37. fejezet
Elizabeth
A japán parkettás teraszról lógattam le a lábamat. Kezemben fehér kicsi, lapos csésze, amiben isteni sake van. Elégedetten kortyoltam az alkoholba.
-Áhhh, de jó!
-Bizony, bizony, a túlvilági sake a legjobb.
Mellettem hangzó férfi hangra odafordultam. Nagy megdöbbenésemre az egykori mesterem terpeszkedett ott.
-Mester, te vagy az?!
-Ki más lenne?!
Az öreg japán férfi alaposan végigmért, majd elégedett fogsoros mosollyal ajándékozott meg.
-Meghaltam?
-Nem, még nem. De ha továbbra is itt maradsz, akkor igen.
Beletörődően bólintottam és visszafordultam az előttem lévő ködös erdőhöz.
-Nem kellene itt lenned.
-Megbuktam mint ninja. Nincs jogom tovább élni.
-Á igen a ninja becsület. Jól kitanítottalak.
Megittam a maradék saket és újratöltöttem.
-De te sosem voltál ninja.
-Hogyan?!
-Te mindig is úri kisasszony voltál, egy nemes lánya, akit egy nemes fiúnak szántak. Nem pedig gyilkos harcosnak. A ninja gyermeknek már ötéves korukba megbélyegzik őket, de rajtad nincs ez a bélyeg. Kitanítottalak, kémnek, testőrnek, bérgyilkosnak. De nem ninjának.
-Most már nem számít. A testem tele van hegekkel, senki sem akarna egy ilyen nőt. Nem vagyok alkalmas arra, amire a szüleim nevelni akartak. Pluszba még a gazdám sem akar már. Nincs többé szükségem rá.
-Biztos vagy te ebben?
Már éppen felelni akartam volna, amikor is az erdőből jövő köd elért minket és egy ismerős hangot hozott magával.
-Sajnálom. Nem, azt akartam mondani. Én-én nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Fontos vagy nekem! Szükségem van rád! Gyere vissza... te vagy az egyetlen velem egykorú barátom. Kérlek Inuka, szükségem van rád!
Az egykori gazdám, kétségbeesett hangjától a mellkasom összeszorult. Ő nem olyan, mint a többi gazda, inkább gondoltam rá mint nővér. Sosem volt nővérem, egyedül az anyám volt a női példaképem, viszont nem tartottam példaképemnek az állandó parancsolgatásai miatt. Az erdőből hömpölygő sűrű köd csiklandozta a bőrömet.
-Nincs még itt az időd. Menj!
Megittam az italom és az erdő felé sétáltam, mielőtt elérhettem volna az első fát megálltam és visszanéztem az öreg mesteremre.
-Még találkozunk, mester.
-Hát persze!
Visszafordultam és elindultam a sötét erdőbe.
Yuko hangját már egy ideje nem hallom, mégis szünet nélkül sétálok előre. Merre kellene mennem? A köd egyre sűrűbb, a fákat már nem is látom.
-Annyira sajnálom.
A síró nő hangra megálltam.
-Észre kellett volna vennem. Hiszen az anyád vagyok! Nekem tudnom kellett volna!
Anyám hangja kétségbeesett és gyászos volt. Sosem sírt. Legalább is nem emlékszem rá. Nem szeretem ezt a hangot. Nem szeretem anyám síró hangját.
-Anya hagyd abba!
-Nem kellett volna megütnöm téged, az én kicsi szépséges kislányomat.
-Elég!
-Óh, Elizabeth!
-Anya!
Annabell
Annyira sápadt. Az én kislányom, olyan szép. Könnyeimet nyeldekelve fogom a kezét, ami annyira hideg.
-Óh, Elizabeth!
-Anya.
Gyenge, reked és halk hangjára összerezzentem. Könnyes szemmel, hunyorogva nézett rám.
-Kicsi kém!
Letöröltem a könnyeimet és a komódon lévő kancsó vízért nyúltam. Kiöntöttem egy pohárral és óvatosan a szájához emeltem. Hevesen nyelve itta a hideg vizet.
-Lassan virágom, még csak most ébredtél fel. Óh, ha a többiek is meghallják a nagyszerű hírt! William kifog csattanni az örömtől.
Annyira boldog voltam. Végre visszakaptam a kislányomat! Felszabadultan kacagtam és táncra perdültem.
-Sajnálom.
A hangja bár hangosabb volt, még így is rekedt. Kedves mosolya egyre remegett.
-Jaj, kincsem mi a baj?!
-Sajnálom. Én már nem vagyok olyan úri lány, mint aminek neveltél.
-Nem számít!
-De igen! A kezem vértől piszkos, a testemen számtalan heg van. Valószínű, még egy báli ruhát sem tudok felvenni anélkül, hogy ne látszódjon. Senki sem akarna egy magamféle nőt a feleségének.
Az én kislányom.
-Nem számít! Nem érdekel, hogy számtalan sérülés van a bőrödön. A férjhez menéssel pedig ne aggódj, apád és én se akarjuk, hogy elhagyj minket azok után... azok után, hogy ennyi éve át nem voltál velünk. Kincsem.
Leültem az ágyra és megsimogattam fehér arcát.
-Te vagy a mi kislányunk. Mondjon bárki bármit nem érdekel! Szeretünk.
-Én is szeretlek anya.
Kimondta! Édes istenem, kimondta! Annyira boldog vagyok!
-Szólok a többieknek. Nagyon szeretlek.
William
Annebell néni három óráig könyörgött nekem, hogy hagyjam ott Lizát és menjek aludni. Talán igaza van, éppen ezért egyeztem bele. Amint az arcom a párnához ért azonnal elaludtam. Sötét álmomból a ház lakóinak izgatott beszélgetéseik ébresztettek.
-Elizabeth!
Kiestem az ágyból és Lizi szobája felé szaladtam. Dübörgő léptemre John bácsi lépett ki lánya szobájából.
-Elizabeth!Mi történt?! Hogy van?
John bácsi mosolyogva ölelt meg.
-Jól van. Én voltam az utolsó látogatója. Most alszik.
Nevetve öleltem meg azt a férfit, aki apámmal együtt nagy hatással volt rám. És tudtam, hogy ettől a perctől kezdve a mi kapcsolatuk még szorosabb lesz.
-Bemehetek hozzá?
-Persze fiam. Menj csak.
Elengedtem és bementem Lizi szobájába. Aludt, csak az volt a bizonyíték, hogy életben van, hogy mindkét oldalt az arca piros, mint aki jót nevetett. Egyenletes lélegzete megnyugtatóan hatott rám. Csendben odasétáltam az ágya melletti székhez, amire leülte. Vajon mit álmodik?
-Szia.
Álmos, fáradt hangjára előrébb hajoltam és megfogtam a kezét.
-Szia. Nagyon megijesztettél minket.
-Tudom és sajnálom.
Tenyerét az arcomra simítottam.
-Életemben nem féltem ennyire. Soha többé ne csinálj ilyet!
Kedveskés mosollyal simogatta az arcomat.
-Megígérem Will. Megígérem.
-Helyes.
Tenyerébe fordultam és megcsókoltam azt. Bőrének illata teljesen elbódított.
-Aludj, biztosan fáradt vagy.
-Rendben....
Habozása megmosolyogtatott.
-Itt maradok veled.
-Jó.
Szemei lassan leragadtak és én csak néztem és néztem.
Igen, most már teljesen biztos vagyok benne.
Elizabeth
Nem találkoztam többé a mesterrel. Büszkén mondhatom, hogy nem haldoklom, bár a szüleim még mindig úgy kezelnek, mintha bármelyik pillanatban meghalnék. Egyedüli mentsváram a két bátyám, akik megnevettettek és William, aki mellett olyan békességet és boldogságot érzek mint még soha. Másfél hét telt el, lassan járkálok a szobámba, de amint meglát valaki az ágyon kívül, falfehérré válik és sírva könyörög, hogy bújjak vissza a biztonságos ágyikómba. Elegem van! Amint felkelek elkezdek edzeni és senki, még a szüleim se akadályozhatnak meg benne! Határozottan nyitottam ki a szemem. Tekintetem Will bárgyú vigyorára akadt.
-Mi az?
-Jó reggelt, drágám.
Kuncogva túrtam bele a hajába. Ahogy simogattam valami meg-meg csillant a fürtök között.
-Mégis mi..?
Elvettem a kezemet. A kis csillogás nem Will hajában volt, hanem az én kezemen, vagyis a gyűrűs ujjamon. Életemben nem láttam ilyen régi és gyönyörű gyűrűt.
-Istenem William!
Halk hangomra közelebb jött hozzám és megfogta a gyűrűs kezemet.
-Hozzám jössz?
Már nem is tudom, hogy mikor sírtam, de most a szememből csak úgy potyogtak a könnyek.
-William én... én nem...
Ahelyett, hogy megharagudott volna, vagy szomorú arccal nézne rám, ő mégis mosolygott és letörölte a könnyeimet.
-Én nem vagyok feleségnek való.
-Már hogy ne lennél az. Annabell néni mondta, hogy ostoba kifogásokkal állnál elő, de engem nem érdekel, hiszen azon az estén se érdekelt.
Ennek említésére a vérem pezsegni kezdett. Sosem felejtem el azt az estét, Will kellő képen éreztette velem, hogy őt nemérdekli a testi fogyatékosságomat.
-Komolyan gondolod?
-Szerinted miért húztam az ujjadra, míg te aludtál?! Reménykedtem abban, hogy nem fogsz nemet mondani.
Neki? Nemet?! Bolond! Egy bolondhoz akarok hozzámenni.
-Mégis, hogy mondhatnék neked nemet?! Tehát a válaszom igen.
William fehér fogsorát megmutatva vigyorgott.
-Én vagyok a világ legszerencsésebb férfia.
Kuncogva hajoltam az arcához, hogy egy forró csókkal koronázzam meg ezt a szép reggelt.
A japán parkettás teraszról lógattam le a lábamat. Kezemben fehér kicsi, lapos csésze, amiben isteni sake van. Elégedetten kortyoltam az alkoholba.
-Áhhh, de jó!
-Bizony, bizony, a túlvilági sake a legjobb.
Mellettem hangzó férfi hangra odafordultam. Nagy megdöbbenésemre az egykori mesterem terpeszkedett ott.
-Mester, te vagy az?!
-Ki más lenne?!
Az öreg japán férfi alaposan végigmért, majd elégedett fogsoros mosollyal ajándékozott meg.
-Meghaltam?
-Nem, még nem. De ha továbbra is itt maradsz, akkor igen.
Beletörődően bólintottam és visszafordultam az előttem lévő ködös erdőhöz.
-Nem kellene itt lenned.
-Megbuktam mint ninja. Nincs jogom tovább élni.
-Á igen a ninja becsület. Jól kitanítottalak.
Megittam a maradék saket és újratöltöttem.
-De te sosem voltál ninja.
-Hogyan?!
-Te mindig is úri kisasszony voltál, egy nemes lánya, akit egy nemes fiúnak szántak. Nem pedig gyilkos harcosnak. A ninja gyermeknek már ötéves korukba megbélyegzik őket, de rajtad nincs ez a bélyeg. Kitanítottalak, kémnek, testőrnek, bérgyilkosnak. De nem ninjának.
-Most már nem számít. A testem tele van hegekkel, senki sem akarna egy ilyen nőt. Nem vagyok alkalmas arra, amire a szüleim nevelni akartak. Pluszba még a gazdám sem akar már. Nincs többé szükségem rá.
-Biztos vagy te ebben?
Már éppen felelni akartam volna, amikor is az erdőből jövő köd elért minket és egy ismerős hangot hozott magával.
-Sajnálom. Nem, azt akartam mondani. Én-én nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Fontos vagy nekem! Szükségem van rád! Gyere vissza... te vagy az egyetlen velem egykorú barátom. Kérlek Inuka, szükségem van rád!
Az egykori gazdám, kétségbeesett hangjától a mellkasom összeszorult. Ő nem olyan, mint a többi gazda, inkább gondoltam rá mint nővér. Sosem volt nővérem, egyedül az anyám volt a női példaképem, viszont nem tartottam példaképemnek az állandó parancsolgatásai miatt. Az erdőből hömpölygő sűrű köd csiklandozta a bőrömet.
-Nincs még itt az időd. Menj!
Megittam az italom és az erdő felé sétáltam, mielőtt elérhettem volna az első fát megálltam és visszanéztem az öreg mesteremre.
-Még találkozunk, mester.
-Hát persze!
Visszafordultam és elindultam a sötét erdőbe.
Yuko hangját már egy ideje nem hallom, mégis szünet nélkül sétálok előre. Merre kellene mennem? A köd egyre sűrűbb, a fákat már nem is látom.
-Annyira sajnálom.
A síró nő hangra megálltam.
-Észre kellett volna vennem. Hiszen az anyád vagyok! Nekem tudnom kellett volna!
Anyám hangja kétségbeesett és gyászos volt. Sosem sírt. Legalább is nem emlékszem rá. Nem szeretem ezt a hangot. Nem szeretem anyám síró hangját.
-Anya hagyd abba!
-Nem kellett volna megütnöm téged, az én kicsi szépséges kislányomat.
-Elég!
-Óh, Elizabeth!
-Anya!
Annabell
Annyira sápadt. Az én kislányom, olyan szép. Könnyeimet nyeldekelve fogom a kezét, ami annyira hideg.
-Óh, Elizabeth!
-Anya.
Gyenge, reked és halk hangjára összerezzentem. Könnyes szemmel, hunyorogva nézett rám.
-Kicsi kém!
Letöröltem a könnyeimet és a komódon lévő kancsó vízért nyúltam. Kiöntöttem egy pohárral és óvatosan a szájához emeltem. Hevesen nyelve itta a hideg vizet.
-Lassan virágom, még csak most ébredtél fel. Óh, ha a többiek is meghallják a nagyszerű hírt! William kifog csattanni az örömtől.
Annyira boldog voltam. Végre visszakaptam a kislányomat! Felszabadultan kacagtam és táncra perdültem.
-Sajnálom.
A hangja bár hangosabb volt, még így is rekedt. Kedves mosolya egyre remegett.
-Jaj, kincsem mi a baj?!
-Sajnálom. Én már nem vagyok olyan úri lány, mint aminek neveltél.
-Nem számít!
-De igen! A kezem vértől piszkos, a testemen számtalan heg van. Valószínű, még egy báli ruhát sem tudok felvenni anélkül, hogy ne látszódjon. Senki sem akarna egy magamféle nőt a feleségének.
Az én kislányom.
-Nem számít! Nem érdekel, hogy számtalan sérülés van a bőrödön. A férjhez menéssel pedig ne aggódj, apád és én se akarjuk, hogy elhagyj minket azok után... azok után, hogy ennyi éve át nem voltál velünk. Kincsem.
Leültem az ágyra és megsimogattam fehér arcát.
-Te vagy a mi kislányunk. Mondjon bárki bármit nem érdekel! Szeretünk.
-Én is szeretlek anya.
Kimondta! Édes istenem, kimondta! Annyira boldog vagyok!
-Szólok a többieknek. Nagyon szeretlek.
William
Annebell néni három óráig könyörgött nekem, hogy hagyjam ott Lizát és menjek aludni. Talán igaza van, éppen ezért egyeztem bele. Amint az arcom a párnához ért azonnal elaludtam. Sötét álmomból a ház lakóinak izgatott beszélgetéseik ébresztettek.
-Elizabeth!
Kiestem az ágyból és Lizi szobája felé szaladtam. Dübörgő léptemre John bácsi lépett ki lánya szobájából.
-Elizabeth!Mi történt?! Hogy van?
John bácsi mosolyogva ölelt meg.
-Jól van. Én voltam az utolsó látogatója. Most alszik.
Nevetve öleltem meg azt a férfit, aki apámmal együtt nagy hatással volt rám. És tudtam, hogy ettől a perctől kezdve a mi kapcsolatuk még szorosabb lesz.
-Bemehetek hozzá?
-Persze fiam. Menj csak.
Elengedtem és bementem Lizi szobájába. Aludt, csak az volt a bizonyíték, hogy életben van, hogy mindkét oldalt az arca piros, mint aki jót nevetett. Egyenletes lélegzete megnyugtatóan hatott rám. Csendben odasétáltam az ágya melletti székhez, amire leülte. Vajon mit álmodik?
-Szia.
Álmos, fáradt hangjára előrébb hajoltam és megfogtam a kezét.
-Szia. Nagyon megijesztettél minket.
-Tudom és sajnálom.
Tenyerét az arcomra simítottam.
-Életemben nem féltem ennyire. Soha többé ne csinálj ilyet!
Kedveskés mosollyal simogatta az arcomat.
-Megígérem Will. Megígérem.
-Helyes.
Tenyerébe fordultam és megcsókoltam azt. Bőrének illata teljesen elbódított.
-Aludj, biztosan fáradt vagy.
-Rendben....
Habozása megmosolyogtatott.
-Itt maradok veled.
-Jó.
Szemei lassan leragadtak és én csak néztem és néztem.
Igen, most már teljesen biztos vagyok benne.
Elizabeth
Nem találkoztam többé a mesterrel. Büszkén mondhatom, hogy nem haldoklom, bár a szüleim még mindig úgy kezelnek, mintha bármelyik pillanatban meghalnék. Egyedüli mentsváram a két bátyám, akik megnevettettek és William, aki mellett olyan békességet és boldogságot érzek mint még soha. Másfél hét telt el, lassan járkálok a szobámba, de amint meglát valaki az ágyon kívül, falfehérré válik és sírva könyörög, hogy bújjak vissza a biztonságos ágyikómba. Elegem van! Amint felkelek elkezdek edzeni és senki, még a szüleim se akadályozhatnak meg benne! Határozottan nyitottam ki a szemem. Tekintetem Will bárgyú vigyorára akadt.
-Mi az?
-Jó reggelt, drágám.
Kuncogva túrtam bele a hajába. Ahogy simogattam valami meg-meg csillant a fürtök között.
-Mégis mi..?
Elvettem a kezemet. A kis csillogás nem Will hajában volt, hanem az én kezemen, vagyis a gyűrűs ujjamon. Életemben nem láttam ilyen régi és gyönyörű gyűrűt.
-Istenem William!
Halk hangomra közelebb jött hozzám és megfogta a gyűrűs kezemet.
-Hozzám jössz?
Már nem is tudom, hogy mikor sírtam, de most a szememből csak úgy potyogtak a könnyek.
-William én... én nem...
Ahelyett, hogy megharagudott volna, vagy szomorú arccal nézne rám, ő mégis mosolygott és letörölte a könnyeimet.
-Én nem vagyok feleségnek való.
-Már hogy ne lennél az. Annabell néni mondta, hogy ostoba kifogásokkal állnál elő, de engem nem érdekel, hiszen azon az estén se érdekelt.
Ennek említésére a vérem pezsegni kezdett. Sosem felejtem el azt az estét, Will kellő képen éreztette velem, hogy őt nemérdekli a testi fogyatékosságomat.
-Komolyan gondolod?
-Szerinted miért húztam az ujjadra, míg te aludtál?! Reménykedtem abban, hogy nem fogsz nemet mondani.
Neki? Nemet?! Bolond! Egy bolondhoz akarok hozzámenni.
-Mégis, hogy mondhatnék neked nemet?! Tehát a válaszom igen.
William fehér fogsorát megmutatva vigyorgott.
-Én vagyok a világ legszerencsésebb férfia.
Kuncogva hajoltam az arcához, hogy egy forró csókkal koronázzam meg ezt a szép reggelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése