2. rész
A kórházban való napjaim elég unalmasak. Infúziók, kezelések, tévénézés és séta a folyosókon. Nem történik semmi.
Az egyik keddi estén teljesült az amire vágytam, végre történt valami. Ősz vége volt, meleg pulcsiban sétáltam a folyosókon, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Nagy sürgölődés volt az aulában. Mindenhol megéget, kormos és ilyet ember volt. A kivágódott ajtón, egy fóliával letakart testet vittek a sürgősségire. Odamentem a recepcióshoz, akit nagyon kedveltem.
-Mégis mi történt Margit?
-Kész őrültek háza van Noémi! Kaptunk egy hívást, miszerint egy panelház lángokban áll. Rengeteg sérült van. Szerencsére nem súlyos égési sérüléseik vannak, csak egynek éppen az akit most toltak be a műtőbe.
-Úúú az nem semmi. És tudni, hogy mi okozta a tűzet?
-Nem még senki sem tud semmit, a helyszínelők nyomoznak.
-Hát akkor sok sikert Margit.
-Kösz. Noémi minden rendben?
Már tettem néhány lépést, de megálltam és Margit felé fordultam.
-Persze, csak elfáradtam.
Másnap reggel megreggeliztem és mentem a szokásos infúzióra. Leültem a kedvenc helyemre, ami az ablakra néz és vártam Évát.
-Hali No korán mint mindig.
-Szia Pufi vidám vagy mint mindig.
Éva becenevét halva elmosolyodott és rázta a fejét.
-Máris hozom az adagod.
-Csak nyugodtam, nem sietek sehová.
Vigyorogva néztem, ahogy elmegy az infúziómért. Éva a legkedvesebb nővér, akivel eddig találkoztam. 40 éves, hosszú hullámos haja van, ami szőke és a barna szín között van, arca kerek,amit a haja eléggé kiemel. Szeme zöld, mosolya széles és élettel teli, őszinte. Alakja megfelelő, nem sovány, de nem is kövér. Éva visszatért a tasakkal és az eszközökkel. Leguggolt elém és bekötötte az infúziót.
-Fáradtnak tűnsz Pufi.
-Ne is mond, egész éjjel üvöltözött, kénytelenek voltuk dupla adag altatót adni neki.
-Mégis kinek?
-Jaj bocs. Akit tegnap behoztak égési sérüléssel. Most tetőtől-talpig be van fáslizva.
-Áá, ő az aki a tegnapi tűzesetben a legjobban megéget?
-Igen, de ezt nem tőlem tudod.
-Mégis mit nem tudok tőled?
-Okos kislány. Még el kell intéznem néhány dolgot magadra hagyhatlak?
-Persze.
Cinkosan rám kacsintott és elment. Mivel ilyen korán jöttem senki sem volt itt. Unatkozok, bár ez nem meglepő. A tévében sincs semmi. Az újságokat is már olvastam. Levettem a kötött sapkámat és kifordítottam. A sugárkezeléstől elkezdet hullani a hajam. Még nem annyira vészes, néhány csattal vagy egy szép sapkával el tudom rejteni a mellékhatást. A sapkát az ölembe raktam és a benne maradt hajszálakat kezdtem el kiszedegetni.
-Hhhm. Egyre több hajat szedek ki a sapkából. Hamarosan már nem lesz haj a fejemen.
Amint kész lettem, visszaraktam a sapkát és az elszáradt leveleket kezdtem el nézni az ablakból.
Nemsokkal később Éva visszajött és leszedte a már üres infúziót.
-Kösz. Megyek egy kicsit sétálni.
-Rendben, de ne terheld túl magad!
-Igenis nnnnnőőőőőőőőőőőővééééééééééééér.
-Hahahah.
Szép lassan elkezdtem járni a folyosókat. Sétám alatt elbambultam, mélázásomból egy nyöszörgő hang ébresztett fel. A mellettem lévő szobából jött. Szerencsémre a folyosón egy nővér sem volt, ezért simán betudtam lopózni a betegszobába. A szobában csak egy beteg feküdt, aki be volt fáslizva.
-Nővér, nővér!
Fájdalmai lehetnek. Leemeltem a falról a betegtájékoztatót. A neve Varga Zoli 18 éves, teste súlyosan megéget, plasztikai beavatkozás szükséges a sérülések eltávolítására.
Visszaraktam a tájékoztatót, és a komódjához léptem. A rajta lévő kancsóból öntöttem neki vizet egy pohárba és egy szívószálat raktam bele. A vizespoharat Zoli felé közelítettem.
-Igyál!
Zoli automatikusan kinyitotta a száját, én meg becsúsztattam a szívószálat. Zoli egyből elkezdet inni. Legalább egy liter vizet megitattam vele, mire elég volt neki.
-Adj fájdalomcsillapítót.
-Nem vagyok nővér.
-Akkor szólj valakinek.
-Nem akarok.
-Mi?!
Leraktam a poharat és kimentem a folyosóra. Elkezdet fájni a mellkasom. Jobb ha minél gyorsabban visszamegyek a szobámba. Éppen hogy beértem a szobám fürdőszobájába elkezdtem ismét vért köhögni a csapba. Folyamatos légszomjam most a szokottnál erősebb volt. Azonnal megnyomtam a nővérhívót. Az ügyeletes nővér besétált a szobámba, de mivel nem talált, a fürdőbe indult. Megdöbbent, kikerekedett szemekkel bámult rám. A fenébe pont egy újonc zöldfülű jött be! Megpróbáltam zihálva beszélni hozzá.
-Hhhívvd ÉÉvváttt!
A fiatal nővér kirohant a szobámból. Egyedül maradtam. Annyira szomjaztam a levegőre, hogy elkezdtem kaparni a torkomat.
Amikor Éva megjelent a légzőkészülékkel elkezdet rohanni felém. Az újonc is megjelent mögötte, aki elsikította magát.
-Ne sikíts, inkább segíts! Fogd le a kezét!
-Hhhívvd ÉÉvváttt!
A fiatal nővér kirohant a szobámból. Egyedül maradtam. Annyira szomjaztam a levegőre, hogy elkezdtem kaparni a torkomat.
Amikor Éva megjelent a légzőkészülékkel elkezdet rohanni felém. Az újonc is megjelent mögötte, aki elsikította magát.
-Ne sikíts, inkább segíts! Fogd le a kezét!
A lány lefogta a már véres kezeimet, amíg Éva a számra rakta a légzőmaszkot. Végre friss oxigént kaptam.
-Életmentő vagy.
A maszkon keresztül kezdtem el nevetni.
-Idióta, nem ez a pillanat amikor nevetni kell! Te meg enged el a karját mert már lilul! Jól van most szépen elmegyünk az ágyadban, te meg hoz egy elsősegély ládát, egy tányér langyos vizet, ollót és egy csipeszt!
A nővér elszalad, Éva felsegített s az ágyamhoz kísért. Erőtlenül az ágyamra feküdtem. Éva betakart és megigazította a maszkot.
-Megnyugodtál?
-Igen. Ne mond el a szüleimnek.
-Óhh No muszáj elmondanom, de ha nem is én mondanám el nekik, akkor az orvosod fogja megtenni.
-Akkor had beszéljek vele!
-Na de ...
Nem tudta befejezni a mondandóját mert a fiatal nővér megjött a kért dolgokkal. Éva letörölte és fertőtlenítette a véresre kikapart nyakamat, majd azt bekötözte. Mire végzet én már békésen aludtam.
Reggel az orvosom és Éva ébresztett.
-Nos, jó reggelt Noémi, jobban van már?
Félőn Évárra néztem, aki elnézően bólogatott.
-Igen már sokkal jobban vagyok.
-Rendben, akkor most csak egy átlagos kivizsgálást fogunk csinálni. Rendben?
-Ühüm.
Elment a dogtor, én meg Éva segítségével felöltöztem, felvettem az egyik kedvenc baseball sapkám és a doki orvosi rendelőjébe mentem.
-Mondja csak ez az első alkalom amikor ilyen erős légszomjad volt?
-Igen doktor úr.
-Értem.
Valamit lejegyzett az egyik papírra.
-Doktor úr.
-Igen?
-Kérhetnék öntől valamit?
A doki meglepődve de bólintott.
-Ne szóljon erről a szüleimnek.
-Noémi, ön is tudja, hogy ezt nem tehetem meg.
A mellettem lévő ablakon kibámultam, amióta itt vagyok elég gyakori. Az ég szürke vajon ma esni fog a hó?
-Csak ez az egy kérésem lenne, doktor úr.
Most már a szemébe bámulva mondtam neki az utolsó mondatomat.
-Ez egy haldokló utolsó kérése.
-Még ha ezt is mondja ... én nem...
-Doktor úr, elég okot adtam arra, hogy a szüleim aggódjanak és szomorkodjanak miattam. Hiszen valószínű, hogy nem én fogok virágokat rakni a sírjukra, hanem ők az enyémre. Ezért kérem!
A belegondolásban, akaratlanul is egy könnycsepp végigfolyt az arcomon.
-Meglátom, hogy mit tehetek. De nem ígérhetek semmit.
-Nekem már ez is elég.
Megtöröltem a nedves arcomat és felálltam.
-Köszönöm doktor úr.
Megfordultam és kimentem. Ismét a folyosókon sétálgattam, amikor hírtele megálltam. Akaratlanul is a megégett fiú kórterméhez mentem. Nem habozva nyitottam az ajtót és bementem.
Zoli békésen aludt az ágyában. A mellette lévő komódon egy szép virágcsokor volt. Ha én kaptam volna, az olyan lett volna, mintha emlékeztetnének, hogy hamarosan egy ilyen a síromon lesz. Felültem az ablakpárkányra és az elvett virág szirmát kezdtem el tépkedni.
Már a felénél voltam, amikor Zoli elkezdet mocorogni.
-Te mégis mit keresel itt?!
-Unatkozom.
-És ezért tépkeded az egyik virág szirmát, amit ÉN kaptam?!
-Hát mivel te aludtál, igen.
-Neked véletlenül nem az elmegyógyóbe kéne lenned?
-De, onnan jövök.
-Mi?!
Vigyorogva néztem a kopasz virágot.
-Most rúgtak ki.
-Hogy mi van?!
Nem bírtam tovább, azt a bekötözött felháborodott arcot az életben nem fogom elfelejteni. Eszméletlenül nevettem. Leestem a párkányról és fenékre esve nevettem tovább. Most már Zoli sem bírta ő is elkezdett nevetni.
Éva így talált ránk. A bekötözött srác rázkódva nevet a fenéken ülő bolondos kinézetű röhögőrohamban szenvedő lányon, persze mondanom sem kell, hogy Éva is elkezdett kacarászni.
Könnyeit törölgetve ment oda Zolihoz.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy és hogy szükséged van -e valamire, de ahogy elnézem társaságod már van.
-Hogy pontosítsak egy őrült társaságom van.
Éva értetlenül nézet Zolira majd rám. Zoli közelebb intette és suttogva, de úgy hogy még én is halljam mondta Évának.
-Most rúgták ki az elmegyógyintézetből és pszichopata módon megkopasztotta az egyik virágomat.
Évának nem is kellet egy másodperc, azonnal megértette és elkezdet nevet. Könnyeit törülgetve fordult hozzá.
-Ez esetedben a dilidokid üzeni, hogy menj vissza a szobádba.
-Neeee nem akarok.
Duzzogó fejjel néztem Évára.
-Sajnálom.
Kölyökkutya szemekkel néztem rá és közben lebiggyesztettem a számat.
-Kéééérrrrllllllleeeeeekkk.
-Nálam ez nem jön be.
Végső elkeseredésemben, ezzel az ábrázattal Zolihoz fordultam.
-Lééééciii had maradjak hmmmmm.
Zoli csak mosolyogva csóválta a fejét.
-Menj nehogy kényszerzubbonyt kapj.
Csalódottan bólintottam és mentem vissza a szobámba.
Nem sokkal később a szüleim jöttek meg. Néhány órát velem voltak. Mindenféléről beszélgettünk, nevetgéltünk és könnyes búcsút vettünk. A családom még nem tud róla .... vagyis akkor a doki betartotta az ígéretét.
-Életmentő vagy.
A maszkon keresztül kezdtem el nevetni.
-Idióta, nem ez a pillanat amikor nevetni kell! Te meg enged el a karját mert már lilul! Jól van most szépen elmegyünk az ágyadban, te meg hoz egy elsősegély ládát, egy tányér langyos vizet, ollót és egy csipeszt!
A nővér elszalad, Éva felsegített s az ágyamhoz kísért. Erőtlenül az ágyamra feküdtem. Éva betakart és megigazította a maszkot.
-Megnyugodtál?
-Igen. Ne mond el a szüleimnek.
-Óhh No muszáj elmondanom, de ha nem is én mondanám el nekik, akkor az orvosod fogja megtenni.
-Akkor had beszéljek vele!
-Na de ...
Nem tudta befejezni a mondandóját mert a fiatal nővér megjött a kért dolgokkal. Éva letörölte és fertőtlenítette a véresre kikapart nyakamat, majd azt bekötözte. Mire végzet én már békésen aludtam.
Reggel az orvosom és Éva ébresztett.
-Nos, jó reggelt Noémi, jobban van már?
Félőn Évárra néztem, aki elnézően bólogatott.
-Igen már sokkal jobban vagyok.
-Rendben, akkor most csak egy átlagos kivizsgálást fogunk csinálni. Rendben?
-Ühüm.
Elment a dogtor, én meg Éva segítségével felöltöztem, felvettem az egyik kedvenc baseball sapkám és a doki orvosi rendelőjébe mentem.
-Mondja csak ez az első alkalom amikor ilyen erős légszomjad volt?
-Igen doktor úr.
-Értem.
Valamit lejegyzett az egyik papírra.
-Doktor úr.
-Igen?
-Kérhetnék öntől valamit?
A doki meglepődve de bólintott.
-Ne szóljon erről a szüleimnek.
-Noémi, ön is tudja, hogy ezt nem tehetem meg.
A mellettem lévő ablakon kibámultam, amióta itt vagyok elég gyakori. Az ég szürke vajon ma esni fog a hó?
-Csak ez az egy kérésem lenne, doktor úr.
Most már a szemébe bámulva mondtam neki az utolsó mondatomat.
-Ez egy haldokló utolsó kérése.
-Még ha ezt is mondja ... én nem...
-Doktor úr, elég okot adtam arra, hogy a szüleim aggódjanak és szomorkodjanak miattam. Hiszen valószínű, hogy nem én fogok virágokat rakni a sírjukra, hanem ők az enyémre. Ezért kérem!
A belegondolásban, akaratlanul is egy könnycsepp végigfolyt az arcomon.
-Meglátom, hogy mit tehetek. De nem ígérhetek semmit.
-Nekem már ez is elég.
Megtöröltem a nedves arcomat és felálltam.
-Köszönöm doktor úr.
Megfordultam és kimentem. Ismét a folyosókon sétálgattam, amikor hírtele megálltam. Akaratlanul is a megégett fiú kórterméhez mentem. Nem habozva nyitottam az ajtót és bementem.
Zoli békésen aludt az ágyában. A mellette lévő komódon egy szép virágcsokor volt. Ha én kaptam volna, az olyan lett volna, mintha emlékeztetnének, hogy hamarosan egy ilyen a síromon lesz. Felültem az ablakpárkányra és az elvett virág szirmát kezdtem el tépkedni.
Már a felénél voltam, amikor Zoli elkezdet mocorogni.
-Te mégis mit keresel itt?!
-Unatkozom.
-És ezért tépkeded az egyik virág szirmát, amit ÉN kaptam?!
-Hát mivel te aludtál, igen.
-Neked véletlenül nem az elmegyógyóbe kéne lenned?
-De, onnan jövök.
-Mi?!
Vigyorogva néztem a kopasz virágot.
-Most rúgtak ki.
-Hogy mi van?!
Nem bírtam tovább, azt a bekötözött felháborodott arcot az életben nem fogom elfelejteni. Eszméletlenül nevettem. Leestem a párkányról és fenékre esve nevettem tovább. Most már Zoli sem bírta ő is elkezdett nevetni.
Éva így talált ránk. A bekötözött srác rázkódva nevet a fenéken ülő bolondos kinézetű röhögőrohamban szenvedő lányon, persze mondanom sem kell, hogy Éva is elkezdett kacarászni.
Könnyeit törölgetve ment oda Zolihoz.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy és hogy szükséged van -e valamire, de ahogy elnézem társaságod már van.
-Hogy pontosítsak egy őrült társaságom van.
Éva értetlenül nézet Zolira majd rám. Zoli közelebb intette és suttogva, de úgy hogy még én is halljam mondta Évának.
-Most rúgták ki az elmegyógyintézetből és pszichopata módon megkopasztotta az egyik virágomat.
Évának nem is kellet egy másodperc, azonnal megértette és elkezdet nevet. Könnyeit törülgetve fordult hozzá.
-Ez esetedben a dilidokid üzeni, hogy menj vissza a szobádba.
-Neeee nem akarok.
Duzzogó fejjel néztem Évára.
-Sajnálom.
Kölyökkutya szemekkel néztem rá és közben lebiggyesztettem a számat.
-Kéééérrrrllllllleeeeeekkk.
-Nálam ez nem jön be.
Végső elkeseredésemben, ezzel az ábrázattal Zolihoz fordultam.
-Lééééciii had maradjak hmmmmm.
Zoli csak mosolyogva csóválta a fejét.
-Menj nehogy kényszerzubbonyt kapj.
Csalódottan bólintottam és mentem vissza a szobámba.
Nem sokkal később a szüleim jöttek meg. Néhány órát velem voltak. Mindenféléről beszélgettünk, nevetgéltünk és könnyes búcsút vettünk. A családom még nem tud róla .... vagyis akkor a doki betartotta az ígéretét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése