40. fejezet
Mintha csak egy izmom rándult volna meg éppen olyan gyorsan ültem föl az ágyról és nyitottam ki a szemeimet. Az ágyam előtt három nő állt. A tenger boszorkányok! Ha ők itt vannak, akkor nem lehet gond. Megkönnyebbültem. A testem annyira nehéz volt, hogy hátrafelé zuhantam, de mielőtt becsapódhattam volna a párnákba, valaki megfogott a tarkómnál fogva, majd óvatosan a párnára fektetett. Csak a szemeimet tudtam mozgatni, azokat is nehezen, főleg hogy csukódtak le a szemhéjaim. Dum megkönnyebbüléstől csillogó szemeivel nézett rám.
-Dum...
Suttogó hangomra lágyan elmosolyodott.
-Css, aludj csak! Majd vigyázok rád.
Engedelmeskedtem.
Mindenki figyelte a csukott szemmel fekvő lányt. Eltelt egy majd kettő és annál több másodperc. Suzanne mellkasa egyenletesen emelkedett. Szíve egészségesen dobogott. Visszatért belé az élet. Tiltott mágia? Esetleg fekete? Legalább is ezek a kérdések merültek fel az orvosok elméjükben.
-A válasz egyik sem!
-Nem vagyunk istenek.
-Nem tudunk csodát tenni!
-Mi csak Suzannet és az ezüstöt eggyé olvasztottuk.
-Azzá amivé lennie kell, hogy megtudja menteni a két világot.
-Ti vagytok a tenger boszorkányai!
-Nem tagadjuk!
-Bűnözők vagytok!
-Tiltakozom!
-Nem vagyunk bűnözők!
-Csak egy kicsit csintalanok!
Ezzel a végszóval tűnt el három testvér. Csak az óceán illatát hagyták maguk után. Mindenki kiszalad a szobából, hogy mozgósítsák a katonákat a három bűnöző ellen, csak Dum marad ott, ahogy Sunak ígérte.
1 nappal később, délután
1 nappal később, délután
Mikor felébredtem nem volt senki a szobában. A falilámpák tompa fénye világította meg a nyirkos barlangszobám. Ledobtam magamról a takarót, de a látvány megdöbbentett.
-Mégis miért vagyok fehérneműben?!
-Le kellet vágni a ruháidat, hogy kitudják tisztítani a sebeidet.
Borka laza félvállas zöld pólót és egy farmersortot hordott.
-Azta nagyon durva a szemed!
-Mi?! Mi van a szememmel?
A kis farmerzsebéből elővett egy zsebtükröt, majd a kezembe nyomta. Nem értettem semmit. Mégis miért van olyan messze tőlem? Remegő kézzel néztem a lecsukott tükröt. A szobának megváltozott az illata. Savanykás édes ízt éreztem. Nagyon csábító volt. Kellan emlékeiből tudom, hogy ez a szag a félelemé. Borka fél tőlem! Azonnal felpattintottam a fedőt és a kis tükörbe néztem. A szemeim! A szemeim, olyanok mint a hibridé!!!!
-Nem, ez nem lehet! Lehetetlen én nem vagyok hibrid! Én nem vagyok!!!
Az ágyon ülő lány a szétesés szélén állt. Csak egy könnyed kis lépés kellet volna, hogy megmarkolta a háját és kitépje azt. Kezei remegtek, szemei kétségbeesetten néztek hol a tükörbe, hol a boszorkára. Folyamatosan azt ismételgette, hogy ő nem hibrid, ami nem volt igaz. Borka próbálta csitítani a zavarodott lányt, de süket fülekre talált. Már ő is kétségbe esett, félt hogy Suzanne elveszíti maga felett az irányítást és rátámad. Nem akarta bánta újonnan szerzet barátját, ugyanis nagyon megkedvelte a "magányos farkast". Su nem támadta meg, csak összehúzta magát, fülére szorította a két kezét és ringatózott, közben mantráját ismételgette. A boszorka úgy gondolta, hogy itt az idő elvennie a tükrét, hogy ne okozzon ennél is nagyobb gondot. Már a kezében volt a tárgy, amikor is Su fellendült. Pánikba eset, már majdnem elkezdett volna egy támadó bűbájt bocsátani rá, amikor is észrevette, hogy csak a tőréért nyúlt, amit az övében szokott hordani. A kis ezüst tőr harcra nem alkalmas, Borka csak azoknál a varázslatainál használta, amikor saját vérét kellet ontania. Suzanne ezzel nem tudta megölni se őt, se magát. Borka elszörnyedve nézte a barátját, aki a tompa késével mély vágást ejtett a tenyerébe. A kecses női tenyérben megjelent az első vércsepp, majd ömleni kezdett. A vére riasztó volt. Bíbor és ezüst színben pompázott mintha egy bizarr márványlapot bámulna. A seb a szokottnál is gyorsabban begyógyult, majd újra megvágta magát. Mindkét lány meredten bámulták a paplanra cseppenő vért.
-Suzanne, abba kell hagynod!
De Su nem figyelt rá, csak vágta és vágta magát. A két férfi arra léptek meg a szobába, hogy Borka elszörnyedve lép hátra és a szájára teszi kezét, hogy fel ne sikítson, míg Suzanne sírva vagdossa magát. Tenyér, csukló, alkar. Tenyér, csukló, alkar. Már mindene véres volt, fájdalmat még sem érzett. Valójában már semmit sem érzett a bánaton kívül. Leo feleségéhez futott, míg Dum a lányhoz. Suzanne nem akarta elengedni a tőrt, amikor a démon elakarta venni a kezéből, de végül egy kis csavarással kiesett a kés. Ellenkezés hiába való volt, Dum eldobta a tőrt és magához húzta a farkaslányt.
-Nyugodj meg! Cs-cs! Itt vagyok, már nem eshet bajod!
Suzanne mintha felismerte volna a hangot, mert abbahagyott mindent és hagyta, hogy a férfi szorosan átölelje.
-Annyira hiányoztál!
Dum boldogan simogatta a vörös hajat. Hiányzott neki a lány hajának tapintása, a bőrének puhasága és a tartózkodó hangja is, amiért legszívesebben addig csókolta volna míg kéjesen nem kéri, hogy folytassa. Leo és Borka magukra hagyták őket. Most már csak ketten vannak.
-Nem akarok hibrid lenni!
-Tudom, nem is leszel olyan mint ő. Higgy nekem!
Su nem hitt neki. Kétségei voltak, amikor a tőrért nyúlt, valójában Borka nyakához akart dörgölőzni mint egy macska. Érezte, ahogy félelmében lüktet egy ér a nyakán egyre csak arra csábította, hogy mélyessze bele a fogait, hogy hemperegjen meg annak vérében. Csak az épelméjűsége mentette meg. Félt, félt hogy elveszít mindent és hogy ő fogja okozni a barátai vesztét.
-Nézz rám!
Suzanne habozva de ránézett. Azokban a csodás szemekben akkora elhatározást és szeretettett látott, hogy még levegőt sem kapott.
-Én itt leszek veled! Akármi is lesz! Nem hagylak el! Nem is lökhetsz el magadtól! Nem lesz semmi baj! Oké?
Annyira meggyőzően mondta, hogy semennyi ellenállása sem maradt.
-Oké.
Dum megfogta a véres lepelt és a lány kezén maradt keveréket elkezdte letörölgetni. Óvatosan és lassan tisztogatta, mintha a vér alatt ott lenne egy mély vágás. Amint kész lett szájához emelte Su tenyerét és gyengéden megcsókolta, majd haladott egyre feljebb és feljebb. Végül a belső könyökhajlatnál állt meg, ahol tovább időzött.
Talán a vérveszteségtől vagy a pániktól, de semmi képen se ettől a kényeztetéstől légzésem szaporává vált. Egy kis hang folyton az csipogta, hogy még.. még ...ne hagyd abba! Féltem, hogy ha kiadok valamilyen hangot, akkor ez a csipogó hang fog beszélni nem pedig én. Minden izmom sajgott, de persze amivel Dum éppen foglalatoskodik az nem. Á miért is fájna?!
-Pihenned kéne.
-Hm.
Dum felemelte a fejét és a szemembe nézett. Nem iszonyodott, éppen ellenkezőleg, mintha csodálna.
-Értem már....
Mi? Mit ért? Még én sem értem! Mégis mit kéne megérteni?! Még eltompulva lehetek mert baromira nem láttam, hogy mit csinál! Egyszerre csak a combomon éreztem a meleg kezét, ami lefelé húz és hopp! Már fölöttem is van! Az átkozott kurafiját!!
-Nem gondoltam volna, hogy itt akarod csinálni! De az én drágámnak mindent!
-Szállj re róla te szukkubusz! Nem akarok én semmit sem csinálni, főleg nem veled! Éppen ezért szállj le rólam de nagyon gyorsan!
Nem eresztett. Két kezében lévő csuklóimat a fejem fölé szorította. Arca csak pár centire volt az enyémtől.
-Ó, tudom, hogy te is akarod! Ha nem így lenne, akkor már réges régen ledobtál volna magadról, de nem tetted, sőt most sem fogod megtenni!
-Mitől vagy ilyen biztos benne?!
-Abban hogy tudom te is érzed! Mi egymásnak lettünk teremtve! Egy pár vagyunk!
Néma csendben néztük egymást. Dum a válaszomra vagy legalábbis valamilyen reakcióra várt, hát meg is adom neki. Kedvesen rá mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott. Pff. Nem bírom már tovább!
-Pffff! Hahahahahahahahah!
Hangos hahotába kezdtem, mire összezavaródott és végre leszállt rólam.
-Nem hiszel nekem.
-Hát persze, hogy nem! Én egyáltalán nem érzek így! Még hogy egy pár! Ne nevettess! A farkasok megérzik, hogy ha a párjukkal találkoznak, de én nem érzem, hogy TE lennél a PÁROM!
Megbántottam. Az arca rideg lett, semmilyen érzelmet nem láttam benne, csak a két szemében, amikben hatalmas fájdalmat tükrözött. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna kinyílt az ajtó. Egy lamia nő és Vud lépett be.
-Csak nem megzavartunk valamit?
-Nem! Már éppen indultam volna!
A félvér felállt és kisétált. Én még utána néztem, de a két vendégem csak engem bámult.
-Mi a helyzet?
-Suzanne, hagy mutassam be Lirát a fészek orvosa és leendő királynője.
-Nagyon örvendek a nevem...
-Tudom ki vagy Utazó. Engem ért megtiszteltetés, hogy megismerhetlek!
-Öhmm. Utazó?
-Igen a fészekben így neveznek. Utazó, aki egy másik világból utazott ebbe a világba és már a túlvilágot is megjárta. Nagyon népszerű vagy, főleg hogy most éledtél újjá!
-Ooké. Várj újjáéledtem?
-Miközben megvizsgállak elmondom.
-Rendben.
Lira elkezdett vizsgálni közben mesélt.
-A Dumnak nevezett démon elhozott ide hozzánk. Nagyon kimerült volt, így alig tudtuk megérteni, hogy mit mond. Végül az egyik katona felismert a tévéből. Azonnal elkezdtük kezelni a sérüléseidet, mivel azok nem gyógyultak be. Mindenhol ezüstvér borított. Mint orvos úgy gondoltam, hogy már nem élsz. Nem volt pulzusod és nem is dobogott a szíved, sőt még a mellkasod sem mozgott. Semmilyen jel nem volt arra, hogy életben lennél. De a démon állította, hogy márpedig te életben vagy és addig nem nyugszik, amíg valamelyikünk fel nem ébreszt, így hát minden itteni orvost, beleértve magamat is rád állítottunk, de... senki sem tudott segíteni.
Lira egy injekciót vett elő, majd megtöltötte a véremmel a fecskendőt.
-Bámulatos, még sosem láttam ilyet!!!
-És utána mi történt?
-Ja igen! Megjelent három boszorka, három kőzettel, majd valamilyen varázslattal felébresztettek, aztán husss! Eltűntek! Azt mondják, hogy a tengerboszorkák voltak. Én nem tudom, nem láttam az arcukat. Rendben meg is volnánk! A véredet megvizsgálom. De a szemed és a véreden kívül nem változtál, legalább is külsőleg. Megnyugodhatsz.
-Köszönöm, azt hiszem.
-Na jó, akkor én megyek is!
Lira kisiklott a szobából, csak ketten maradtunk. Vud a becsukott ajtót fixírozta. Vártam, hogy mond e valamit, de ő meg sem mozdult.
-Érdekesebb az ajtó, mint én? Mert ha igen, akkor magatokra hagyhatlak.
-Mi, ja nem! Én csak....
-Te csak...?
-Nem is tudom, ilyet még nem éreztem.
-Gyere csücs ide és meséld el!
Vud mosolyogva ült le az ágyra, kellő távolságra tőlem. Ő is fél.
-Hát amikor Leoékkal megérkeztünk az őrök a elvezettek a királynőhöz. És ő is ott volt, fehér köpenyben mint most. Fúúú nem is tudom, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy megismerjem. Aztán megint bevillant az a látomás rólad! A fenébe is előre megmondtam! Meghallhattál volna!
-Tudom... folytasd!
-Ott maradtam a testtel és vártam a segítséget. Amint megláttam aközött a sok férfi között, egyszerűen eldurrant az agyam legszívesebben mindegyiket széttéptem volna!
-Aha, már értem! Bevésődtél!
-Mégis miért vagyok fehérneműben?!
-Le kellet vágni a ruháidat, hogy kitudják tisztítani a sebeidet.
Borka laza félvállas zöld pólót és egy farmersortot hordott.
-Azta nagyon durva a szemed!
-Mi?! Mi van a szememmel?
A kis farmerzsebéből elővett egy zsebtükröt, majd a kezembe nyomta. Nem értettem semmit. Mégis miért van olyan messze tőlem? Remegő kézzel néztem a lecsukott tükröt. A szobának megváltozott az illata. Savanykás édes ízt éreztem. Nagyon csábító volt. Kellan emlékeiből tudom, hogy ez a szag a félelemé. Borka fél tőlem! Azonnal felpattintottam a fedőt és a kis tükörbe néztem. A szemeim! A szemeim, olyanok mint a hibridé!!!!
-Nem, ez nem lehet! Lehetetlen én nem vagyok hibrid! Én nem vagyok!!!
Az ágyon ülő lány a szétesés szélén állt. Csak egy könnyed kis lépés kellet volna, hogy megmarkolta a háját és kitépje azt. Kezei remegtek, szemei kétségbeesetten néztek hol a tükörbe, hol a boszorkára. Folyamatosan azt ismételgette, hogy ő nem hibrid, ami nem volt igaz. Borka próbálta csitítani a zavarodott lányt, de süket fülekre talált. Már ő is kétségbe esett, félt hogy Suzanne elveszíti maga felett az irányítást és rátámad. Nem akarta bánta újonnan szerzet barátját, ugyanis nagyon megkedvelte a "magányos farkast". Su nem támadta meg, csak összehúzta magát, fülére szorította a két kezét és ringatózott, közben mantráját ismételgette. A boszorka úgy gondolta, hogy itt az idő elvennie a tükrét, hogy ne okozzon ennél is nagyobb gondot. Már a kezében volt a tárgy, amikor is Su fellendült. Pánikba eset, már majdnem elkezdett volna egy támadó bűbájt bocsátani rá, amikor is észrevette, hogy csak a tőréért nyúlt, amit az övében szokott hordani. A kis ezüst tőr harcra nem alkalmas, Borka csak azoknál a varázslatainál használta, amikor saját vérét kellet ontania. Suzanne ezzel nem tudta megölni se őt, se magát. Borka elszörnyedve nézte a barátját, aki a tompa késével mély vágást ejtett a tenyerébe. A kecses női tenyérben megjelent az első vércsepp, majd ömleni kezdett. A vére riasztó volt. Bíbor és ezüst színben pompázott mintha egy bizarr márványlapot bámulna. A seb a szokottnál is gyorsabban begyógyult, majd újra megvágta magát. Mindkét lány meredten bámulták a paplanra cseppenő vért.
-Suzanne, abba kell hagynod!
De Su nem figyelt rá, csak vágta és vágta magát. A két férfi arra léptek meg a szobába, hogy Borka elszörnyedve lép hátra és a szájára teszi kezét, hogy fel ne sikítson, míg Suzanne sírva vagdossa magát. Tenyér, csukló, alkar. Tenyér, csukló, alkar. Már mindene véres volt, fájdalmat még sem érzett. Valójában már semmit sem érzett a bánaton kívül. Leo feleségéhez futott, míg Dum a lányhoz. Suzanne nem akarta elengedni a tőrt, amikor a démon elakarta venni a kezéből, de végül egy kis csavarással kiesett a kés. Ellenkezés hiába való volt, Dum eldobta a tőrt és magához húzta a farkaslányt.
-Nyugodj meg! Cs-cs! Itt vagyok, már nem eshet bajod!
Suzanne mintha felismerte volna a hangot, mert abbahagyott mindent és hagyta, hogy a férfi szorosan átölelje.
-Annyira hiányoztál!
Dum boldogan simogatta a vörös hajat. Hiányzott neki a lány hajának tapintása, a bőrének puhasága és a tartózkodó hangja is, amiért legszívesebben addig csókolta volna míg kéjesen nem kéri, hogy folytassa. Leo és Borka magukra hagyták őket. Most már csak ketten vannak.
-Nem akarok hibrid lenni!
-Tudom, nem is leszel olyan mint ő. Higgy nekem!
Su nem hitt neki. Kétségei voltak, amikor a tőrért nyúlt, valójában Borka nyakához akart dörgölőzni mint egy macska. Érezte, ahogy félelmében lüktet egy ér a nyakán egyre csak arra csábította, hogy mélyessze bele a fogait, hogy hemperegjen meg annak vérében. Csak az épelméjűsége mentette meg. Félt, félt hogy elveszít mindent és hogy ő fogja okozni a barátai vesztét.
-Nézz rám!
Suzanne habozva de ránézett. Azokban a csodás szemekben akkora elhatározást és szeretettett látott, hogy még levegőt sem kapott.
-Én itt leszek veled! Akármi is lesz! Nem hagylak el! Nem is lökhetsz el magadtól! Nem lesz semmi baj! Oké?
Annyira meggyőzően mondta, hogy semennyi ellenállása sem maradt.
-Oké.
Dum megfogta a véres lepelt és a lány kezén maradt keveréket elkezdte letörölgetni. Óvatosan és lassan tisztogatta, mintha a vér alatt ott lenne egy mély vágás. Amint kész lett szájához emelte Su tenyerét és gyengéden megcsókolta, majd haladott egyre feljebb és feljebb. Végül a belső könyökhajlatnál állt meg, ahol tovább időzött.
Talán a vérveszteségtől vagy a pániktól, de semmi képen se ettől a kényeztetéstől légzésem szaporává vált. Egy kis hang folyton az csipogta, hogy még.. még ...ne hagyd abba! Féltem, hogy ha kiadok valamilyen hangot, akkor ez a csipogó hang fog beszélni nem pedig én. Minden izmom sajgott, de persze amivel Dum éppen foglalatoskodik az nem. Á miért is fájna?!
-Pihenned kéne.
-Hm.
Dum felemelte a fejét és a szemembe nézett. Nem iszonyodott, éppen ellenkezőleg, mintha csodálna.
-Értem már....
Mi? Mit ért? Még én sem értem! Mégis mit kéne megérteni?! Még eltompulva lehetek mert baromira nem láttam, hogy mit csinál! Egyszerre csak a combomon éreztem a meleg kezét, ami lefelé húz és hopp! Már fölöttem is van! Az átkozott kurafiját!!
-Nem gondoltam volna, hogy itt akarod csinálni! De az én drágámnak mindent!
-Szállj re róla te szukkubusz! Nem akarok én semmit sem csinálni, főleg nem veled! Éppen ezért szállj le rólam de nagyon gyorsan!
Nem eresztett. Két kezében lévő csuklóimat a fejem fölé szorította. Arca csak pár centire volt az enyémtől.
-Ó, tudom, hogy te is akarod! Ha nem így lenne, akkor már réges régen ledobtál volna magadról, de nem tetted, sőt most sem fogod megtenni!
-Mitől vagy ilyen biztos benne?!
-Abban hogy tudom te is érzed! Mi egymásnak lettünk teremtve! Egy pár vagyunk!
Néma csendben néztük egymást. Dum a válaszomra vagy legalábbis valamilyen reakcióra várt, hát meg is adom neki. Kedvesen rá mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott. Pff. Nem bírom már tovább!
-Pffff! Hahahahahahahahah!
Hangos hahotába kezdtem, mire összezavaródott és végre leszállt rólam.
-Nem hiszel nekem.
-Hát persze, hogy nem! Én egyáltalán nem érzek így! Még hogy egy pár! Ne nevettess! A farkasok megérzik, hogy ha a párjukkal találkoznak, de én nem érzem, hogy TE lennél a PÁROM!
Megbántottam. Az arca rideg lett, semmilyen érzelmet nem láttam benne, csak a két szemében, amikben hatalmas fájdalmat tükrözött. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna kinyílt az ajtó. Egy lamia nő és Vud lépett be.
-Csak nem megzavartunk valamit?
-Nem! Már éppen indultam volna!
A félvér felállt és kisétált. Én még utána néztem, de a két vendégem csak engem bámult.
-Mi a helyzet?
-Suzanne, hagy mutassam be Lirát a fészek orvosa és leendő királynője.
-Nagyon örvendek a nevem...
-Tudom ki vagy Utazó. Engem ért megtiszteltetés, hogy megismerhetlek!
-Öhmm. Utazó?
-Igen a fészekben így neveznek. Utazó, aki egy másik világból utazott ebbe a világba és már a túlvilágot is megjárta. Nagyon népszerű vagy, főleg hogy most éledtél újjá!
-Ooké. Várj újjáéledtem?
-Miközben megvizsgállak elmondom.
-Rendben.
Lira elkezdett vizsgálni közben mesélt.
-A Dumnak nevezett démon elhozott ide hozzánk. Nagyon kimerült volt, így alig tudtuk megérteni, hogy mit mond. Végül az egyik katona felismert a tévéből. Azonnal elkezdtük kezelni a sérüléseidet, mivel azok nem gyógyultak be. Mindenhol ezüstvér borított. Mint orvos úgy gondoltam, hogy már nem élsz. Nem volt pulzusod és nem is dobogott a szíved, sőt még a mellkasod sem mozgott. Semmilyen jel nem volt arra, hogy életben lennél. De a démon állította, hogy márpedig te életben vagy és addig nem nyugszik, amíg valamelyikünk fel nem ébreszt, így hát minden itteni orvost, beleértve magamat is rád állítottunk, de... senki sem tudott segíteni.
Lira egy injekciót vett elő, majd megtöltötte a véremmel a fecskendőt.
-Bámulatos, még sosem láttam ilyet!!!
-És utána mi történt?
-Ja igen! Megjelent három boszorka, három kőzettel, majd valamilyen varázslattal felébresztettek, aztán husss! Eltűntek! Azt mondják, hogy a tengerboszorkák voltak. Én nem tudom, nem láttam az arcukat. Rendben meg is volnánk! A véredet megvizsgálom. De a szemed és a véreden kívül nem változtál, legalább is külsőleg. Megnyugodhatsz.
-Köszönöm, azt hiszem.
-Na jó, akkor én megyek is!
Lira kisiklott a szobából, csak ketten maradtunk. Vud a becsukott ajtót fixírozta. Vártam, hogy mond e valamit, de ő meg sem mozdult.
-Érdekesebb az ajtó, mint én? Mert ha igen, akkor magatokra hagyhatlak.
-Mi, ja nem! Én csak....
-Te csak...?
-Nem is tudom, ilyet még nem éreztem.
-Gyere csücs ide és meséld el!
Vud mosolyogva ült le az ágyra, kellő távolságra tőlem. Ő is fél.
-Hát amikor Leoékkal megérkeztünk az őrök a elvezettek a királynőhöz. És ő is ott volt, fehér köpenyben mint most. Fúúú nem is tudom, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy megismerjem. Aztán megint bevillant az a látomás rólad! A fenébe is előre megmondtam! Meghallhattál volna!
-Tudom... folytasd!
-Ott maradtam a testtel és vártam a segítséget. Amint megláttam aközött a sok férfi között, egyszerűen eldurrant az agyam legszívesebben mindegyiket széttéptem volna!
-Aha, már értem! Bevésődtél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése