Vér és tűz 3

Ez lenne a vég?

Egy hónap. Ennyi ideje vagyok már a kórházban, és ennyi ideje tudom, hogy meg fogok halni. Az állapotomhoz képest ez az idő hamarosan el fog jönni. A napjaim már nem telnek unalmasan. Reggel elmegyek infúzióra aztán visszamegyek aludni, majd amikor felkeltem ellátogatok Zolihoz ott  addig maradok, amíg ki nem kerget az egyik ügyeletes nővér.

Nem kedvelem az ottani nővéreket túlságosan is pletykásak és hatalmas előítéletük van. Egyik délután korábban mentem  Zolihoz, amikor a szobája előtti ajtaja előtt három nővér beszélgetett az étkezőkocsijuk mellet.

-Hallottad a hírt?

-Mégis melyiket?

-Hát arról, hogy az itt fekvő fiú okozta a tűzet.

-Mi?!

-Bizony bizony én is hallottam. Azt mondják, hogy a szobájában cigizett és nem oltotta el rendesen ezért kigyulladt az egész lakás.

-Én még arról is hallottam, hogy az nem egy közönséges cigaretta volt.

-És én is hallottam valamiről, méghozzá azt, hogy az itteni nővérek lusták és annyit pletykálkodnak, hogy az egész folyosó az ő szájszaguktól bűzlik!

Ingerülten néztem rájuk, akik megdöbbent tekintettel és pirult arccal néztek rám, majd elsiettek.

-Ch. És még ezek nevezik magukat nővérnek. Hová megy ez a világ?

Remélem Zoli nem hallotta őket. Az ajtó csak be volt lökve. Ajaj. Zoli az ágyán ülve nézet ki az ablakon. A levelek már nem voltak a fákon, havazás várható.

-Szia Noémi.

-Szia Zoli.

Elsétáltam a mellette lévő ágyhoz és törökülésbe ráültem.

-Mi újság?

-Semmi különös.

Zoli most már engem kezdet el bámulni.

-Miért tetted?

-Hm?

-Miért szóltál be a nővéreknek?

-Mert semmi közük hozzá, hogy ki okozta a tüzet, főleg, hogy csak pletyka az egész.

-Honnan veszed?

-Miért, te voltál?

-Nem!

-Na látod, ezért szóltam be nekik.

-Ami igen gyengére sikeredett.

-Hé?! Én legalább igazat mondtam, nem úgy mint ők.

-Az tény, hogy amennyi illatszert fújnak magukra, a betegek örömmel hagyják el a kórházat.

Szerencsétlen helyzet miatt elkezdtünk nevetni. Zoli mostanában egyre többet nevet. Most már nincs annyira bekötözve,három nappal ezelőtt eset át a plasztikai műtéten, és csodák csodájára nem nyöszörgött fájdalmában. 

-Mikor veszik le a fáslikat?

-Elvileg holnap délután.

-Értem. Én is itt lehetek?

-Hát persze te leszel a harmadik ember aki a csodás testemet és arcomat fogja látni.

-Óóó, valaki milyen nagyképű lett, pedig mintha úgy rémlene, hogy pár nappal ezelőtt éppen te siránkoztál  a "ronda" külsőd miatt.

-Na jól van ,jól van. Csak most vettem észre levágattad a hajad?

-Ühüm.

-Miért pedig olyan szép hosszú volt.

A nők kényesek a kinézetükre, főleg a hajukra. A terápiák miatt csomókba jött a hajam, ezért eldöntöttem, hogy levágatom kopaszra. Most egy nagy kötött hippis sapka van a fejemen.

-Meguntam. 

-Mond csak te mindig ilyen nemtörődöm voltál?

-Ki tudja már nem emlékszem.

-Noémi!

Eldőlve az ágyon a plafont bámultam.

-Hm?

-Mégis miért vagy kórházban?

-Ezt már egyszer megkérdezted.

-És akkor azt mondtad, hogy kivették a manduládat. De annak már két hete.

-Igen így van.

-Akkor mégis miért vagy még itt!

-Ki akarják venni a másikat is.

-Persze. De azért .... nem komoly ügye?

Utálok hazudni. A szüleimnek eltitkolom az állapotom romlását, a barátaim nem tudnak rólam semmit és most még Zolinak is hazudnom kell. De így lesz a legjobb. Hamarosan el fog menni és nem fog visszajönni, vagy ha mégis akkor én már nem leszek itt, ezért jobb hogy ha hazudok, így senkinek sem fog fájni, mindenki boldogan fog élni.

- Persze hogy nem! Amúgy hallottam, hogy reggel itt voltak a rendőrök. Mit mondtak?

-Az elején ők is engem gyanúsítottak. Találtak a teraszomon egy füves cigarettát, de a DNS vizsgálat után kiderült, hogy nem az enyém, hanem a szomszéd srácé.

-Király akkor hamarosan vissza is térhetsz a régi életedhez.
Most, hogy belegondolok hamarosan el fog menni és én megint egyedül leszek.
-Naa! Mi ez a szomorú ábrázat?
-Csak bele gondoltam, hogy hamarosan itt fogsz hagyni és én az unalomban fogok meghalni.
-Az igaz, hogy hamarosan el fogok menni, de az nem azt jelenti, hogy nem foglak meglátogatni.
-Hát persze.
Erőltettem kezdtem el mosolyogni, de legszívesebben elsírtam volna magam.
Elég sokáig beszélgettünk, ezért észre sem vettem, hogy este nyolc óra van. Éva morcos fejjel jött be a szobába és küldött el az orvoshoz. Elfelejtettem az esti sugár kezelést. Rohantam a dokihoz, aki elnézően kísért be abba a bizonyos szobába.

A szobámban ébredtem fel. Iszonyatosan szomjas voltam. A teli poharamért nyúltam, de amikor a kezemben fogtam kicsúszott a kezemből és ripityára tört a kövön. Fel akartam kelni, de egy erős köhögő roham jött rám. A kezem már úszott a vérben. Magzat pózban rázkódtam. Pont most? Itt érne véget az életem?
Futólépéseket hallottam, az ajtóm kivágódott. Egy helyes fiú lihegve nézet rám. A szemében a már jól ismert szörnyülködést véltem felfedezni. Mégis ki ő?
-Noémi!!
A suttogó hangja ... nem lehet! Neki nem lenne szabad itt lennie. A köhögésem nem múlt el, sőt egyre erősebb lett. Sírva néztem Zolira. A szememmel könyörögtem neki, hogy menjen el. De ő csak állt és nézet. Éva és Zoli orvosa rohant be a szobába. Éva azonnal reagált kiküldte az orvost és Zolit, aki ellenkezni akart, de látva Éva halál komoly arcát, engedelmeskedett. Pufi hívta az orvosom, addig a hasamra fordított és fogta a kezem. Hálás voltam neki.
Az orvos megérkezett. Erős nyugtatót kaptam, ezáltal abbamaradt a köhögő roham, de egy kis vér még mindig jött. Elaludtam.

Másnap amikor felkeltem, egy lélegeztető maszk volt rajtam. A francba!
-Felébredtél?
Baloldalamra nézve megláttam Zolit, aki az ágyamon könyökölt. Levettem a maszkot és vártam a fejmosást.
-Mintha azt mondtad volna, hogy jóképű vagy, biztos valamit elrontott az orvos.
Valójában Zoli eszméletlenül jól néz ki. A haja a tűz miatt sünis, borostás az arca. Telt ajkai vannak, de a barátságos zöld szeme a régi.

-Kritikus állapotba kerültél és te csak viccelődsz velem?! Eszednél vagy?!
Zoli még mondott néhány káromkodást, amiket még nem is hallottam. Igazán eredeti. Végül most már lenyugodva dőlt hátra a székébe.
-Miért nem mondtad el? Mégis mi értelme volt hazudni?
-Mert akkor minden megváltozott volna.
-Ezt mégis hogy érted?
-Neked kéne a legjobban tudnod. Mindig amikor sétálok a folyosókon szánakozó tekintettel néznek rám, de nem csak az orvosok, a nőverek és az itteni betegek, hanem a családom is. Ezért nem mondtam el se neked, se a barátaimnak. Valójában még a szüleim elől is eltitkoltam a betegségem súlyosságát.
-Magyarázd meg!
-A szüleim tudják, hogy tüdőrákom van, de azt nem, hogy vég stádiumban vagyok. Az állapotom egyre rosszabb, mint te is láthattad.
-Az orvosok biztos ki fognak találni valamit!
Könnyes szemmel fordítottam felé a fejemet.
-Nem Zoli, most már a doktorok sem segíthetnek. Hamarosan meg fogok halni.
Sírtam, nem bömböltem, csak a szememből folytak a könnyek, még a szüleim előtt sem sírtam.
-Azért nem mondtam el mert fájt. Fáj, hogy titkolóznom kell és egyszerűen nem bírtam volna ki, hogy ha te is úgy fogsz rám nézni.
-Chü-chü-chü. Jól van nem lesz semmi baj.
Zoli meleg ujjaival letörölte a könnyeimet. És vigasztalt. Végre kiadtam magamból mindent. Annyira megkönnyebbültem, hogy elkezdtek lecsukódni a szemeim.
-Noémi én mindig itt leszek neked. Mindig.
Valami meleg, puha dolgot éreztem a számon, de már nem jutott el a tudatomig, hogy mi lehetett az.

Mikor felébredtem az ágyam előtt a szüleim ölelkeztek és sírtak. Rekedtes hangon megszólaltam.
-Ezt majd akkor csináljátok, hogy ha már eltemettetek és a sírom előtt álltok.
Anya azonnal kitépte magát apám karjaiból és rohant hozzám.
-Kicsim, édes kicsikém! Miért, miért kellet eltitkolnod!
Anya szorosan megölelt és a vállamba fúrta az arcát zokogott.
-Válaszolnál az anyád kérdésére?!
-Számít is ez már valamit?
-Hogy mondod?!
Apa felháborodottan bámult rám, anya pedig hátrahúzódott és úgy nézet rám.
-Ti is tudtátok, hogy rákos vagyok, vagyis haldoklom. Elkerülhetetlen volt. Már így is eleget szenvedtetek, arra gondoltam, hogy jobb lesz így. Ezért majd csak akkor fog fájni, hogy ha már nem leszek. De erre a rohamra még én sem számítottam.
-A francokat, biztos azok az orvosok mondták neked! Na csak várjanak, megmutatom nekik, hogy....
-Nem, te nem teszel semmit, hát nem érted, apa?! Rajtam már nem segíthet senki. Elvihettek külföldre vagy egy másik kontinensre, akkor sem fog változni!
A testem égni kezdett, egyre jobban gyengülök, már levegőt sem kapok rendesen. Anya melletti palackhoz akarok nyúlni, amin a lélegeztető van, de annyira gyenge vagyok, hogy a kezem elkezdet remegni. Anya nagyon gyorsan reagált. Feladta rám a maszkot és kinyitotta a palackot. Végre friss oxigén. Apa kirohant egy nővérért, addig anya fogta a bal kezemet.
-Ne aggódj apád miatt, csak egyszerűen nem tudja felfogni, hogy az ő hercegnője meg fog halni a szeme láttára.
-Sajnálom.
-Nem, mi sajnálunk, hogy ennyi aggodalmat okoztunk neked, pedig pihenésre van szükséged, hogy meggyógyulj.
Anyáék még hisznek abban, hogy túlélem, de én már nem. Mert a fizikai fájdalom, már egyre tompább. Pont úgy ahogy egykor Nina mesélte.

 Már túl gyenge vagyok, hogy sétáljak, kaptam Évától egy tolókocsit, de nem bírok egyedül beleülni.

Unatkozom, nincs semmi a tévében. Kint már bokáig érő hó van. Áááá ki akarok menni! Már három napja nem láttam Zolit, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Bárcsak itt lenne. Az ajtóm kivágódott.
-Naaa ki van iiiiittt?!
Zoli hülye vigyorral lépett az ágyamhoz.
-Hát te meg mit keresel itt?
-Micsoda kérdés ez? Hát jöttem meglátogatni téged, lefogadom, hogy halálra untad magad.
-Azta mégis miből gondoltad?
-Na jó, inkább öltözz fel és induljunk, nem akarom tovább hallgatni a cinizmusodat.
-Hova megyünk?
-Majd meglátod.
Zoli kiment a szobából és egyből Éva jelent meg vigyorogva. Segített meleg ruhába öltözni. Aranyos kötött sapkát vettem fel, és egy lila télikabátot. Nagy nehezen sikerült beleülnöm a tolókocsimba, amikor Zoli vissza jött.
-Kösz Éva a többit elintézem.
-Oké, érezzétek jól magatokat.
Zoli letérdelt elém és feladta rám a cipőt.
-Nem vagyok lebénulva, egyedül is feltudom venni a cipőm.
-Tudom, de szeretnék kedveskedni neked.
-Furán csinálod.
-Hééé! Az osztálytársaim meghalnának azért, hogy én adjam rájuk a cipőjüket.
-Fura osztálytársaid vannak.
Most már egyikünk sem bírt komoly maradni, elkezdtünk kacagni. Végigmentünk a folyosón, Zoli elmesélte, hogy milyen újra suliba menni. Kellemes volt hallgatni.
-Mégis hová viszel Zoli?
-Majd meglátod.
-De neee mááááááááárrrrrrr!
Zoli levitt a kórház kertjébe, és egy fásabb részhez tolt.
-Itt is vagyunk.
-Hmmm. Már el is felejtettem milyen kint lenni. Köszönöm.
-Azt mondják, hogy nemsokára újra havazni fog.
-Az csodálatos lenne.
Kiszálltam a kocsiból és tettem néhány lépést.
-Héé mit csinálsz?!
Lefeküdtem a földre és néztem a fehér eget.
-Várom a havazást.
-De így meg fogsz fázni!
-Nem fogok.
-De igen megfogsz!
-De nem!
-De igen!
Haragosan egymás szemébe néztünk, és szerencsémre én nyertem.
-Na jó, de csak egy kicsit.
-Gyere te is.
Lefeküdt mellém a hóba. A kezemet nyújtottam neki, amit megfogott. Szorosan összekulcsoltuk.
-Köszönöm.
-Mégis mit?
-Hogy itt vagy velem.

Mindketten az eget néztük.
-Ideje visszamenni.
-De olyan jó itt.
-Meg fogsz fázni.
-De nem fogok!
-Ne kezd megint!
-Te ne kezd!
-Te ne!
-Nem te ne!
Zoli ingerülten engedte el a kezem és felállt és a kezét nyújtotta. Valami hideg esett az orromra. Elkezdet esni a hó.
-De szép!
-Igen az.
Zoli le sem vette rólam a szemét.
-Na add ide a kezed, lehet hogy te nem is, de én már fázok.
Megfogtam a kezét, és felhúzott. Besegített a székembe.
-Te aztán nagyon nehéz vagy.
-Csak azért mert Éva az egész ruhatáramat rám szaggatta.

-Akkor tuti, hogy nem fogsz megfázni.

Már a szobámban voltunk, Zoli segített levenni a kabátot meg a cipőt és befektetett az ágyamba.
-Noémi, ugye tudod, hogy engem bármikor hívhatsz.
-Persze Zoli.
-No.
-Hm.
-Én nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél. Amíg itt voltam, te mindig meglátogattál és tartottad bennem az életet, még akkor is amikor  a családom is ellenem fordult. Ennek ellenére az érzéseim komolyak. Noémi én beléd szerettem.
Döbbent tekintettel néztem fel rá.
-Zoli én nem tudom, hogy ...
-Kérlek, ne! Majd amikor legközelebb meglátogatlak akkor kérlek válaszolj.
Zoli megfordult és kiment. Hát most mi legyen? Nem mondhatok neki igent. El kell utasítanom. Éva bejött a szobába egy szatyorral.
-Na szia. Milyen volt mesélj!
-Bocs, de most nincs kedvem beszélgetni.
-Oké. Meghoztam amit kértél.
-Szuper.
A zacskóban négy boríték volt és két csomag írólap és persze három toll. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy levelet kéne írnom a szeretteimnek. És amikor meghalok, akkor el tudják olvasni. Éva ellenőrizte az infúzióm és elment. Elővettem egy papírt és elkezdtem írni. Mikor már elkezdtem fáradni elpakolta a párnám alá és elaludtam.

Reggel SMS-t kaptam Zolitól, aki azt írta, hogy csak szombaton tud meglátogatni. Valamiért elszomorodtam. A hét elég lassan és fárasztóan telt. Pénteken éppen az infúziós kezelésemen voltam, amikor Zoli felhívott
-Szerbusz napsugár.
Morcos, fáradt hangon szóltam bele
-Szerintem rossz számot hívtál hapsikám.
-Fura pedig csak egy Noémi telefonszám van meg.
-Biztos az egyik bizarr rajongód írta be a számom.
-Nem az lenne a lényege, hogy a saját telefonszámát írja be?
-Hát én már a rajongóidtól nem lepődöm meg.
-Na jó, de nem is ezért hívtalak.
-Fura pedig azt hittem, hogy csak azért hívsz.
-Neem. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen sütit szeretsz.
-Hm. Valamilyen gyümölcsöset. Mondjuk málnástúrós. Ó az a kedvencem, főleg ami a sulim melletti cukrászdában árulnak az valami isteni. De miért?
-Csak úgy kérdeztem...
-Oké rendben. És mit csinálsz? Véletlenül nem suliban kéne lenned?
-Ki mondta, hogy nem vagyok ott? Jelenleg szünetem van.
A telefonban hangos csörrenés hallatszott.
-Ha jól sejtem most csöngettek be.
-A fenébe, pedig még beszélni akartam volna veled.
-Semmi baj menj.
-Oké, akkor holnap találkozunk.
-Rendben, szia.
-Szia.
Mosolyogva tettem le a telefont, de  észre vettem a nadrágomon egy vérfoltot. A számhoz értem, de nem volt véres. A szemben lévő tükörbe néztem és láttam, hogy az orromon vastag csíkban folyik a vér. A nővérhívóhoz nyúltam, de túl messze volt, ezért leestem a fotelból. Megpróbáltam négykézláb a hívóhoz nyúlni, de nem volt energiám. Gyengeségemben a telefonomhoz nyúltam és felhívtam Zolit. Nem tudom, hogy miért őt. Így kívülről nézve elég őrülten hangzik. Zoli csak harmadik csengésre vette fel.
-Hé kislány órán vagyok nem hívhatsz fel.
Könnyezve néztem a padlót.
-Csak hallani akartam a hangod.
-Minden rendben No?
-Persze.
-De...
Mondani akart még valamit, de egy mély férfihang szólt neki.
-Azonnal tegye el a telefont, ön most órán van!
-Igen elnézést! Bocs le kell tennem.
Kinyomott. Mosolyogva néztem a telefonom.
 Elkezdet lecsukódni a szemem.
Nagyon fáradt vagyok.
Legalább még utoljára hallhattam a hangját.



Zoli

Fura Noémi nem szokott felhívni, főleg amikor pár perccel ezelőtt beszéltünk. A tanár öt percig mosta a fejemet órán, de nem igazán figyeltem rá. Majd megint felhívom szünetben.
Végre vége az órámnak. Azonnal a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Noémit, de nem vette fel.
-Csak nem a barátnődet hívod?
Az előttem ülő Niki felém fordult.
-Nem vagyis, de. Áááá! Bonyolult.
-Hát igen a szerelem bonyolult dolog.
-Az.

Egész nap csak rá tudok gondolni. Vajon most mit csinál? Jól van?
Amikor megtudtam, hogy hamarosan meg fog halni, eldöntöttem, hogy elmondom neki, hogy mit érzek és minden időmet vele fogom tölteni. De ez elég nehéz, főleg, hogy be kell pótolnom a hiányzásaimat.
Ma már nem hívom többet, biztosan fáradt a kezelések miatt, nem akarom zavarni.

Másnap reggel, elindultam Noémi kedvenc cukrászdájába. Megvettem a kedvenc sütiét és már mentem is a kórházba.
Szokatlanul nagy volt a csend a folyosón.
Kinyitottam Noémi szobájának ajtaját és ledermedtem. Elejtettem a sütit és rohantam Nohoz.
Noémi a szokottnál is sápadtabb volt. Alig lélegzet, az orrában műanyag csövek voltak. A monitor, ami a szívének ritmusát méri a normálisnál lassabb volt. Nem lehet.
-Te lennél Zoli?
Észre sem vettem No szüleit.
-Igen én vagyok.
Az apja a kezét nyújtotta, amit én azonnal  megfogtam, üdvözlésképpen.
-A lányunk sok mindent mesélt rólad.
-Köszönjük, hogy boldoggá tetted.
Az édesanyja, No kiköpött mása volt csak idősebb változatban.
-Mégis mi történt?
-Tegnap reggel, amikor az infúziós kezelésen volt, leeset a fotelből és elájult.
-Azóta nem kelt fel.
-A telefonja a kezében volt és megláttuk rajta a te számodat.
-Vagyis veled beszélt utoljára.
-Kérlek mond el, hogy mit mondott.
Nem lehet. Ő tudta, hogy ez lesz! Nora néztem.
-Reggel felhívtam, hogy nem tudom meglátogatni, de ma eljövök hozzá és hozok a kedvenc sütiéből.
Becsöngettek. Nekem le... le kellet tennem. Aztán 10 percre rá.... felhívott...... azt .... azt mondta, hogy..... hallani akarja a hangomat. Megkérdeztem, hogy minden rendben van -e, de ő azt mondta, hogy nincs semmi.... és én ... és én hittem neki.
Az ágyára borulva elkezdtem sírni. Még senkit sem szerettem ennyire. Miért kellet hazudnod No, miért?!  Éva bejött a szobába és mindenkit kitessékelt. Mielőtt elhagytam volna a szobát, abba maradt a pittyegés. Mindketten megdermedtünk. Éva kirohant és egy orvossal jött vissza egy defibrillátorral.

Elkezdték az újraélesztést.
De a gép már nem pittyegett.
És már soha nem is fog.