámozva kapcsolta össze a három kőzetet, így egy háromszög közepén álltam.
-Mégis mi a jó büdös franc folyik itt?!
A mormogások végül egyre hangosabbak lettek. Elviselhetetlenné váltak a hangok! Fülemre tapasztottam a tenyereimet, hogy tompítsam, de nem használt. Fájdalmamban összeszorítottam a szemeimet, de a vállaimba és a mellkasomba vágó fájdalomtól kipattantak. Az ingerektől le akartam rogyni a földre, de mintha rögzítve lettem volna. Se le, se fel, se oldalra. Nem tudtam mozogni! Pánikrohamom van. Lihegve vettem a levegőt és remegtem.
-Hagyjátok abba! Kérlek! Elég volt! Kérlek!
De a hangok nem teljesítették a kérésemet. A három kőből azonos színű villámlövedékek csapódtak a testembe, amiktől összerázódtam. Hát itt a vég? Csak ne fájna annyira. A villámlövedékek végül összekapcsolódtak velem. Bennem lévő összes levegő kiszorult ..... és ekkor megláttam a fényt.
-Mégis mit csinálsz?!
Dum nem mondott semmit csak a baloldalamra mutatott. Habozva de odanéztem. A látvány megrémisztett. Egy fiatal lány feküdt ott. Koszos és budos volt. Alultápláltnak tűnt. Semmi különlegeset nem fedeztem fel, egészen addig amíg a sérüléseit és a szemét nem pillantottam meg. Semmilyen lényt nem ismerek akinek a vére vagy a szeme színe ilyen intenzíven ezüstös színű lenne.
-Tudtommal a farkasoknak még mindig életveszélyes ezüsttel érintkezniük.
Bár tudom, hogy gúnyolódik hangja mégis rekedt és szomorú. Nekem sincs kedven veszekedést szítani.
- El kell mondanom neki az ősi nyelvet!
- Nem, nem kell!
- Dum!
-Suzanne nem hallt meg!
Amint karjaiba vette az ernyedt lányt tudtam, hogy mit akar csinálni .
-Ne csináld ezt! Ne hagyd, hogy fájdalmak között térjen a másvilágra!
-Elhallgass! Én nem láttam a halálát vagyis nem halt még! Most elviszem a fészekbe, ott biztosan tudják, hogy mit kell tenni! Te meg próbálj hívni segítséget. Vitesd el a hibridet!
- Dum várj!
De ő nem várt. Bőrszárnyait csapkodva emelkedett fel a levegőbe, majd amilyen gyorsan csak tudott a hegyek felé repült. Egyedül maradtam egy halott hibriddel. És még csak nem is ez a legrosszabb, hanem az hogy mindenről én tehetek.
Annyira könnyű. Annyira erőtlen. Testéből folyamatosan szivárog az ezüst. Mégis hogy tudták ezt megcsinálni? Szörnyetegek!
-Tarts ki Su! Mindjárt ott vagyunk! Bírd még ki!
Nem nyöszörög és nem is nyüszít, a szemei sem mozognak. Szívének ritmusát sem hallom. Ha másról lenne szó én is azt tettem volna mint Vud, de én nem mondok lé róla. Köztünk ugyanis erős kötelék van! Most már nem csak az érzésekről szól, ez annál sokkal több! Mi társak vagyunk! Szorosabban fogtam a páromat, hogy ki ne csússzon a kezeim közül. A szárnyaim már égtek, de nem adtam fel. Nem adhatom fel!
Kb 30 perccel később
Egy nagy barlangszobában feküdt az ágyon. Szinte beleolvadt a fehér lepedőbe, egyedül a vörös haja villogott a puha párnán. A helység olyan nagy volt, hogy legalább még 10 ember elfért volna benne, de most csak két nővér és Dum volt benn. Három perccel ezelőtt mentek ki a doktorok, akik megvizsgálták Suzanne testét. A folyosók az ő veszekedéseiktől és ötleteiktől zenget. A két lamia nővér levetkőztették a farkaslányt. Csak a fehérneműjét hagyták rajta. Legalább tízszer cseréltek vizet, amivel letörölték a sérüléseiről az ezüstfolyadékot. Amint készletek betakarták egy könnyed fehér lepellel. Csak a sápadt mellkasa és a vállai látszódtak a törzséből. Dum elbűvölten nézte, közben izgatottságát próbálta leplezni. Már éppen ki akart menni az orvosokhoz, hogy ébresszék fel kedvesét, amikor is három orvos jelent meg az ajtóban. Az egyik küklopsz volt, a másik egy félvér moly, a harmadik egy lamia volt.
-Nos mire várnak még?!
A sötétkék hajú, vörös szemű lamia szólt először.
-Még sosem tapasztalatuk volna, hogy ilyen állapotba akármilyen lényt is fel tudnánk ébreszteni.
-Vagyis nincs gyógymód a halálra.
Meredten néztem a félvérre. A molyok igen okosak. Gyakran bölcseknek is hívják őket. Legszívesebben mindhármójukat rázná addig, amíg el nem árulják a választ.
-Az nem lehet, hiszen Suzanne él!
-Dum, Suzannenak nincsenek életjelei! Ő már nincs az élők között.
A küklopsz ingerülten nézte a haragos démont. Tudta, hogy szebben kellett volna fogalmazni, de már kétszer elmondták előtte és még mindig nem értette. Már éppen nekik támadt volna a démon, amikor is egy vékony hangocskát hallottak a falnál.
-Tévedés! Su még életben van, bár ha nem sietünk akkor nem sokáig.
Csak a határtalan ürességre emlékszem, aztán egy fényre. Meleg szőrös testen ülök, ujjaim lágy sörényben kapaszkodott.
-Faust.
Szellemlovam vad vágtáját abbahagyta és hirtelen lefékezett, mire én előrelendülve lerepültem róla. A földön ülve dörzsöltem a sajgó pontjaimat.
-Ezt miért csináltad?!
Suzanne? Te vagy az?
-Ki más lenne?
Felkeltem a földről és csípőre tett kézzel álltam vele szemben.
-Miért bámulsz ennyire?
Megváltoztál.
Kezeimet néztem, majd a lábaimat, sőt még az arcomat is megtapogattam.
-Én nem látom semmilyen változást.
Akkor nézd az én szememmel! Egyszerre csuktuk be a szemeinket, majd kinyitottuk. A saját testemet bámultam. Az aurám teljesen megváltozott, ugyanis a farkasemberek barnás árnyalatúak, de én teljesen fehér voltam. Mintha füstből és tűzből lettem volna, egyszerűen nem volt szilárd testem. De nem csak ez volt az ijesztő hanem a szemeim, azok ugyanis ezüst színben világítottak. Ez mégis hogy lehet? Csak egyszer láttam ilyet, de az nem jelent jót. Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy amit most látunk az a szellemed, nem a tested. Vagyis? Valahogy kiléptél a testedből és itt kötöttél ki. Valószínű a kötelékünk miatt. Hátborzongató! Az, de erre most nincs időnk! Minél gyorsabban el kell jutnunk a testedhez vagy különben elenyészel! Akkor mégis mire várunk?!Gyorsan felpattantam Faust hátára. Na mi van? Én nem tudom megmondani, hogy hol van a tested. Ó, tényleg! Valószínű már a lamiák fészkében van. Most más volt Fauston lovagolni. Sokkal könnyebbnek éreztem magam. Az elmosódott táj, pedig inkább olyan volt, mintha megnyomtam volna a gyorsító gombot és csak ugrándozik. Itt egy fa, hopp most már egy háromfejű és szarvú disznó a kicsinyeivel. Már majdnem a hegy lábánál voltunk, amikor valamilyen húzóerő elkezdett húzni be az egyik hegybe. Faust mi ez? Nem tudom, de én is érzem! Ahogy egyre közeledtünk erősebben kezdett el húzni, végül már nem tudtam ellenállni.
-Faust!!!!
Hirtelen minden elsötétült. Félelmetes mormogó hangokat hallottam. Nem értettem, hogy mégis milyen nyelven beszéltek, de rohadtul megijedtem és tudtam, hogy nem szép álmokat kívánnak nekem. Előttem egy lila fényű focilabda nagyságú kőzet jelent meg, majd baloldalamon egy kék, jobbomon egy zöld kőzet lett. Egy halvány fény jelent meg ami hullámozva kapcsolta össze a három kőzetet, így egy háromszög közepén álltam.
-Mégis mi a jó büdös franc folyik itt?!
A mormogások végül egyre hangosabbak lettek. Elviselhetetlenné váltak a hangok! Fülemre tapasztottam a tenyereimet, hogy tompítsam, de nem használt. Fájdalmamban összeszorítottam a szemeimet, de a vállaimba és a mellkasomba vágó fájdalomtól kipattantak. Az ingerektől le akartam rogyni a földre, de mintha rögzítve lettem volna. Se le, se fel, se oldalra. Nem tudtam mozogni! Pánikrohamom van. Lihegve vettem a levegőt és remegtem.
-Hagyjátok abba! Kérlek! Elég volt! Kérlek!
De a hangok nem teljesítették a kérésemet. A három kőből azonos színű villámlövedékek csapódtak a testembe, amiktől összerázódtam. Hát itt a vég? Csak ne fájna annyira. A villámlövedékek végül összekapcsolódtak velem. Bennem lévő összes levegő kiszorult ..... és ekkor megláttam a fényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése