19.fejezet
Unatkozom. A késeimet már nem élezhetem tovább, mert a végén eltörnek, ezért visszaraktam a helyükre. Inu unottan fekszik mellettem. Ő is unatkozik. Már megszoktuk a hajó mozgását. Annyira nem zavar. A férfiak egymásnak kiabálnak. Az elején hallgattam őket, de hamar beleuntam. Felnéztem a kék égre. A hold már feljött, a nap már alig látszódik. Annyira belemerültem a bámulásba, hogy alig vettem észre a csillogó tárgyat. A hajóárboc tetején volt egy kis csillogás. A kosár fölött kb két méterrel fölötte egy nyíl fúródott a fába. A nyilam! Ez a nyíl segített hajóra szállni! Ernyedt izmaim megfeszültek, tettre készen álltak. Izgatottságomban alig gondolkoztam, csak azt a nyilat akartam megszerezni. Ha a hajóárbocon mennék fel könnyen leeshetek, de ha a korlátnál lévő háló segítségével másznék fel kisebb lenne az esélye, hogy meghalok. A lábaim már döntöttek. Megindultam a háló felé és csak másztam és másztam. Gondolkodnom kellet volna. A kapitány azt, mondta hogy pihenjek és a gazdám is óvatosságra intett a hátamon lévő friss sebekre. De egyszerűen nem bírom tovább! Már olyan régen nem mozogtam és ez a kis mászás meg se fog kottyanni. Nem hallottam semmit, csak a a célomra fordítottam minden figyelmemet. Már a kosárnál voltam. A szél erős volt. Vajon lent is ennyire fújt? Tompa hangokat hallottam, de nem érdekeltek. Két méter és a kezemben lesz a nyíl. De mégis, hogyan jussak fel oda? Új gatyám zsebébe nyúltam és megmarkoltam az egyik késem nyelét. Meg van! kivettem két kést és beleszúrtam a póznába, úgy hogy az éle vízszintesen legyen. Felléptem az egyikre, majd a másikra és megfogtam a nyíl nyelét. A kis fémhegy mélyen volt benne, így kézzel nem tudtam kiszedni, ezért egy másik késsel kifeszítettem.
-Sikerült!
Nagy örömömben megbillentem, ezért gyorsan átkaroltam az oszlopot.
-Hu! Egy hajszálon múlott!
A szél elhozta a lenti hangokat, amiktől megremegtem.
-Azonnal jöjjön le onnan!
-Tuti, hogy leesik!
-Egy ötösben, hogy nem tud lejönni!
-Mégis ki engedte oda fel?!
Észre sem vette, hogy a horizonton már nem látszik a nap, a sötétség hirtelen jött vagy csak én nem vettem észre. Kivettem a késeket a fából és az egyik kötélre ugrottam ami az egyik vitorla gerendájára vezetett. A durva kötél kidörzsölte a tenyeremet, de az égő fájdalom nem volt annyira vészes. A hold csodálatos volt, talán Inu is ezt gondolhatta, mert belekezdett egy szomorú vonyításba. Inu megvárt a gyásszal! A szívem környékén szorító érzésem támadt, ami sehogy se akart múlni. A hold, a vonyítás és ez az érzés arra kényszerít, hogy kövessem Inu példáját, így kinyitottam a számat és kiengedtem mindent.
-Azonnal szedjétek le onnan! Még csak az kéne, hogy leesen és meghaljon az én hajómon!
Már indultak volna a férfiak, de megálltak a fentről jövő vonyítás miatt. A két hang teljes összhangban volt. A fedélzeten lévők érezték, hogy ez nem akármilyen vonyítás.
-Gyászolnak.
-Hogy mondja kisasszony?
-Inu és Inuka még nem tudta meggyászolni a tűzben elvesztetteket. Kérem kapitány engedje meg őket, hogy a holddal gyászoljanak!
-Rendben,... kisasszony, de csak az ön kedvéért!
-Köszönöm, uram.
A gyászuk nem tartott sokáig, de amikor befejezték már sötét volt és nem látták a gerendán álló testőrt.
-Mégis hova lett?
-Merre van?
-Kit keresnek uraim?
-Kisasszony ideje leszedni onnan a szolgáját, már túl sötét van!
-De uraim Inuka már rég lejött.
-Hogyan?
-Hogyan?
-Hogyan?
-Inuka gyere elő!
Inuka gazdája melletti sarokból állt fel és lépet oda hozzá.
-Igen gazdám?
-Ne ijesztgesd az urakat! Mostantól viselkedj!
-Igenis gazdám!
Meghajolt előtte és nézte a nyugovóra térő gazdáját. A férfiak már nem törődtek vele, de a távolból így is figyelték minden lépését. Inu boldogabban sétálgatott a fedélzeten majd lefeküdt egy hűvös sarokba. Inuka is követte példáját.
Másnap reggel, amikor a legénység felkelt, megint egy döbbenetes látvány terült eléjük. Inuka már az első napsugár óta gyakorlatozott. Nem foglalt sok helyet, annak ellenére, hogy látványosabbnál látványosabb íves rúgásokat és ütéseket végzett. A két fiatal fiú ámulva nézték a kígyóként mozgó férfit. A többi férfi gyorsan kezdte el elvégezni munkájukat, hogy láthassák a külföldi mozdulatokat. A nagy zajokra kilépet a kabinjából a kapitány.
-Mégis mi folyik itt?!
A másodkapitány kormánykeréknél állt, így tökéletesen rálátott a szolgára.
-Jó reggelt kapitány!
-Neked is Nicolaus! Mi folyik itt?!
-A szolga már hajnal óta bonyolult pózokba ugrándozik. Igen látványos.
-Bohóc!
Észre sem vették, hogy William ott áll mögöttük és meredten nézi Inuka mozgását. Sétabotját megszorítva sétált le a lépcsőn és néhány lépéssel Inuka előtt megállt.
-Miben segíthetek William-san?
-Már régen vívtam, félek hogy berozsdásodtam! Mit szólnál egy kis párbajhoz?
Inuka lihegve fejezte be a gyakorlat utolsó mozdulatát. Fájtak az izmai, de legalább már nem volt merev.
-Rendben. Karddal?
-Terméseztessen!
-William mégis mit csinálsz?!
William kivonta a rejtett kardját és Inuka felé szegezte.
-Szép ez a reggel a víváshoz!
-Öt dolcsi William úrfira!
-Négyet a szolgára!
-Hetett az úrfira!
-Tizet Inukára!
Jiro-san lépett ki a kabinjából elegáns angol ruhában. Zsebre tett kézzel állt meg a kapitány mellett, aki rosszallón rázta a fejét.
-Na de Jiro-san!
Yuko-sama kimonóban lépdelt az egyik padhoz és mosolyogva nézte a tömeget, majd a férjére.
-Igazad van! Tizenkettő Inukára! Csak legyen annyi pénzetek!
A férfiak kinevették, nem hittek a japán férfinak. Mégis hogy nyerhetne egy ilyen sovány fiú William ellen?!
-Inuka ne folyjon vér! És ne hagyd nyerni, ez parancs!
-Igenis gazdám!
Megfogtam a katanám tokjával együtt és kihúztam az övemből.
-Húzd elő a kardod!
-A gazdám azt mondta, hogy ne folyjon vér. A japán szokás szerint, ha ilyen küzdelemre kerülne sor, akkor nem szabad kihúzni a kardot, hogy még véletlenül se sértsük meg az ellenfelünket.
-Akkor én is visszarakom!
-Fölösleges! Ha visszarakja, akkor nem tudja kardként használni!
-Hát legyen!
Mindketten támadó állásba álltunk. William-san egyenes háttal és enyhén rogyasztott térddel, míg én szinte már guggoltam és egy kicsit előre dőltem. Ő támadott először, amit könnyen kivédtem, majd egy gyorssal akart lefegyverezni, de én hátrébb ugrottam. Most én támadtam. Védekezés , támadás, védekezés, támadás. A monoton "harcunk" egy idő után kezdett unalmassá válni. Kedves nézőink is így gondolhatták, mert egyre hangosabban és hangosabban kezdtek el szurkolni William-sannak. Igazuk volt ez így nem érdekes. Monoton mozdulataimat elkezdtem gyorsítani, William-san is becsatlakozott nagyobb erővel és gyorsabban, kihasználva az alkalmat az egyik erős csapását nem védtem ki, helyette oldalra kiperdültem és a kardom hegyét a torkához szegeztem.
-Megadom magam!
Elvettem a kardot és meghajoltam előtte, pár másodperc késéssel ő is meghajolt. A vesztes férfiak mind felháborodott hangot adott, közben odaadták a pénzt Jiro-san kinyújtott tenyerébe.
-Ugyan fiúk ő egy ninja, nem lehet legyőzni!
-Én ebben kételkedem uram! Álljon ki ellenem! Dupla vagy semmi!
Hugh kivált a férfitömegből, kezében egy köteg pénzzel, amit a kapitánynak adott.
-Nos? Benne vagy? Vagy talán a gazdádtól kell engedélyt kérned?
Nem szóltam semmit a gúnyos megjegyzésre. Szoborként álltam és vártam a gazdám parancsát.
-Legyen! Inuka megküzd veled!
Meghajoltam gazdám előtt, majd Hugh előtt is. Bár jó nagy tapló.
-Hallottad gazdámat! Válasz fegyvernemet!
-Ökölharc!
A férfiak hangos kórusba kezdték el kántálni az ökölharcot.
-Hát legyen!
Hugh levette az ingét és a földre dobta azt. Dagadott az izmoktól, de ez nem is csoda egy matróztól. Oldalra raktam a katanám és a késeimet is. Míg pakoltam, mindenki engem bámult.
-Ez minden?
-Nem William-san, van még egy!
Felhúztam a ruhám ujját és a nyakkivágásnál benyúltam, hogy ki tudjam venni azt a kést, amit a gézbe kötöttem. Nagy nehezen kivettem és a többihez dobtam.
-Kész vagyok.
Éppen hogy kimondtam egy ököl lendült felém. Sikerült elhajolnom, de még így is megütött a szemem alatt. Elkezdett erősen sajogni az arccsontom, csoda hogy kitudtam védeni. A fenébe is, ha így játszunk, akkor játszunk így! Már lendítette volna a másik öklét, amikor is gyorsan megkerültem és a kinyújtott keze alatti hasfalba erősen belevágtam.
-Áááá!
Másik karjával egy kaszáló mozdulatot csinált, de én leguggoltam és hátráltam.
-Ad fel! Csinálhatjuk keményen és fájdalommentesen, csak rajtad áll!
-Menj a fenébe te söpredék!
-Hát jó! Legyen a kettő között.
Támadásba lendültem. Ő azt hitte, hogy jobbról fogok támadni, de én gyorsan változtattam az irányt, így elég nagy volt a lendületem, hogy magasra tudjak ugrani. A levegőben rúgtam egyet a bal lábammal. Egyenesen az arcába. A lendülettől megingott, ezért a gyomrába térdeltem, de nagy megdöbbenésemre megfogta a térdem. Basszus! Összekulcsoltam a két kezemet és villámgyorsan a fejére ütöttem. A hirtelen ingertől végre elengedett. Távolabb álltam tőle, majd elkezdtem körözni körülötte. Túl nagy és elég erős, de én sokkal gyorsabb vagyok nála. Elkezdtem nézni a testét hátha találok valahol egy gyenge pontot. Túl izmos, az erei is kidagadnak! AZ EREI! Mozgásomat követte. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtunk, már majdnem beleszédültem, amikor is hirtelen megálltam, így a gorilla háttal volt nekem. Bingó! Mutató és középső ujjamat összeszorítottam és a két kifeszített ujjammal megnyomtam a nyakánál egy ideget. A birkózásnak ezzel vége!
-Sikerült!
Nagy örömömben megbillentem, ezért gyorsan átkaroltam az oszlopot.
-Hu! Egy hajszálon múlott!
A szél elhozta a lenti hangokat, amiktől megremegtem.
-Azonnal jöjjön le onnan!
-Tuti, hogy leesik!
-Egy ötösben, hogy nem tud lejönni!
-Mégis ki engedte oda fel?!
Észre sem vette, hogy a horizonton már nem látszik a nap, a sötétség hirtelen jött vagy csak én nem vettem észre. Kivettem a késeket a fából és az egyik kötélre ugrottam ami az egyik vitorla gerendájára vezetett. A durva kötél kidörzsölte a tenyeremet, de az égő fájdalom nem volt annyira vészes. A hold csodálatos volt, talán Inu is ezt gondolhatta, mert belekezdett egy szomorú vonyításba. Inu megvárt a gyásszal! A szívem környékén szorító érzésem támadt, ami sehogy se akart múlni. A hold, a vonyítás és ez az érzés arra kényszerít, hogy kövessem Inu példáját, így kinyitottam a számat és kiengedtem mindent.
-Azonnal szedjétek le onnan! Még csak az kéne, hogy leesen és meghaljon az én hajómon!
Már indultak volna a férfiak, de megálltak a fentről jövő vonyítás miatt. A két hang teljes összhangban volt. A fedélzeten lévők érezték, hogy ez nem akármilyen vonyítás.
-Gyászolnak.
-Hogy mondja kisasszony?
-Inu és Inuka még nem tudta meggyászolni a tűzben elvesztetteket. Kérem kapitány engedje meg őket, hogy a holddal gyászoljanak!
-Rendben,... kisasszony, de csak az ön kedvéért!
-Köszönöm, uram.
A gyászuk nem tartott sokáig, de amikor befejezték már sötét volt és nem látták a gerendán álló testőrt.
-Mégis hova lett?
-Merre van?
-Kit keresnek uraim?
-Kisasszony ideje leszedni onnan a szolgáját, már túl sötét van!
-De uraim Inuka már rég lejött.
-Hogyan?
-Hogyan?
-Hogyan?
-Inuka gyere elő!
Inuka gazdája melletti sarokból állt fel és lépet oda hozzá.
-Igen gazdám?
-Ne ijesztgesd az urakat! Mostantól viselkedj!
-Igenis gazdám!
Meghajolt előtte és nézte a nyugovóra térő gazdáját. A férfiak már nem törődtek vele, de a távolból így is figyelték minden lépését. Inu boldogabban sétálgatott a fedélzeten majd lefeküdt egy hűvös sarokba. Inuka is követte példáját.
Másnap reggel, amikor a legénység felkelt, megint egy döbbenetes látvány terült eléjük. Inuka már az első napsugár óta gyakorlatozott. Nem foglalt sok helyet, annak ellenére, hogy látványosabbnál látványosabb íves rúgásokat és ütéseket végzett. A két fiatal fiú ámulva nézték a kígyóként mozgó férfit. A többi férfi gyorsan kezdte el elvégezni munkájukat, hogy láthassák a külföldi mozdulatokat. A nagy zajokra kilépet a kabinjából a kapitány.
-Mégis mi folyik itt?!
A másodkapitány kormánykeréknél állt, így tökéletesen rálátott a szolgára.
-Jó reggelt kapitány!
-Neked is Nicolaus! Mi folyik itt?!
-A szolga már hajnal óta bonyolult pózokba ugrándozik. Igen látványos.
-Bohóc!
Észre sem vették, hogy William ott áll mögöttük és meredten nézi Inuka mozgását. Sétabotját megszorítva sétált le a lépcsőn és néhány lépéssel Inuka előtt megállt.
-Miben segíthetek William-san?
-Már régen vívtam, félek hogy berozsdásodtam! Mit szólnál egy kis párbajhoz?
Inuka lihegve fejezte be a gyakorlat utolsó mozdulatát. Fájtak az izmai, de legalább már nem volt merev.
-Rendben. Karddal?
-Terméseztessen!
-William mégis mit csinálsz?!
William kivonta a rejtett kardját és Inuka felé szegezte.
-Szép ez a reggel a víváshoz!
-Öt dolcsi William úrfira!
-Négyet a szolgára!
-Hetett az úrfira!
-Tizet Inukára!
Jiro-san lépett ki a kabinjából elegáns angol ruhában. Zsebre tett kézzel állt meg a kapitány mellett, aki rosszallón rázta a fejét.
-Na de Jiro-san!
Yuko-sama kimonóban lépdelt az egyik padhoz és mosolyogva nézte a tömeget, majd a férjére.
-Igazad van! Tizenkettő Inukára! Csak legyen annyi pénzetek!
A férfiak kinevették, nem hittek a japán férfinak. Mégis hogy nyerhetne egy ilyen sovány fiú William ellen?!
-Inuka ne folyjon vér! És ne hagyd nyerni, ez parancs!
-Igenis gazdám!
Megfogtam a katanám tokjával együtt és kihúztam az övemből.
-Húzd elő a kardod!
-A gazdám azt mondta, hogy ne folyjon vér. A japán szokás szerint, ha ilyen küzdelemre kerülne sor, akkor nem szabad kihúzni a kardot, hogy még véletlenül se sértsük meg az ellenfelünket.
-Akkor én is visszarakom!
-Fölösleges! Ha visszarakja, akkor nem tudja kardként használni!
-Hát legyen!
Mindketten támadó állásba álltunk. William-san egyenes háttal és enyhén rogyasztott térddel, míg én szinte már guggoltam és egy kicsit előre dőltem. Ő támadott először, amit könnyen kivédtem, majd egy gyorssal akart lefegyverezni, de én hátrébb ugrottam. Most én támadtam. Védekezés , támadás, védekezés, támadás. A monoton "harcunk" egy idő után kezdett unalmassá válni. Kedves nézőink is így gondolhatták, mert egyre hangosabban és hangosabban kezdtek el szurkolni William-sannak. Igazuk volt ez így nem érdekes. Monoton mozdulataimat elkezdtem gyorsítani, William-san is becsatlakozott nagyobb erővel és gyorsabban, kihasználva az alkalmat az egyik erős csapását nem védtem ki, helyette oldalra kiperdültem és a kardom hegyét a torkához szegeztem.
-Megadom magam!
Elvettem a kardot és meghajoltam előtte, pár másodperc késéssel ő is meghajolt. A vesztes férfiak mind felháborodott hangot adott, közben odaadták a pénzt Jiro-san kinyújtott tenyerébe.
-Ugyan fiúk ő egy ninja, nem lehet legyőzni!
-Én ebben kételkedem uram! Álljon ki ellenem! Dupla vagy semmi!
Hugh kivált a férfitömegből, kezében egy köteg pénzzel, amit a kapitánynak adott.
-Nos? Benne vagy? Vagy talán a gazdádtól kell engedélyt kérned?
Nem szóltam semmit a gúnyos megjegyzésre. Szoborként álltam és vártam a gazdám parancsát.
-Legyen! Inuka megküzd veled!
Meghajoltam gazdám előtt, majd Hugh előtt is. Bár jó nagy tapló.
-Hallottad gazdámat! Válasz fegyvernemet!
-Ökölharc!
A férfiak hangos kórusba kezdték el kántálni az ökölharcot.
-Hát legyen!
Hugh levette az ingét és a földre dobta azt. Dagadott az izmoktól, de ez nem is csoda egy matróztól. Oldalra raktam a katanám és a késeimet is. Míg pakoltam, mindenki engem bámult.
-Ez minden?
-Nem William-san, van még egy!
Felhúztam a ruhám ujját és a nyakkivágásnál benyúltam, hogy ki tudjam venni azt a kést, amit a gézbe kötöttem. Nagy nehezen kivettem és a többihez dobtam.
-Kész vagyok.
Éppen hogy kimondtam egy ököl lendült felém. Sikerült elhajolnom, de még így is megütött a szemem alatt. Elkezdett erősen sajogni az arccsontom, csoda hogy kitudtam védeni. A fenébe is, ha így játszunk, akkor játszunk így! Már lendítette volna a másik öklét, amikor is gyorsan megkerültem és a kinyújtott keze alatti hasfalba erősen belevágtam.
-Áááá!
Másik karjával egy kaszáló mozdulatot csinált, de én leguggoltam és hátráltam.
-Ad fel! Csinálhatjuk keményen és fájdalommentesen, csak rajtad áll!
-Menj a fenébe te söpredék!
-Hát jó! Legyen a kettő között.
Támadásba lendültem. Ő azt hitte, hogy jobbról fogok támadni, de én gyorsan változtattam az irányt, így elég nagy volt a lendületem, hogy magasra tudjak ugrani. A levegőben rúgtam egyet a bal lábammal. Egyenesen az arcába. A lendülettől megingott, ezért a gyomrába térdeltem, de nagy megdöbbenésemre megfogta a térdem. Basszus! Összekulcsoltam a két kezemet és villámgyorsan a fejére ütöttem. A hirtelen ingertől végre elengedett. Távolabb álltam tőle, majd elkezdtem körözni körülötte. Túl nagy és elég erős, de én sokkal gyorsabb vagyok nála. Elkezdtem nézni a testét hátha találok valahol egy gyenge pontot. Túl izmos, az erei is kidagadnak! AZ EREI! Mozgásomat követte. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtunk, már majdnem beleszédültem, amikor is hirtelen megálltam, így a gorilla háttal volt nekem. Bingó! Mutató és középső ujjamat összeszorítottam és a két kifeszített ujjammal megnyomtam a nyakánál egy ideget. A birkózásnak ezzel vége!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése