Kilencedik fejezet
Megint álmodtam. De ez az álom sokkal kellemesebb és békésebb volt. A tenger parton álok. A homokba belesüpped a lábam, kellemesen melegíti a talpam. A hullámok nyaldossák a lábujjaimat. Csak a tenger hullámainak moraját lehet hallani. A lenyugvó nap elkápráztat. Még sosem éreztem ilyen, vagyis de egyszer. Amikor 10 éves voltam és a szüleimmel külföldre utaztunk nyaralni. Feltámadt a szél. A rajtam lévő fehér ruha csak úgy hullámzott rajtam.
-Úvááá! De szép a tenger!
-Igen nagyon szép.
Egy kis kéz csúszott a tenyerembe. Szorosan megszorítottam, és Tomira néztem. Szuperhősös trikóba és úszónadrágban volt.
-Menjünk sétálni?
-Igen!
Annyira jó végre Tomival lenni.
-Tetszik ez a zene.
Mosolyogva sétáltunk kézen fogva.
-Hiányzol.
-Te is nekem Kira.
-Anyáék is hiányoznak.
-Nekik is te.
-Nem lehetne, hogy én is ...
Tomi megállt és hevesen kezdte el rázni a fejét.
-Nem Kira! Neked nem itt van a helyed.
Könnyes szemmel fordultam felé.
-Legalább megölelhetlek, most utoljára.
Tomi azonnal a nyakamba ugrott. A vállába fúrtam az arcomat sírtam.
-Annyira hiányozni fogsz.
-Te is nekem.
Tomi letörölgette a könnyeimet.
-Most már ideje mennem, már várnak rám.
-Puszilom őket.
-Átadom.
Letettem Tamást a földre, aki a hullámzó tenger felé futott. A vízen futva hébe-hóba visszafordult és integetett, de aztán elkezdett halványodni, végül eltűnt.
-Ideje nekünk is menni.
Meglepődve fordultam meg a kellemes férfi hang felé. Nagy meglepetésemre Omar állt előttem és az egyik kezét nyújtja felém.
-Hova?
-Vissza kell vigyelek a celládba.
Tényleg, hiszen én most egy másik ország rabja vagyok. Hosszan kifújtam a levegőt és beleraktam a kezem a kinyújtott kezébe.
-Rendben. Menjünk.
Elindultunk a sötétségbe, a tenger moraját még hallottam, de már nem láttam. Amikor felébredtem észrevettem, hogy törökülésben ülök a falnál. Mostanában egyre furább dolgok történnek. Alig bírtam felkelni a földről. Ez nem jó. Csak nem elpuhultál az itteni luxustól,hm? Már csak te hiányoztál, száj ki a fejemből! Óh, drágám tőlem nem fogsz egykönnyen megszabadulni. De elég a beszédből! Ideje egy kis test edzésnek. A fenébe is igazad van! Elkezdtem fekvőtámaszozni, majd guggolni aztán kitöréseket végeztem. Kifulladásig csináltam az erősítéseket. A utolsó után izzadtan dőltem a padlóra. Lihegésem hangosan visszhangzott a börtönben.
-Jóóó reggelt!
-Ööömm. Mégis mi bajod van, nagyon korán van!
-Hüha. Valaki bal lábbal kelt fel?
Omar lejött a lépcsőn és a cellám felé sétált a vízzel teli vödrömmel és a tálca ételemmel.
-Az a valaki még fel sem kelt! Legalább érdemes felkelnem?
-Hát az attól függ, szereted a rántottát?
-Most csak viccelsz!
Izgatottan ültem fel és néztem a tányéromra.
-Akkor mire vársz! Siess rakd be!
Omar röhögve húzta le a rácsokat és rakta be a reggelimet, majd bezárta az ajtót és felhúzta az elválasztót. Izomlázammal nem törődve keltem fel és siettem a tálcához. És tényleg hagymás rántottát kaptam, fehér kenyérrel. Izgatottan kezdtem el tapsikolni.
-Azta, nem láttalak ennyire emberien viselkedni, mióta itt vagyok.
Teli szájjal néztem Omarra aki a földön ülve a térdére támaszkodva nézet rám. Tényleg ennyire fura voltam?
-És örömmel látom, hogy megbízol bennem, legalábbis annyira, hogy ne gyanakodj az ehetőségén.
Nos, most hogy belegondolok, igaza van. Talán... Eszedbe ne jusson, te eszement lány, attól még hogy szép szemei és édes mosolya van nem bízhatunk meg benne. Ne hagyd, hogy elcsábítson! Kezdem unni a negatív gondolkodásodat. Ha meg akarna ölni, akkor elég lenne, hogy egy fegyverrel lelőne. Még hogy lelőne, ő. Csak néz rá, állítom, hogy még sosem fogott a kezébe fegyvert nem hogy ölne, méghozzá egy lányt. Inkább a barátja, az bűzlik az áldozatai vérétől.
-Nos, most, hogy szépen megreggeliztél mit szólnál, hogyha beszélgetnénk?
Na látod, mindvégig ezt akarta! Ne mondj neki semmit!
-Miről?
-Hááát, esetleg kíváncsi vagy valamire? Vagy esetleg te akarsz mesélni?
-Nem fogok semmit mondani!
-Rendben akkor én beszélek. Hát akkor hol is kezdjem? Á megvan!
Omar csak beszélt és beszélt. Mesélt a gyermekkoráról, a bátyáról Cemalról, aki az itteni admirális, a sógornőjéről Myharól és a 7 éves fiúkról Nazirról. Arról is mesélt, hogy egy informatikával foglalkozó egyetemre járt a háború előtt. A háborúban pedig az információs részlegen dolgozott és nagyon sajnálja, hogy egyszer sem volt a harcmezőn, de ennek ellenére ő is részt vett a kiképzésen, amit nagyon élvezet.
-Na jó Omar mit akarsz?
-Hm?
-Egyik napról a másikra, te most eldöntötted, hogy beszélgessünk, te meg elkezdted elmesélni az egész életedet. Úgyhogy mit akarsz?
-A nevedet?
-Mi?
-Elegem van, hogy Démonnak vagy Szörnynek kell emlegesselek, mert nem vagy az és szerintem nem is ez a neved. Tehát mi a neved?
Mert biztos, hogy elfogjuk mondani mi? Hát ezt benézte, hahahah!
-Kira.
Miii mégis mi a fenét csinálsz?!
-Mi?
-A nevem Égi Kira.
-Nagyon örülök Kira.
Omar fehér fogait kivillantva mosolygott rám, amitől a mellkasomban bizsergő érzést éreztem.
-Úvááá! De szép a tenger!
-Igen nagyon szép.
Egy kis kéz csúszott a tenyerembe. Szorosan megszorítottam, és Tomira néztem. Szuperhősös trikóba és úszónadrágban volt.
-Menjünk sétálni?
-Igen!
Annyira jó végre Tomival lenni.
-Tetszik ez a zene.
Mosolyogva sétáltunk kézen fogva.
-Hiányzol.
-Te is nekem Kira.
-Anyáék is hiányoznak.
-Nekik is te.
-Nem lehetne, hogy én is ...
Tomi megállt és hevesen kezdte el rázni a fejét.
-Nem Kira! Neked nem itt van a helyed.
Könnyes szemmel fordultam felé.
-Legalább megölelhetlek, most utoljára.
Tomi azonnal a nyakamba ugrott. A vállába fúrtam az arcomat sírtam.
-Annyira hiányozni fogsz.
-Te is nekem.
Tomi letörölgette a könnyeimet.
-Most már ideje mennem, már várnak rám.
-Puszilom őket.
-Átadom.
Letettem Tamást a földre, aki a hullámzó tenger felé futott. A vízen futva hébe-hóba visszafordult és integetett, de aztán elkezdett halványodni, végül eltűnt.
-Ideje nekünk is menni.
Meglepődve fordultam meg a kellemes férfi hang felé. Nagy meglepetésemre Omar állt előttem és az egyik kezét nyújtja felém.
-Hova?
-Vissza kell vigyelek a celládba.
Tényleg, hiszen én most egy másik ország rabja vagyok. Hosszan kifújtam a levegőt és beleraktam a kezem a kinyújtott kezébe.
-Rendben. Menjünk.
Elindultunk a sötétségbe, a tenger moraját még hallottam, de már nem láttam. Amikor felébredtem észrevettem, hogy törökülésben ülök a falnál. Mostanában egyre furább dolgok történnek. Alig bírtam felkelni a földről. Ez nem jó. Csak nem elpuhultál az itteni luxustól,hm? Már csak te hiányoztál, száj ki a fejemből! Óh, drágám tőlem nem fogsz egykönnyen megszabadulni. De elég a beszédből! Ideje egy kis test edzésnek. A fenébe is igazad van! Elkezdtem fekvőtámaszozni, majd guggolni aztán kitöréseket végeztem. Kifulladásig csináltam az erősítéseket. A utolsó után izzadtan dőltem a padlóra. Lihegésem hangosan visszhangzott a börtönben.
-Jóóó reggelt!
-Ööömm. Mégis mi bajod van, nagyon korán van!
-Hüha. Valaki bal lábbal kelt fel?
Omar lejött a lépcsőn és a cellám felé sétált a vízzel teli vödrömmel és a tálca ételemmel.
-Az a valaki még fel sem kelt! Legalább érdemes felkelnem?
-Hát az attól függ, szereted a rántottát?
-Most csak viccelsz!
Izgatottan ültem fel és néztem a tányéromra.
-Akkor mire vársz! Siess rakd be!
Omar röhögve húzta le a rácsokat és rakta be a reggelimet, majd bezárta az ajtót és felhúzta az elválasztót. Izomlázammal nem törődve keltem fel és siettem a tálcához. És tényleg hagymás rántottát kaptam, fehér kenyérrel. Izgatottan kezdtem el tapsikolni.
-Azta, nem láttalak ennyire emberien viselkedni, mióta itt vagyok.
Teli szájjal néztem Omarra aki a földön ülve a térdére támaszkodva nézet rám. Tényleg ennyire fura voltam?
-És örömmel látom, hogy megbízol bennem, legalábbis annyira, hogy ne gyanakodj az ehetőségén.
Nos, most hogy belegondolok, igaza van. Talán... Eszedbe ne jusson, te eszement lány, attól még hogy szép szemei és édes mosolya van nem bízhatunk meg benne. Ne hagyd, hogy elcsábítson! Kezdem unni a negatív gondolkodásodat. Ha meg akarna ölni, akkor elég lenne, hogy egy fegyverrel lelőne. Még hogy lelőne, ő. Csak néz rá, állítom, hogy még sosem fogott a kezébe fegyvert nem hogy ölne, méghozzá egy lányt. Inkább a barátja, az bűzlik az áldozatai vérétől.
-Nos, most, hogy szépen megreggeliztél mit szólnál, hogyha beszélgetnénk?
Na látod, mindvégig ezt akarta! Ne mondj neki semmit!
-Miről?
-Hááát, esetleg kíváncsi vagy valamire? Vagy esetleg te akarsz mesélni?
-Nem fogok semmit mondani!
-Rendben akkor én beszélek. Hát akkor hol is kezdjem? Á megvan!
Omar csak beszélt és beszélt. Mesélt a gyermekkoráról, a bátyáról Cemalról, aki az itteni admirális, a sógornőjéről Myharól és a 7 éves fiúkról Nazirról. Arról is mesélt, hogy egy informatikával foglalkozó egyetemre járt a háború előtt. A háborúban pedig az információs részlegen dolgozott és nagyon sajnálja, hogy egyszer sem volt a harcmezőn, de ennek ellenére ő is részt vett a kiképzésen, amit nagyon élvezet.
-Na jó Omar mit akarsz?
-Hm?
-Egyik napról a másikra, te most eldöntötted, hogy beszélgessünk, te meg elkezdted elmesélni az egész életedet. Úgyhogy mit akarsz?
-A nevedet?
-Mi?
-Elegem van, hogy Démonnak vagy Szörnynek kell emlegesselek, mert nem vagy az és szerintem nem is ez a neved. Tehát mi a neved?
Mert biztos, hogy elfogjuk mondani mi? Hát ezt benézte, hahahah!
-Kira.
Miii mégis mi a fenét csinálsz?!
-Mi?
-A nevem Égi Kira.
-Nagyon örülök Kira.
Omar fehér fogait kivillantva mosolygott rám, amitől a mellkasomban bizsergő érzést éreztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése