Epilógus
Nem lehet igaz! Fél órás késésben vagyunk mint mindig.
-Jonathan, merre vagy?!
A nyakkendőmet kötve sétáltam ki a teraszunkra. Na végre megkötöttem! Végre nekikezdhetek megkeresni az ötéves fiamat.
-Á meg is van!
A terasztól láthattam a füves kertet és az erdő szélét. Jonathan egy sűrű bokorcsomóban négykézláb mászott, persze még mindig nem tanulta meg, hogy ha lopakodni akar, akkor ne tolja fel a fenekét.
-Jonathan ideje öltöznöd! Tudom, hogy a bokorban vagy, na gyerünk!
Az ötéves fiam felháborodottan kelt lábra. Arca tiszta piszok volt, a hajában pedig ágak voltak.
-Lelepleztél! Majdnem elkaptam! Csak egy kicsi kellett volna, hogy sikerüljön.
Mindketten tudtuk, hogy ez egy hazugság.
-Nem érdekel, mosakodj meg és öltözz át!
Durcás képpel mászott át a bokron, de fölötte megrezzent a fa ága és azonnal egy sötét alak zuhant le egyenesen a fiam mögé.
-Jonathan!
A fiam vijjogó nevetésétől zenget az egész birtok. A fáról leugrott szőke nő, felkapta a fiamat és elkezdte felfelé dobálni.
-Jól van elég volt! Így tényleg sosem érünk a nagypapáékhoz.
-Akkor jobb, hogy ha tényleg sietsz apróság, majd legközelebb játszunk.
A szőke szépség lerakta Jonathant és eltessékelte. Ahogy elszaladt mellettem még összeborzoltam a haját. Elhaló trappolása jelezte, hogy egyedül maradtunk. Tekintetem a szőke hajú nőre. Szép volt. Haja meg-meg csillant a napfényben. Fehér egyszerű ruhája lengén hullámzott rajta.
-Emlékszem arra, amikor elutaztam távol keletre. Ott találkoztam egy hozzád hasonló nővel. Egy szirén volt.
Lassu léptekkel közelítettem meg, mintha elijeszthetném ha kapkodok.
-Magammal hoztam.
-És mi lett vele?
Már ott álltam előtte. Közelebbről észrevettem, hogy a hajában falevelek vannak, mintha az erdő része lenne, egy tündér.
-Elvarázsolt. Elérte, hogy beleszeressek.
-Kár, akkor belém már nem tudsz szerelembe esni.
Incselkedő hangjára elkaptam a derekát és magamhoz rántottam.
-Igaz, a szívem csak is az övé. De van egy titok amit még ő sem tudod.
Suttogva kérdezett, de le nem vette a szemeit a számról. Hiába még mindig tudok rá hatni.
-Itt Angliában a szirénből egy elbűvölő tünde lett.
Mint akik éheznek úgy vetettük egymásra magunkat. Nem sokáig lehettünk együtt mert egy torokköszörülés hangjára szétrebbentünk. John bácsi ott állt a már felöltözött fiunkkal.
-Itt az ideje, hogy átgyertek! Annebell már ki van akadva. Na gyerünk!
Elizabeth a már gömbölyödő pocakjára tette a kezét.
-Mond anyunak, hogy a pici rakoncátlankodott.
-Hát nem is tudom...
-Naaa, légyszí!
Amióta visszakapták a lányukat, azóta mindent megtettek Liziért. Elizabethtel felsétáltam a teraszra. Kezet fogtam John bácsival és néztük, ahogy Jonathan és az anyja szurkálódnak egymással.
-Jiroék már ott vannak?
-Bizony, Yuko alig bír a lányával folyton Jonathanért nyafog.
-Kitudja talán még házasok lesznek.
-Az én kicsi fiamat nem fogod hozzáadni a legjobb barátném lányához, amíg nem lesznek tizenhat évesek! Megértetted William?!
-Igen drágám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése