2017. május 31., szerda

Szörnyeteg és a négy szépség 5

5. fejezet

Nick

Dermedten ültem a konyhában egy tál leves mellett. Magda a vacsorához vágta a zöldségeket. Idegesíthette a folytonos bámulásom, mert frusztráltan abbahagyta a szeletelést és a kést belevágta a vágódeszkába.
-Jól van!Kérdez! Addig úgysem hagysz békén.
Kapva az alkalmon leraktam a kanalat. és most már teljesen ráfigyeltem.
-Tényleg ő volt? Rose? Ő, Rosalina?
-Igen, ő.
-Mégis mi történt vele?
-Valójában mi sem tudjuk. Egyik napról a másikra, így ébredt, ennek már két éve. Én és Rose úgy gondoljuk, hogy megátkozták, de Helen nem akar erről hallani. Miután átvergődött a sokkon és felgyógyult a gyászból férje elvesztése miatt, elkezdett különb féle orvosokat hozni, hogy segítsenek Rose-on.
-Had találjam ki! Nem sikerült.
-Igen. Csak néhány orvos láthatta, de nekik alá kellett írniuk egy titoktartási szerződést, a többieket Rose nem engedte be a szobájába. Az elején próbálkoztunk. Levágtuk a haját és a körmeit, de azok pillanatokon belül visszanőttek. Feladtuk és csak egyetlen dologra tudtunk gondolni, mégis ki átkozhatta meg és hogyan lehetséges?
-És találtatok választ?
-Sajnos nem. Rose szétrombolta a szobáját, dühkitörései nagyobb kárt okoztak benne mint a környezetének, ezért is szereztünk be nyugtatókat. Egy fél éves kurzuson elvégeztem az ápolói gyakornok képzést, így én magam gondoskodom róla.
-Ez szörnyű. Egyszerűen hihetetlen. Ha nem láttam volna, akkor nem is hiszem el.
Magda kivette a kötényéből az iroda kulcsát és átcsúsztatta nekem.
-Maradjon nálad. Most már te is tudod Rosalina titkát. Jó helyen lesz nálad.
-Én nem...
-Nem kell vele foglalkoznod, ha nem akarod. Vissza is teheted, ahol találtad. Vagy használhatod is.
Elvettem és zsebre vágtam. Megettem a levest és elraktam a tányért a mosogatóba.
-Egy valamit nem értek. Mégis honnan szerzett adatokat és képeket rólunk?
Magda vörös arccal szeletelte tovább a zöldségeket.
-Miután félbehagyta a tanulmányait sok szabadideje maradt, ezért érdekelni kezdte az informatika.
-Hacker lett?!
-Mondhatni, de a nagyja képeket és infót én és Helen adtuk neki. Kérlek ne legyél mérges!
-Nem-nem, csak fura.
Otthagytam Magdát, elég volt mára ennyi izgalom.

Rose

Ködös tekintettel bámultam magam elé. A hideg parkettán feküdtem. Már megint rohamom volt. A fenébe is! Fél éve már az utolsó rohamnak, most biztosan Magda óvó tekintetétől nem fogok szabadulni. Imádom azt a nőt, de ha megint könnyektől csillogó szemekkel fog velem beszélgetni, akkor ki fogok akadni. Mégis, hogy a büdös életbe jutott be az irodába?! Sose találtuk meg a kulcsot, de egy idegen fiú néhány heten belül megtalálta. Hihetetlen! Jobban kellett volna figyelnem! Háton fekve belevágtam a karmaimat a parkettába. Hülye!!!! Az ajtó felől papírsuhogást hallottam. Még zsibbadó testemmel hasra fordultam és négykézlábra álltam. Egy összehajtott papírra lettem figyelmes. Mégis mi a ...? Nehézkesen odamásztam, mire odaértem teljesen elfáradtam. Ez egy levél! Fekete tintával írott üzenet, fiús kézírással.
Szia Rose!
A nevem Nick, de te ezt már tudod. Magda mesélt rólad néhány dolgot (ne szid le ezért, csak neked akar jót). Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem volt szándékos. Én ... nem tudom, hogy most min mehetsz keresztül, de szeretnék segíteni... vagy csak beszélgetni.
A te mostohatesód Nick.
Ez... azt hiszem ... kedves tőle, de nem fogok vele beszélgetni. Nincs azaz isten! A papírt a zsebembe gyömöszöltem és talpra álltam. Mégis, hogyan fogok felmászni a létrán?! A közepes nagyságú gardróbszobára néztem. Miután anya bezárta a szobát, összeszedtem a családi képeinket és felvittem a padlásra és a titkos csapóajtón keresztül lemásztam apa dolgozószobájának gardróbszobáján keresztül. Ez az én titkos rejtekhelyem. Hetekig tartott, mire fel és le vittem a gépeket. Leültem az íróasztalhoz és benyomtam a gépem. Eszembe jutott, az átjárós titok. Csak én és apa tudott a létráról. Emlékszem, amikor kicsi voltam és anyával versenyeztünk, hogy ki ér hamarabb az irodába. Természetesen én nyertem. Szerettem megijeszteni apát, vagy csak az ölébe ülni. A monitoron megjelent apa mosolygós arca. Ő a hátterem és semmilyen okból nem változtatnám meg.

Nick


Az incidens óta eltelt három hét. Fogalmam sincs, hogy miért döntöttem úgy, hogy megírom neki azt a levelet, de azóta mindennap írunk egymásnak. Az elején még az ajtó alatt átcsúsztatós levelezéssel beszélgettünk, de most már a telefonon messengeren. Első benyomásom róla, hogy eléggé visszahúzódó, de ahogy beemlegettünk ebbe a fura kapcsolatba, kiderült, hogy kedves, vicces tehát az ég világon semmi baj sincs vele. Míg én Rose-sal beszélgetek, addig a többiek mit sem sejtve élik a maguk kis világát. Tod és Simon, mint ahogy eddig is csöpögős szerelmespárként portyáznak itthon. Ian a vizsgáira készül, míg Dean továbbra is játssza a rossz fiút. Gyerekesen viselkedik, ezért is léptem le annak idején.
Unatkozom. Már nincs mit kiolvasnom. A házival is megvagyok, a tévében szokás szerint nincs semmi. A konyhába nyitogatom a hűtő ajtaját, de nincs semmi olyan amit ehetnék. Egy kaparászó, nyávogó hangra lettem figyelmes. A csappal szembeni ablakpárkányon egy fekete szőrű és zöld szemű macska ült.
-Óh, hát te még élsz?!
Magda sietett be a konyhába elegáns ruhába és szépen kisminkelve.
-Rosalina már mindenhol keresett!
Magassarkújával mellém sietett és kinyitotta az ablakot. A fekete macskának több se kellett, azonnal beslisszolt és kisietett a konyhából.
-Jaj nekem! Nick kérlek fogd meg! Már két éve nem volt itthon, biztosan megrémülne, ha látná Rosalinat.
-Jó, de miért nem te teszed?! Téged legalább ismer.
-Nem lehet! El kell mennem diáktalálkozómra, már így is késésben vagyok. Puszi!
Hopp! Volt Magda, nincs Magda. Lehetséges, hogy az idős japán bejárónőt is valahogy megátkozták?! Na de várjunk! Mégis hogyan találom meg a macskát? És miért pont én?! Morgolódva fésültem át az egész lakást. Végül hullafáradtan és macska nélkül csúsztam le a földre a falnak támasztva a hátamat. Hova a fenébe tűnhetett el?! Vékony nyávogás rázott fel. Tekintetem az egyik belökött ajtóra terelődött. Annak az ajtónak zárva kéne lennie, most mégis akkora résre van kinyitva, hogy egy macska simán beslisszolhat.
-A büdös fenébe!
Feltápászkodtam a földről és a nyitott ajtón bementem. Az ott talált falépcsőn vékony és vastag karomnyomok voltak belevésve. Remélem nem a macska volt. Felérve a lépcsőn elkezdtem cicahangot kiadni, hát ha megtalálom. Egy fekete farkinca véget láttam egy ajtó behajtott réséből. Te dög ajánlom, hogy ne kerüljek bajba miattad! Lassu léptekkel osontam mint egy ninja. A szoba eszméletlen volt. A falon kisebb nagyobb monitorok voltak, egy hatalmas, csillogó házimozirendszer és egy plazmatévé. Velük szemben egy alacsony dohányzóasztal. A másik oldalon egy francia ágy volt, amiben aludtak. Rose hanyatt fekve aludt, hasán a fekete ördöggel.
-Cic! Gyere le onnan! A fenébe, Rose meg fog ölni!
Suttogó parancsolgatásomra pökhendi arccal fordult felém, mintha azt akarná mondani, hogy te nekem nem parancsolgatsz vagy ,hogy nem az ő dolga ha megölnek. Te szemét, na várj csak! Ahogy közelebb mentem megláthattam Rose teljes valóját. A haja dús és drótszerű, annyira sűrű volt, hogy a fél arcát eltakarta. De még így is láttam a kiemelkedő arccsontját, a kissé benyomott órát, a szájából kikandikáló foghegyeket. Hu, eszméletlen! Valahogy... annyira...nem is szörnyű. A fekete bestia is így gondolhatta, mert éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy felkeljen Rose hasáról és inkább a lány mellkasán folytassa az alvást. Rose kinyitotta szemeit. Álmos szeme először rám, majd a fekete macskára terelődött.
-Kaszás! Hát te még élsz?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése