Harmadik fejezet
Két hónap telt el mióta először megjelentem a bázison. Azóta katonai ruhákat hordunk, fejlesztették a harci, fizikai erőnket, ó és megtanítottak lőni is. Minden fegyver felépítését és összeszerelését ismerjük. Tudjuk, hogy mikor robbannak fel a különböző gránátok és még sok mást is. Tom meglepő módon élvezi ezt az életmódot. Edzésekkor a kiképző mellet áll és tanulmányozza a technikákat. Éjjelente felkelek arra, hogy álmában a lépések és formák neveit suttogja. Szeretem Tomot és remélem neki nem kell harcolnia.
Tara és Scott mint mindig elválaszthatatlanok, mindig együtt vannak, én és Tom követjük őket szinte mindenhová, de mélyen a szemünkben észrevehető az a rettegés ami még csak a közeljövőben történni fog.
A kiképzőnk David tizedes mindenkit a kiképző terembe hívatott.
-Na jól van közlegények viiigyáz!! Tiszteleg! Hagy mutassam be törzsőrmesterünket Richárd őrmester urat. Sokan ismerhetitek, ugyanis ő volt az aki a kapitányságon beszélt veletek.
A tábornok kihúzva tisztelget vissza nekünk. Elismerően pásztázta végig a termet, majd megállapodott a szeme a mellettem tisztelgő öcsémen.
-Üdvözlöm az ifjú közlegényeket. Most biztos azon gondolkodtok, hogy mit keresek itt? Miért álltok most itt, ahelyett, hogy a kiképzéseken vegyetek részt. Nos, a mai igen fontos, a front vonalon harcoló emberek fogyóban vannak, ideje felváltanotok őket. A százados szerint a kiképzésetek teljes, már nincs mit tudnotok, őszintén én is így gondolom. Ezért már holnap a front vonalon fogtok harcolni.
Miután a beszédét befejezte tisztelegve elköszöntünk, majd elmentünk ebédelni. Mindenki sokkolva mások izgatottan járkáltak a folyosón. Jómagam inkább szorongva és sokkos állapotban voltam, pont úgy mint Taraék. Leülve egy asztalhoz elkezdtük turkálni az ételt. Senki sem szólalt meg. Mindenki emésztette a súlyos információt.
-Most mihez fogunk kezdeni? Én ... én nem vagyok képes embert ölni. Egyszerűen nem ....
Tara zokogva takarta el az arcát reszkető kezeivel, a szívem sajgott bele.
-Nem lesz semmi baj. Figyelj kicsim ... kicsim.... figyelj, néz rám!
Scott gyengéd hangon kérlelte feleségét, hogy ránézzen, apró csókokkal hintette felesége reszkető kezeit, aki könnyes szemmel nézet rá.
- Minden rendben lesz érted?
-És mi lesz ... ha .... nem éljük túl?????
Tara megint elkezdet sírni. Utálom amikor sír. Neki mindig mosolyognia kéne. A mosolyától midig úgy hiszem, hogy az élet rendben van minden jó, pont úgy, ahogy van. De amikor sír legszívesebben mindenkivel kiabálnék, hogy azonnal csináljanak vagy mondjanak valamilyen baromságot, hogy ő mosolyogjon.
-Tara nyugodj meg azzal nem javítasz, hogy ha itatod az egereket inkább egyél, és tereljük el a figyelmünket valamivel, semmivel sem lesz jobb, ha most pityergünk rendben?
Megfogtam Tara egyik kezét ami az asztalon pihent és biztatóan megszorítottam. Tamás enyhe mosollyal az arcán próbálta vidítani Tarát, ami nagy nehezen sikerült.
-Igazatok van. Éljünk a mának!
Scott megölelte Tarát, aki erősen visszaölelte, közbe a kezemet el nem engedte.
Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, próbáltuk kerülni azokat a dolgokat, amik elszomoríthatnának minket. Este nyolc fele elmentünk lefeküdni.
-Tamás szeretnék beszélni veled.
Tom szomorú szemekkel nézve rám bólintót. Leültünk az ágyamra, Tomi befészkelte magát az ölembe és átölelve hallgatta a szívem ritmusát.
-Holnap kimegyek a frontra.
-Tudom.
-Lehet, hogy nem térek vissza.
-De... de ... azt ígérted, hogy mindig velem leszel.
Pánikolva nézett rám, amitől majdnem elsírtam magam.
-Jaj, kicsim persze, hogy midig veled leszek sosem hagynálak el. Emlékszel, hogy mit mondtam anyuékról?
-Azt, hogy a mennyországban figyelnek és vigyáznak ránk.
-Igen pontosan, ha... ha valami történne velem én is közöttük leszek és vigyázni fogok rád. De mindent bele fogok adni, hogy... hogy visszatérjek hozzád.
Könnyes szemekkel öleltem át addig amíg a pityergő hangja el nem halt.
-Szeretnék adni neked valamit.
Kicsit eltoltam magamtól aztán levettem a nyakláncomat.
-Emlékszel erre? A nyaklánc amit 16. születésnapomra kaptam és anyáék eljegyzési gyűrűik, rátettem az én dögcédulámat, ad ide a tiédet is.
Odaadta az övét amit mindig a nyakába hordta, azt az én nyakamra akasztottam, és felé nyújtottam az én láncomat.
-Ezt neked adom, hogy mindig emlékez és reménykedj, hogy visszatérek hozzád.
Odaadta az övét amit mindig a nyakába hordta, azt az én nyakamra akasztottam, és felé nyújtottam az én láncomat.
-Ezt neked adom, hogy mindig emlékez és reménykedj, hogy visszatérek hozzád.
Tamás sírva engedte, hogy a nyakába akasszam, majd szorosan ölelkeztünk. Kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon. Már majdnem elaludtam amikor megszólalt.
-Énekelnél valamit Kira?
Csak énekeltem és énekeltem, minden szenvedéllyel addig, amíg a hangomtól el nem aludtunk én is.
Másnap
Tom még aludt amikor gyülekeznünk kellet. Mindenkinek kiosztottak egy AK-47-et, két M9-et, három gránátot, na meg sok tárat. Ezzel készen is voltunk. Három autóba ültettek minket, aztán már indultunk is a harcmezőre. Sokan már most imádkoztak a túlélésért, én csak Tomra tudtam gondolni. Mégis, hogy fajulhatott eddig? Senki sem tudta, hogyan és miért kell harcolniuk. Egyáltalán miért tört ki a háború? Ezek a kérdések merültek fel bennem, kezdtem értelmetlennek gondolni ezt az egészet. De senkinek sem tettem fel ezeket a kérdéseket, csak sodródom az árral. Ha valaki megkérdezné, hogy miért harcolok csak annyit mondanék:
- Láttad azt a kisfiút ő az öcsém, azt akarom, hogy járja ki az iskolát, szerezzen állást és egy csodás barátnőt, a kezembe akarom tartani a gyerekeit.
A sok elmélkedés és gondolat elvette az időérzékemet, észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Fegyverek és ágyúdörejek hallatszottak, repülők szálltak el feledtünk, a parancsnokaink vezették az osztagokat. Egy árok felé lapulva haladtunk, nem tudhattuk hogy mikor talál el minket egy golyó.
-Na jól van kislányok ideje néhány halottat gyártani!!
A parancsnok elindult, a bátrabbak vele tartottak, de sokan ott maradtunk az árokban, amikor egy bomba haladt el felettünk. Közel vannak. Nagyon közel.
-Srácok láttátok!! Ideje közbelépni. Ron, Bence, Ben, Anna és Niki ti gyertek velem, a többiek fedezzenek.
Mindenki lassan kezdet el bólogatni, bíztak bennem. Már egy ideje bizonyítottam a rátermettségemen, hogy képes vagyok vezetni egy osztagot (amit valójában a parancsnok feladata, naaa mindegy). Sok csapatépítő és szimulációt csináltunk végig és mindig nyertünk, hála az összhangunknak.
Anna és Ben ment elől, én középen, Niki, Bence és Ron a két oldalamat védték, ez a pozíció mindig hatásos volt. Anna és Ron három katonát szedtek le. Eddig minden rendben annak ellenére, hogy Anna és Niki elkezdtek sírni, ahogy én is. Gyilkosok lettünk. Bence megremegett és megállt.
-Tartsd a formációt!!!
De Bence nem indult el, de most már Ron is megállt. Jaj ne! Széthullunk!
-Tartsd azt a kibaszott formációt!!!!!!!!
Nem érdekel, hogy észrevesznek, miattuk nyílt célpontok vagyunk. Két női sikolyt hallva fordultam Annához majd Nikihez. Találat érte Annát. Hasba lőtték, súlyos. Nikit meg lábon. A francba!!!!
-Ben fogd Annát, én viszem Nikit, Bence, Ron térjetek észhez!!! Meg akartok halni ti félkegyelműek??????
Megrázkódva tértek vissza a jelenbe és néztek a két sérült lányra majd rám.
-Mi a parancs Kira?
-Ben védtelen, az én karomban meg Niki van mi még tudjuk használni a fegyvereket. Ron te hátulról fedez, Bence te Benék előtt mész mi pedig utánuk megyünk. Érthető voltam??
Mindenki beleegyezően bólintott, majd egy közeli golyót halva indultunk vissza a fedezékbe.
Az autókhoz érve beraktuk Annát és Nikit. A fiúkat elküldtem egy orvosért. Anna sérülése nagyon komoly, egy ronggyal próbálom elállítani a vérzést sikertelenül. Az adó vevőmbe Ben szólt :
-Kira megvan az orvos két perc és jövünk.
-Siessetek nincs sok időnk.
Niki hozzánk kúszva nézi Anna pulzusát, kezd pánikolni.
- Láttad azt a kisfiút ő az öcsém, azt akarom, hogy járja ki az iskolát, szerezzen állást és egy csodás barátnőt, a kezembe akarom tartani a gyerekeit.
A sok elmélkedés és gondolat elvette az időérzékemet, észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Fegyverek és ágyúdörejek hallatszottak, repülők szálltak el feledtünk, a parancsnokaink vezették az osztagokat. Egy árok felé lapulva haladtunk, nem tudhattuk hogy mikor talál el minket egy golyó.
-Na jól van kislányok ideje néhány halottat gyártani!!
A parancsnok elindult, a bátrabbak vele tartottak, de sokan ott maradtunk az árokban, amikor egy bomba haladt el felettünk. Közel vannak. Nagyon közel.
-Srácok láttátok!! Ideje közbelépni. Ron, Bence, Ben, Anna és Niki ti gyertek velem, a többiek fedezzenek.
Mindenki lassan kezdet el bólogatni, bíztak bennem. Már egy ideje bizonyítottam a rátermettségemen, hogy képes vagyok vezetni egy osztagot (amit valójában a parancsnok feladata, naaa mindegy). Sok csapatépítő és szimulációt csináltunk végig és mindig nyertünk, hála az összhangunknak.
Anna és Ben ment elől, én középen, Niki, Bence és Ron a két oldalamat védték, ez a pozíció mindig hatásos volt. Anna és Ron három katonát szedtek le. Eddig minden rendben annak ellenére, hogy Anna és Niki elkezdtek sírni, ahogy én is. Gyilkosok lettünk. Bence megremegett és megállt.
-Tartsd a formációt!!!
De Bence nem indult el, de most már Ron is megállt. Jaj ne! Széthullunk!
-Tartsd azt a kibaszott formációt!!!!!!!!
Nem érdekel, hogy észrevesznek, miattuk nyílt célpontok vagyunk. Két női sikolyt hallva fordultam Annához majd Nikihez. Találat érte Annát. Hasba lőtték, súlyos. Nikit meg lábon. A francba!!!!
-Ben fogd Annát, én viszem Nikit, Bence, Ron térjetek észhez!!! Meg akartok halni ti félkegyelműek??????
Megrázkódva tértek vissza a jelenbe és néztek a két sérült lányra majd rám.
-Mi a parancs Kira?
-Ben védtelen, az én karomban meg Niki van mi még tudjuk használni a fegyvereket. Ron te hátulról fedez, Bence te Benék előtt mész mi pedig utánuk megyünk. Érthető voltam??
Mindenki beleegyezően bólintott, majd egy közeli golyót halva indultunk vissza a fedezékbe.
Az autókhoz érve beraktuk Annát és Nikit. A fiúkat elküldtem egy orvosért. Anna sérülése nagyon komoly, egy ronggyal próbálom elállítani a vérzést sikertelenül. Az adó vevőmbe Ben szólt :
-Kira megvan az orvos két perc és jövünk.
-Siessetek nincs sok időnk.
Niki hozzánk kúszva nézi Anna pulzusát, kezd pánikolni.
-Minden rendben lesz! Hallasz Ann minden rendben. Itt vagyunk!
-Ki-ra úgy fáj! Itt vagy még? Nem látlak!
Niki már szabály szerűen bőgőt.
-Nik hagyd abba! Itt vagyok Ann szorítsd meg a kezem, csak ne aludj el oké. A doki mindjárt itt van.
Pont ebben a pillanatban jelentek meg a fiúk egy katonai orvossal.
-Oké! Valaki mondja el, hogy mi történt!
-Annát hasba lőtték, Nikit pedig lábon. Próbálom elállítani a vérzést, de nem megy!
Az orvos átveszi a helyem és kezelésbe veszi Annt, majd elküld minket, hogy továbbra is harcoljunk. Kénytelenek voltunk otthagyni Annt és Nikit.
-Ezek után is azt akarják, hogy harcoljunk ezek nem normálisak!
-Mégis mit vártál Ron! Hisz erről szól az egész, csak éppenséggel elfelejtik, hogy emberek vagyunk, nem pedig gyilkolásszó szörnyek.
Nem szólva Ben megjegyzésén visszamentünk az osztagunkhoz. Vissza a harcba, magunk mögött hagyva a két társunkat.
Bombarobbanástól renget meg a föld, a távolból utasítások és sérültek jajveszékelései hallatszottak. Rémálomba illő. A többiekhez érve az árokba húzódtunk meg, hogy onnan fedezzük a támadó társainkat.
-Feküdj!!
A parancs előttünk szóló parancsnoktól szólt aki megállás nélkül lőtte az ellenfelet, de nem tudott kitérni a bomba elől. Egyszerűen eltűnt véres földesőt hagyva maga után.
Észre sem vettük, hogy már több órája lövöldözünk. Fáradtak vagyunk, a tárjaink is fogyóban vannak, senki sem tudja, hogy mennyien maradtunk. De aztán hirtelen megszűnt a fegyverzörej. Vége lenne??? Katonák ujjongatása hallatszott, aztán már egymást öleltük és sírtunk. Vége!!!! Megkönnyebbülve mentünk az autókhoz, hogy visszavigyenek a bázisra. A sérülteket egy másik autóba raktak, ami egy másik bunkerhez viszi őket. Nem akartam semmire rosszra gondolni csak Tamásra akit szorosan magamhoz ölelek, de ez mind csak álom, csak hogy ezt az úton még nem tudtam.
-Ki-ra úgy fáj! Itt vagy még? Nem látlak!
Niki már szabály szerűen bőgőt.
-Nik hagyd abba! Itt vagyok Ann szorítsd meg a kezem, csak ne aludj el oké. A doki mindjárt itt van.
Pont ebben a pillanatban jelentek meg a fiúk egy katonai orvossal.
-Oké! Valaki mondja el, hogy mi történt!
-Annát hasba lőtték, Nikit pedig lábon. Próbálom elállítani a vérzést, de nem megy!
Az orvos átveszi a helyem és kezelésbe veszi Annt, majd elküld minket, hogy továbbra is harcoljunk. Kénytelenek voltunk otthagyni Annt és Nikit.
-Ezek után is azt akarják, hogy harcoljunk ezek nem normálisak!
-Mégis mit vártál Ron! Hisz erről szól az egész, csak éppenséggel elfelejtik, hogy emberek vagyunk, nem pedig gyilkolásszó szörnyek.
Nem szólva Ben megjegyzésén visszamentünk az osztagunkhoz. Vissza a harcba, magunk mögött hagyva a két társunkat.
Bombarobbanástól renget meg a föld, a távolból utasítások és sérültek jajveszékelései hallatszottak. Rémálomba illő. A többiekhez érve az árokba húzódtunk meg, hogy onnan fedezzük a támadó társainkat.
-Feküdj!!
A parancs előttünk szóló parancsnoktól szólt aki megállás nélkül lőtte az ellenfelet, de nem tudott kitérni a bomba elől. Egyszerűen eltűnt véres földesőt hagyva maga után.
Észre sem vettük, hogy már több órája lövöldözünk. Fáradtak vagyunk, a tárjaink is fogyóban vannak, senki sem tudja, hogy mennyien maradtunk. De aztán hirtelen megszűnt a fegyverzörej. Vége lenne??? Katonák ujjongatása hallatszott, aztán már egymást öleltük és sírtunk. Vége!!!! Megkönnyebbülve mentünk az autókhoz, hogy visszavigyenek a bázisra. A sérülteket egy másik autóba raktak, ami egy másik bunkerhez viszi őket. Nem akartam semmire rosszra gondolni csak Tamásra akit szorosan magamhoz ölelek, de ez mind csak álom, csak hogy ezt az úton még nem tudtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése