Katona szerelem 6

Hatodik fejezet

Taraék minden héten küldenek levelet. Nagyon élvezik a gyerekek közötti életüket. Csak a levelüket olvasva mosolygok. Érzelemmentes arccal járkálok a bázison, de amikor a csatatéren vagyok sátáni vigyorba torzul. Sok mindennek hívnak "Halál", "halál angyala", "Démon", "Vadállat", "Szörnyeteg", de volt olyan, amikor csak a "Sátán lányának" hívnak. Az újoncokat velem riogatják a feletteseik, már az őrmesterekkel sem vagyok baráti kapcsolatban, szánakozva néznek, mások félve. 

A harctéren is szoktam hallani beceneveimet, de nem csak a társaimtól, az ellenfeleim is így hívnak. "Jön a halál! Meneküljetek!", "Szörnyeteg!", "Te átkozott, menj vissza apádhoz a Sátánhoz!". Akik nem menekülnek előlem azok csoportba verődnek és csapatostul támadnak rám. Már sokszor kivédtem ezeket a csapatokat és mindegyiket lemészároltam, a szobám falára strigulákat szoktam húzni ilyenkor, ezért sem mernek belépni a szobámba. De sajnos az én szerencsém (vagy nevezzük aminek akarjuk) is elmúlik.

Éppen a csata kellős közepén vagyok és a szokottnál messzebb merészkedtem a társaimtól, ezért történ az ami. Tehát messze a társaimtól, éppen egy ellenség csapatott próbáltam leszerelni, amikor háromszor eltaláltak, ez nem is annyira érdekes hiszen gyakran találnak el, de amikor megnéztem a karomat egy pillanatra nem láttam vért , hanem három kicsi fecskendőt, amitől elkezdtem szédülni, támadni akartam, de mire egyet léphettem volna, összeestem és elsötétült minden.

Egyszer felébredtem, de csak homályos a kép, egy ágyon feküdtem, felettem egy lámpa nagy fénnyel, amikor oldalra fordítottam a fejem,sokan kiabálva sikítozva rohantak el, aztán egy szúrás és megint sötét lett minden.

Amikor másodjára felébredtem egy betonpadlón feküdtem. Elgémberedett végtagjaimat kezdtem el mozgatni, közben körbenéztem, észre sem vettem, hogy a karjaim és a lábaim bilincsben vannak. Előttem és két oldalamon rácsok,  csak mögöttem van betonfal. A börtönöm nem túl nagy, de nem is kicsi. Baloldali rácsnál nem volt senki, üres volt, de a jobb oldalamon egy zsákruhában aludt valaki. Ahogy jobban körbenéztem, minden cellában aludtak. Most hogy jobban megnéztem magamat, én is egy ilyen ruhában voltam. Pánikszerűen néztem a ruha alá, de hiába ott nem volt semmi.
A képzeletbeli zárkám lakatja elpattan és leesett a mélybe. A szörnyetek (harag, gyász, bosszú és vérszomj) kiszabadult. A rácsomnak szaladtam, a láncaim hangosan csapódtak a rácsokhoz. Vérfagyasztó üvöltésbe kezdtem.
-Vááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!
A cellában lévő emberek azonnal felébredtek és a rácsaikhoz mentek befogott füllel megnézni, hogy mi ad ki ilyen hangot. Némelyikük értetlenül bámult rám, de aztán megdöbbent szemekkel bámultak.
-Démon!
Suttogta valaki.
-A halál angyala!
Valaki meg ezt mondta.
-Elvesztünk! Még a Halált is elkapták!
Nem törődve velük tovább üvöltöttem, addig amíg egy őr le nem jött hozzánk. Az őr jellegzetes arab szakállal és gépfegyverrel a kezébe jött oda a cellámhoz. Megvető szemekkel bámult rám.
-Adjátok vissza! Adjátok vissza! Ha nem ...
-Akkor mégis mit teszel! Be vagy zárva és vagy itt fogsz megrohadni vagy nyilvánosan fogunk kivégezni.
-Adjátok vissza! Ha nem pokoli halálotok lesz, mert visszajövök a halálból és a halálba foglak taszítani titeket!
Az őr kikerekedett szemekkel nézet rám, de keze remegését már mindenki észrevette, amint a fegyvere után nyúlt.
-Hahaha! Még a fegyvert sem tudod rendesen megfogni!
-De khm, azért még meg tudlak ölni.
Vigyorogva bámultam rá, nem azért mert nem hittem neki, nem, jól tudtam hogy ilyen közelről bárki képes lelőni, úgy hogy nem is küzdök, én éppen csak azért vigyorgok mint egy őrült mert ha lelő akkor végre vége ennek az üres létnek. De mivel tudom, hogy milyen babonásak az ellenfeleim, ezért biztos vagyok benne, hogy még ha bepisil is félelmében nem fog lelőni, mert ha esetleg Istenben nem hisz, attól még a halálban igen. És én éppen ennek az angyala, a teremtménye vagyok. Szórakoztató.
-Hahahahaha.
Megállás nélkül nevettem. Kinevettem ezt az abszurd helyzetet. A többiek még ráadásként elkezdték kántálni a beceneveimet.
-Démon, Démon ....!
-Halál, Halál ...!

Az őr próbálta csitítani a rabokat, de nem sikerült neki, sőt még hangosabban kezdtek el kántálni. Tehetetlenül szalad el a folyosóhoz és felment a lépcsőn. Én folytattam a nevetést, ami visszhangzott a már csendes börtönben. Nem sokkal később öt őr jött le egy-egy slaggal. Az emberek a falhoz lapulva nézték az őröket, aki nem volt elég gyors azt a legerősebb fokon lelocsolták. Az egyik felém jött, nem sokban különbözött az előbbi őrtől, ő mosolygó arcomba bámult majd habozás nélkül lelocsolt. Én mozdulatlanul ültem és tűrtem. Már egy ideje locsolt, de az egyik őr rászólt hogy eleget kaptam. A vizet elzárta és elégedetten nézet a vizes arcomra. Ennyi? Ennyi volt? Belenéztem a szemébe és a számba lévő vizet elé köptem. Az arcáról eltűnt az elégedettség és a botjával rácsapott a rácsomra, de nekem még a szemem sem rezzent, csak a szemébe néztem. Az egyik őr végignézve jött oda a "kínzómhoz".
-Lehetetlen, ő tényleg az ördög fattya!
-Ne hülyéskedj, ez csak egy roncs!  Meg fog törni, nagyon hamar. És élvezni fogom.
-Kérem vissza a nyakláncom!
-Hehe, azt hiszem nem tudod a helyzetedet ...
-De igen tudom, hadi fogoly vagyok.
-Pontosan vagyis nincs semmilyen jogod itt.
-Attól tartok ön nem érti.
-Nem te nem érted, felőlem lehetsz maga a sátán is nem érdekel, akkor sem kapsz semmit. Főleg nem egy nyakláncot!
Nem szólva többet, elmentek a többi őrrel együtt. Mély levegőt vettem és megint elkezdtem kiabálni.

Már több órája kiabálhattam, elkezdtem berekedni, de még mindig kiabálok. Az előző őr megjelent a slaggal és ismét lelocsolt. Teljesen eláztam, valamennyi víz lement a torkomon, de maradtam a helyemen. Kiköptem a vizet és ismét követeltem a nyakláncom. Az őr kiröhögött és elment. Még fel sem lépet a lépcsőre, mikor újra elkezdtem kiabálni. Ez egy ideig, így ment, amikor egy díszesebb ruhás őr le nem jött és elküldte az őrt.
-Mégis miért kell így kiabálni, asszony?!
-Csak a nyakláncomat akarom!
Feleltem rekedten. A katona a harmincas éveibe járhatott, szakálla nem volt szögletes álla, nagy orra és kiugró gégéje nem túl vonzó, de szép kék szemei vannak és nagyon magas volt.
-Rabok nem kaphatják vissza személyes tárgyaikat.
-A másik őr nem értette, hátha ön megérti, addig nem hagyom abba a zajongást, amíg vissza nem kapom a nyakláncom.
-Még akkor is, hogy ha a társai fognak megbűnhődni?
A rabok felállva vagy ülve bámultak felénk.
-Nem igazán értem, hogy miről beszél, nekem nincsenek társaim.
-Akkor nem gond ha megint elkezd kiabálni, elkezdjük halálig kínozni az egyik embert, majd a következőt.
Az emberek lélegzetvisszafojtva várták a válaszomat.
-Csak a nyakláncomat akarom. Nem érdekel az ára.
A katona azt hitte, hogy blöffölök, ezért el ment a szembe lévő cellához, kinyitotta az ajtót és előhúzott egy sovány lányt. Kihúzta és odaállt elém vele.
-Nos ez az utolsó szavad?
-Kérem vissza a nyakláncom!
Csak bámulni tudtam rá, nem érdekelt semmi, szívtelen lettem. A kezében egy kés volt, ami a lány nyakához közelített szép lassan, hogy legyen ideje leállni, amikor feladom, de nem szóltam, még akkor sem, amikor a kés megvágta a vékony bőrt és csíkba folyt le a nyakról. A katona elvette a kést visszament a lány cellájához és bedobta oda, majd bezárta.
-Úgy néz ki igazak a pletykák, te már nem evilági lény vagy.

Majd megfordult és elment. Egy kicsit vártam, hátha csak a láncomért ment, de miután ő nem jelent meg megint elkezdtem kiabálni. A rabok befogott füllel kiabáltak az őröknek, hogy hallgattassanak el. Kb 10 percre rá egy őr és egy orvosköpenyben lévő férfi jött le. A dokinál egy fecskendő volt. Az őr elkapta kívülről a karomat és kihúzta, a doki meg néhány másodpercre rá már be is adta az injekciót. Gyorsan visszarántottam és a falhoz hátráltam, ahol összeestem csukott szemmel, de mindent hallottam.
A két férfi elment, és ezáltal a rabok közelebb mentek a rácsaikhoz.
-Na végre, hogy elhallgatott.
-Már azt hittem, hogy így halok meg.
-Mégis, hogy képzelte, hogy amiatt a buta láncért feláldozza az életünket.
-Kishillyán meghaltam!
-Őrült!
-Szörnyetek!

A negyedik rab végre megszólalt.
-Hallgassatok! Szerintetek mégis miért hívják annak ami. Nem csak a harcmezőn olyan amilyen.
-Ne már te meg még véded!
-Ezek szerint te tudod, hogy miért ilyen!
A nő kíváncsisággal a hangjában bámulta az öreg férfit, a másik két férfi is kíváncsian hegyezték füleiket.
-Igen, én az igazságot tudom nem a pletykát. Mint sokan mások egy bombatámadás miatt elveszítette a szüleit. Ő és az öccse a bázison éltek. A testvére még csak nyolc éves volt, amikor a szeme láttára lelőtték, alig tudták elrángatni a holttestétől. Onnantól kezdve már nem volt önmaga. Aztán a csapatát a Halál csapatott így nevezték az embereit, egy küldetésen a legjobb barátai súlyosan megsérültek. Két hónapig voltak kómába, de nem állt tétlenül a maradék csapattagjaival harcolt, sajnos csak ő élte túl. Miután felgyógyult a kisebb sérüléseiből ilyen lett, érzéketlen,rideg, tökéletes katona.
-Na és a nyaklánc? Miért olyan értékes neki?
A kíváncsi férfiak már a rácsot markolva néztek az öregre.
-A nyakláncon a szülei gyűrűi vannak, az öccse és az elesett barátai dögcédulái vannak, ahogy most látom csak azok tartották benne az életet és a józan észt.

A testem még mindig zsibbadt, de már tudok mozogni. A falhoz dőlve a földön ülök és bámulok ki a fejemből. A mellettem lévő rácsot felhúzták, ahogy körbenéztem mindenkinél így van. Nem igazán értettem, hogy miért van elkerítve ilyen pici rész. A szemközti cellában a vékony lány felkelt és oda ment a kis részhez, ahol "elvégezte a dolgát". Nem sokkal később ürülék és vizelet szag terjengett mindenhol. Tehát az elkerített rész a WC.  Megint megjelent az öt őr, de most egy tálcával és egy-egy vödörrel. Hozzám megint a szakállas jött. Kinyitotta az ajtót és lerakta a vödröt, majd rám bámult.
-Na és a nyakláncom?
Undorodva mért végig és ledobta a tálcányi ételt, aztán a többi őrrel elment.
-Ne reménykedj benne, hogy visszakapod.
A fiatal férfira bámultam, próbálta tartani a szemkontaktust, de hamar félrenézet. Megettem a bedobott ételt, a tálcáról elvettem a műanyag poharat és a vízzel teli vödörrel a falhoz telepedtem. Merítettem a pohárral egyszer-kétszer,azt megittam aztán elkezdtem kiabálni. Egy doki megint lejött az őrrel és beadták nekem a szérumot. Nem tudom, hogy meddig lettem kiütve, de a mellettem lévő cellában, ahol az öreg volt, két őr láncánál fogva kivonszolták. A bűz mostanra már elviselhetetlené vált. Adtak neki egy talicskát és egy lapátot. Minden cellához elment, hogy felszedje a mocskot, de mivel az elválasztó rácsok már a helyükön voltak elég nehéz lehetett kilapátolni onnan. Az öreg precízen dolgozott, nem időzött sokat csak csinálta és ment. Amint végigtakarította a mellékhelységeket felküldték a talicskával. A lépcsőn nehéz dolga volt, mert az őrök szórakozásból bökdösték fegyvereikkel és a lábába rúgtak, hogy gyorsítson a tempón. Nem eset el egyszer sem, de nem is állt ellent a piszkálásoknak.Pár percre eltűnt majd visszajött a már üres talicskával. Visszavitték a cellájába, majd ott hagyták.

Minden nap így telt, én őrjöngtem, ezért elkábítottak, a rabok pedig felváltva szedték az ürüléket. Megtudtam, hogy este húzzák le a választórácsokat, reggel pedig fel. A takarítást minden nap valaki más végzi. Emlékszem, amikor a gyenge lányon volt a sor. Alig bírta tolni a kis vaskocsit és amikor fel kellet vinnie a lépcsőn sokszor elesett, amiért megverték, vagy belenyomták a fejét a piszokba. Egyszer sem sírt, erős akarata van. Amikor én kerültem sorra, hogy is mondjam nem voltam túl barátságos. Az őr éppen meg akarta fogni a karbilincsemnek a láncát mire én hasba rúgtam, így elvetődött, a társa azonnal ott termett és a rendőri botjával megütött, majd felsegítette a társát. Vért köptem a földre, aztán rájuk néztem és lassan lenyaltam a vért a számról mosolyogva.
-Nos, fiúk hoztátok a láncomat?
-Te ribanc!
A nemrég még földön feküdt férfi mérgesen nézet rám és közben fogta a hasát, kitépte a társa kezéből a botot és párszor meglegyintett vele. Megfordultak és elmentek, mint mindig vártam egy kicsit, de nem történt semmi, ezért elkezdtem kiabálni. Most sem jött le senki, de én nem hagytam abba. A fájdalom a testemben erőt adott. Nagy hiba.
Már egy ideje nem jöttek, ezért a mellékhelységek tele vannak. Amikor elment a hangom, nem tudtam hogy mit csinálja. Fogtam a láncaimat és tehetetlenségemben vagy fölösleges energiám miatt a láncaimat a rácsaimhoz vertem.


Omar

Ááh! Igen! Nincs is annál jobb, hogy a bátyám teraszán a függőágyába feküdni és a felkelő napot bámulva lustálkodni. Hát meg van az előnye ha egy magas rangú katona a testvéred. Ő egész éjjel dolgozik én meg itt pihenek a kényelmes helyén. Már egy ideje nem került sor a harcra, jelenleg mindenkiből kialudt a vérszomjas harci kedv. Most éppen a békeszerződésről kezdenek alkudozni a nagykutyák. A legnagyobb gond a hadifoglyok, számos barátomat kapták el és jó lenne mindenkit kiszabadítani, de az ellenség minden hadifoglyunkat visszaakarja szerezni a legendás szörnyeteggel együtt. Logikus, hogy ha ő vissza megy, akkor túlerőben lesznek. Csak hat emberünk van náluk, nálunk meg csak négy plusz a Vad. Nem érné meg emberink halála csak hat ember miatt. Jó szeretem azokat akiket elkaptak, de ők is benne lennének, hogy a pokol teremtményét muszáj lakat alatt tartani, mert mi van akkor, hogy ha elszabadul? Hallottam az öröktől, hogy amióta bent van csak kiabál és őrjöng, mint egy bezárt állat. Mindegy ez nem az én dolgom, hanem a bátyámé. Én csak katona vagyok, aki a bátya alatt szolgál. Mér éppen szenderültem volna el, amikor egy nagy valami beárnyékolt. Amint kinyitottam a szememet egy hatalmas óriást láttam, hatalmas orral és sima pofával.
-Dabir, régi barátom elállod a napot. Menj arrébb vagy menj a másik oldalamra.
-Omar, már megint lustulsz! Mi lesz veled öregen? Egész nap csak az ágyadba fogsz izzadni?
-Jaj, ne csináld már! Nincs semmilyen dolgom, ó, és az ágyba való izzadás nem is olyan rossz, főleg ha nem egyedül csinálom.
-Nem értem miért, de mindig meglepődök, hogy lusta létedre minden nő a lábaid előtt hever. De mindegy is nem ezért jöttem, az admirális hívat.
-Ú-ú a bratyó három napig nem bírja ki nélkülem, de kedves.
-Feladatott talált neked, inkább örülj, hogy nem kell az asszót hulládat levakarnom a függőágyról.
-Oké, és tudsz valamit?
-Semmit, az admirális most csak a hadifoglyokra összepontosít, ahogy én is.
-Hm. És mi lesz a Szörnnyel, egész életére be lesz zárva? Vagy kivégezzük?
-Nem, az admirálisnak tervei vannak vele, és a kivégzésével csak a nyugatiakat bosszantanánk fel, fura minket hívnak babonásoknak de ezt a vadállatot úgy istenítik mintha ő lenne a védelmezőjük.
-Szép kis védelmező, még egy börtönből sem képes kiszabadulni. Börtönről jut eszembe, mégis mióta tart ez köztetek Fatimaval?
-Nem, olyan rég. Várj mit mondtál?!
Séta közben ránéztem olyan "én a legjobb barátod engem nem tudsz megtéveszteni" nézéssel.
-Mégis hogyan jöttél rá?
-Egyszerű, este eljött és téged kereset, azt mondta valami fontosat akar mondani, és szégyenlősen nézte a földet, rám sem nézet, csak akkor amikor azt mondtam, hogy nem tudom, hogy hol vagy, akkor nagyon elszomorodott, mégis mivel etetted be a csajt?
-Én nem etettem be semmivel! Tényleg nagyon szomorú volt?
Búskomor tekintettel meredt maga elé, na és ez az én barátom hahaha.
-Ne aggódj, azt mondtam neki, hogy ha találkozunk elküldelek hozzá, tehát menj el hozzá!
-Oké.
Mosolyogva haladt tovább, a felkelő nap megvilágította az arcát, amin szégyellős és izgatott ábrázata lett.
-Na és meddig jutottatok el?
-Parancsolsz?!
-Meg volt már!
-Omar! Ne kísértsd a sorsot!
-Jól van, de elég szép lány ne várasd meg, mert a végén megelőznek.
Teljes erőbedobással kezdtem el sprintelni a kapitányságra.
-Omar!!
Dabir kikelve magából kezdet el kergetni. Már az épületbe voltam, amikor utolért és egy barackot akart adni a fejemre.
-Dabir, őrmesterek!
Dabir azonnal abbahagyta és vigyázzba csapta magát, körbenézet az említett őrmestereket keresve. Én röhögve mentem tovább a bátyám irodájába.
-Ezt még megkeserülöd Omar!
-Már alig várom.
Mielőtt kopogtam volna megigazítottam az egyenruhámat. A kopogás után beléptem nem várva meg a választ. Vigyázzba vágtam magam és tisztelegtem.
-Hivatott admirális?
-Igen Omar, gyere beljebb és ülj le.
Lazán odaballagtam az egyszerű műanyag székhez és leültem.
-Nos, Celam mi a helyzet.
Celam megszokta és el is várta, hogy ha négyszemközt vagyunk, akkor szólíthatjuk egymást a saját nevünkön semmilyen jelző nélkül, de ha valaki van bent, akkor csak admirális és tizedes kapcsolat áll fent.

-Nos, mint tudod a békeszerződésen megy a vita, de még mindig lehet belőle háború és, ezért fel akarom használni a manipulációs képességedet.
-Hé, én nem szoktam manipulálni senkit!

-Igazán? És ha azt mondom, hogy Dua, Fadila, Natala folytassam még?
-Jó oké, de ez csak a nőknél jön be!
-Próbáltad már férfiakon?
Celam felhúzott szemöldökkel nézet rám sugallva, hogy "tudom, hogy nem és már tökélyre fejlesztetted a manipulálást". A francba utálom, hogy igaza van.
-Nem, de akkor sem mehetek oda egy férfihoz megkérdezni, mégis milyen alsót hord vagy egyáltalán hord -e?
-Hát akkor most ki kell találnod valami jót.
-Jó és mégis ki a szerencsétlen áldozat?
-Valójában öten vannak. Az öt hadifoglyot kéne kihallgatnod.
-Hogy mi van?! Erről nem volt szó!
Celam egy intéssel elhallgattat.
-Három napot kapsz egy emberre, utána jön a következő.
-És mi van a Démonnal, őt is ki kell kérdeznem?
-Csak nem félsz?
-Mi? De hogy is, attól csak a többiek félnek, azt nem jelenti, hogy én is félek!
-Ezt jó hallani. És a kérdésedre visszatérve igen őt is ki kell kérdezned, de őt a cellájába tartjuk, nem biztonságos kiengedni. A kihallgatásokra egy szobába lesztek, az egyik falon sötétített ablak, hogy akid érdekel az láthassa. A foglyok a vasasztalra lesznek bilincselve kizárt, hogy ártani tudjanak.

-Huu. Hát nincs más választásom ugye?
-Nincs, bocs öcskös!
Hanyagul megvontam a vállam, végül is tényleg csinálni fogok valamit.
-És mikor kezdek?
-Már vártam ezt a kérdésed. Gyere!
-Ne már, ezek szerint most.
Celam mosolyogva ment végig a folyosókon, én unottan követtem, a hierarchia miatt. Egy fehér ajtónál álltunk meg.
-Tessék, íme az első áldozatod.
Celam az ajtóm melletti ajtóhoz ment, mielőtt kinyitotta volna visszanézet rám.
-Itt foglak nézni ne aggódj. Ja és ne okoz csalódást!
Csak biccentettem. Nem elég, hogy egy olyan emberrel leszek bezárva, kitudja mennyi ideig, de még a bátyám rátesz még egy lapáttal, az egy kicsit sok. Most csak az boldogít, hogy nem a Démonnal leszek bezárva. Mély levegőt vettem csábos mosolyt varázsoltam az arcomra és beléptem, a kis kihallgató szobába.
Az asztalnál egy vékony lány ült, haja szőke de nagyon piszkos. A szobába eszméletlen büdös volt és amint leültem a lánnyal szembe, tudtam, hogy ez tőle jön. Kezét az asztalon pihentette, kérges és véresre rágott körmei, kirázott tőle a hideg. A lány szeme kellemesen barna, de élettelen volt. Emlékszem rá. Éppen visszavonultunk az egyik ütközet után, amikor a lány az egyik katonának rohant, a katonától kapott két pofont és elájult. Nem akartuk visszaadni az ellenségnek, ezért magunkkal vittük. A lány nagyon szép volt igazi nyugati lány volt. És ezt nem csak én gondoltam így, számos katona számolt be (dicsekedtek), hogy meg volt neki a nyugati szépség. Sajnáltam a lányt, de nem eléggé, hogy véget vessek a szenvedésének.
-Szia, a nevem Omar. Téged, hogy hívnak?
Meg sem szólalt, csak értetlenül nézet rám.
-Tudod, nagyon szép vagy.
-A férfiak általában elveszik, ami tetszik nekik, nem cseverésznek.

Végre megszólalt!
-Én csak beszélgetni szeretnék veled, végül is ezért vagy itt.
Felemelt szemöldökkel meredt rám, mintha most mondtam volna a világ legostobább dolgát.
-Tehát, hogy hívnak?
-Bianka.
-Szép. És Bianka hogy érzed magad?
-Te orvos vagy?
-Neemm.
-Akkor talán pszichológus vagy pszichiáter?

-Nem, nincsen semmilyen doktori címem.
-Akkor nem értem miért kérdezed, mert ha bajom is lenne akkor sem tudnál rajtam segíteni.
Okos.
-Haha. Igazad van. Csak gondoltam elkezdek egy beszélgetést.
-Miért?
-Hát akár hiszed akár nem azt akarják, hogy beszélgessek veled.

Végül is nem hazudtam, de azért jobb mintha a teljes igazságot mondanám el neki.
-Figyel csak, mit szólnál hozzá, hogy ha te is kérdezel és én is.
-Bármit lehet?
-Háát, azért bármit nem, de úgy is szólunk egymásnak, amire nem válaszolunk.

Bia elgondolkodva nézegette a rágott körmeit, majd megkérdezte.
-Mi a helyzet az országaink között folyó harccal?

-Jelenleg a békeszerződés feltételeit beszélik meg.

Úgy néz ki ez az információ kellet ahhoz, hogy feloldódjon, mert egyből megeredt a nyelve. Egy-két órát beszélgettünk, aztán vissza kellet mennie a cellába. Ezennel a munkaidőm lejárt, visszamentem a függőágyba aludni. Holnap is beszélgettünk, de most már többet beszélt, talán túlságosan is. Elmesélte a gyermekkorát, a családjáról is beszélt, a terveiről, tehát mindenről, amikor a háború időkről kérdeztem, kiderült hogy még újonc. A következő egy harminc körüli férfi volt, Márk, aki nagyon gyanakodva nézet rám, de amint elmeséltem a békeszerződést, és hogy csak beszélgetni akarok vele, na meg persze dicsérgettem az izmait, egyből megeredt a nyelve. Sőt még be sem melegedtem, kiderült hogy Márk meleg és, nagyon tetszik neki a szomszéd cellában lévő Dani, ja és nagyon sexy-nek talál. Na igen, nem csak a lányoknál, de ezek szerint a férfiaknál is aratok. Azt is megtudta, hogy a fegyvereket a nagy országoktól kapnak utánpótlást (Anglia, Amerika, Franciaország). A gyerekeket és a sérülteket valahová elszállítják esténként. Több mint a semmi. A harmadik alany Dani volt, akiről kiderült, hogy terhes feleség várja valahol északon és ő is újonc volt amikor elkaptuk, tehát nem sokat tud. Celam még ennek ellenére is nagyon elégedett a gyors eredményektől, de szerinte egyre nehezebb lesz. Egy akta szerint a következő szintén férfi, akinek őrmesteri rangja van. Ülve vártam a kis szobába és idegesen rakosgattam a papírokat, vártam József őrmestert. Amikor behozták nagyon meglepődtem, egy őszülő, ráncos öregembert hoztak be.
-Ön Mr. Károly?
-Tudtommal még igen. És ön kicsoda?
-A nevem Omar, uram.
-És miért vagyok itt Omar?
Micsoda? Nem nekem kéne kérdeznem őt? Vissza kell szereznem az irányítást.

-Csak beszélgetni szeretnék önnel. Nos,  hogy érzi magát nem kér egy kis vizet, teát vagy kávét?
-Nem köszönöm jól vagyok. De hagyjuk ezt az erőltetett udvariaskodást. Lefogadom azért hoztak ide, hogy kiszedjenek belőlem minden érdekes tudni valót. Igazam van Omar?
-Kár lenne letagadni igaz? Mégis honnan jött rá?
-Öreg vagyok fiam, nem hülye. Sorba viszitek el a foglyokat egy-két napig foglalkoztok velük majd visszaviszitek őket. Nem nagy ördöngösség.
-Eddig egyik sem jött rá.
-Persze mert még fiatalok és tudatlanok. De én őrmester voltam, elég sokáig.
-Értem, akkor megkönnyítené a dolgomat?
-Ez attól függ.
Értettlenül néztem az öregemberre.
-Mégis mitől?
-Hogy játszunk sakkot.
-Sakkot?
-Igen. Már régóta be vagyok zárva és nagyon unalmas ott lent. Hiányzik a sakk.
-Rendben, mit szólna hozzá, hogy ha holnap sakkoznánk és ma csak beszélgetnénk?
-Rendben. Milyen idő van kint?
-Napos és meleg, de miért kérdezi?
Az öreg értetlenül nézet rám, pont ahogy én is rá.
-Azt mondta, beszélgessünk.
-Igen. Azt, de nem az időjárásról.
-Hát akkor miről beszélgessünk?
-A katonai dolgokról.
Az öreg szemei felcsillantak.
-Akkor sakkozunk?
Kezd felmenni bennem a pumpa.
-Mondtam, hogy holnap sakkozunk, most beszélgessünk a bázisukról, a taktikájukról, a katonáikról

Az őrmester felháborodtam kiáltott rám.
-Azt akarja, hogy áruljam el a hazámat?! Maga bolond!
-Uram, kérem nyugodjon meg! Az országaink éppen most állítják össze a békeszerződést, most már nincs mit eltitkolni.
-És honnan tudjam, hogy igazat mond?
-Mert pár napon belül önt és a társait visszaszállítják az országába.
-Mindenkit?
-Igen.
-Még a halál angyalát is?
A francba megfogott az öreg, de ha már őszinteségi rohamom van akkor be vallom.
-Az országaink éppen ezen vitáznak. Az ön országa vissza akarja kapni a Vadat, de az én kormányom szerint veszélyes és kockázatos. Mi van ha elállnak a szerződéstől és megint háború lesz. Több száz ember fog lemészárolni egymaga. A kormányom fenyegetésnek venné a halál angyala ottlétét és szabadlábra bocsátását.
József őrmester csalódottan rogyott vissza székére.
-Ön is így gondolja?
-Mégis mit?
-Hogy a halál angyala képes lenne újabb háborút indítani?
-Őszintén szólva, fogalmam sincs. Még nem találkoztam vele és nem is harcoltam ellene,de hallottam a pletykákat, amiket abszurdnak gondolok. Úgy hogy nem nem gondolom így. De ha már róla van szó kérdezhetek valamit?
József meglepetten pislogott rám.
-Hát azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk ki vele!
-Miért lett ilyen?
-Hát ez egy hosszú történet. Akarod hallani?
Az öreg titokzatosan és egyben ördögien bámult rám.
-Hát most passzolnám. Szólok az őröknek, hogy vigyék vissza a cellájába.
-Csak nyugodtam úgysem megyek sehová.
Szóltam a kint álló őröknek és a három távolodó embert nézem.
Mégis miféle szörnyűségeket élt túl a legendás Szörnyetek?
Egész nap ezen gondolkodtam, mostanra már minden durva dolgot fantáziáltam. Mégis mi történhetett, hogy megtört egy férfit?
Másnap reggel a börtön felé indultam, a két őr már a celláknál várnak. Amint leértem a börtönrészre megint megcsapott az ürülék és a vizelet szaga. A sötét, széles folyosón menve elértem az ismerős cellákhoz.
-Bianka.
-Dávid.
-Márk.
Mindhármójuknak odabiccentettem. De ők csak kiguvadt szemekkel bámultak rám. Az őrök József őrmester és egy másik cella között álltak. Amikor megláttak mosolyogva biccentettek nekem. Az öreg cellaajtajához léptem.
-Üdvözlöm őrmester, készen áll egy kis beszélgetésre?

Az őrmester nem mozdult csak a szomszédos cellába meredt. Én is megnéztem, hogy ki van ott. A falnak dőlve ült a földön egy hosszú hajú ember. Mint mindenki ő is nagyon sovány volt, de nem volt koszos mint Bianka. A haja összetapadva lógott az arca előtt. Láncos kezei a földön nyugodtak. Az őrökhöz fordulva megkérdeztem.
-Mégis ki ez? Nem kaptam információt egy új fogolyról.
-Ő, nem új tizedes!
-Akkor mégis ki ez?
Aki először beszélt lehajtott fejjel bámult bakancsát. A másik vette át a szót, de ő suttogva beszélt.
-Uram, ő a Démon! A Halál angyala.

-De hisz ez lehetetlen!
Közelebb menve a rácsokhoz alaposan megnéztem. Ez képtelenség! Mindig is azt hittem, hogy egy kigyúrt, izmoktól dagadó férfi a Szörnyetek. De erre nem számítottam.
-Ez egy lány. Azt akarják nekem bemesélni, hogy aki több száz katonánkat megölt, akit csak csapatostul tudtuk elkapni, egy lány!
-Miért, olyan meglepő ez Omar?
Megvető tekintettel nézet rám József őrmester. Viszonoztam a tekintetét. A szemkontaktusunknak egy ritmusos lánccsörgés vetett véget. A Szörnyeteg erőtlenül vágta a földhöz a láncait.
-Már éppen ideje volt.
-Fogd be Márk! Kétlem, hogy te ennyi nyugtatótól egyáltalán élnél. És most sokkal hamarabb múlik el a szer mint eddig.
Kíváncsian hallgattam a párbeszédet. Biankához fordulva megkérdeztem.
-Miért van benyugtatozva?
Mindenki hülyén nézet rám.
-Mert ha nem lenne egész nap csak kiabálna és őrjöngene, ha meg kifáradna akkor a láncait kezdené el zörgetni.
-Úgy mint most?
A zörgés egyre erősebb és határozottabb.
-Ja nem, ő így jelzi, hogy kezd múlni a szer, minél erősebben veri a földhöz annál kevesebb van a szervezetében, amikor már eléggé hangos ,akkor elkezd kiabálni, vagyis őrjöngeni.
Meredten bámultam a láncrázó lányra, amikor mögöttem egy köhögés térített vissza a jelenbe.
-Khm. Mehetünk Mr. Omar?
Az öreg őrmester már az őrökkel várta, hogy felmenjünk. Elnézést kérve megfordulva mentünk a kihallgató szobába. Az őrök az asztalhoz láncolták én meg felállítottam a sakkfigurákat az asztalon lévő táblára. Elkezdtük a mérkőzést. Bár testileg a szobába voltam, gondolatban még mindig a Halál angyalának celláján bámultam be. Egyszerűen fel nem tudom fogni!
-.Khm. Őrmester!
-Hm?
-Eltudná mesélni a történetét?
-Nocsak, csak nem érdekel?
-Dee, igen.
A sakktáblát bámultam, nem akartam az őrmester elégedett arcát látni.
-Ő és a nyolc éves öccse éppen hazafelé tartottak az iskolából, amikor egy bombát ledobtak egy kertes házrészhez. Pont oda, ahol ők laktak. Sajnálatos módon a szüleik otthon voltak, szénné égtek csak az eljegyzési gyűrűjük maradt meg. A rendőrök elvitték őket egy biztonságos helyre, oda ahol a többi árván maradt fiatalt vitték. Mivel majdnem 18 volt választás elé állították, hogy a testvére vele maradjon vagy vigyék el egy távoli otthonba. Ő mindenféleképpen a testvérével akart maradni, nevezd ezt önzőségnek, de én ezt meg tudom érteni. A kisfiú minden edzésén ott volt és ösztönözte, de nem csak őt hanem a többieket is. Hamar megszerettük a kis lurkót. De aztán lelepleződtünk.
Elgondolkozva lépett egyet az egyik bábujával, majd folytatta.
-A csapataitok egy része felfedezte a titkos búvóhelyünket, ami az erdő közepén volt. Bombáztatok és valamennyien felégettétek az erdőt.Én is bent voltam. Mint őrmester én vettem át a vezetést, összeszedtem a bennlévőket és a titkos kijárathoz vezettem őket, de beragadt az ajtó. Néhányan bepánikoltak és puszta kézzel kezdték el verni a vasajtót. De hamar zörejt hallottunk kintről, mindenkit csendre intettem.
Cselekedve a támadásomra lépet.
-Nyögést, és kiáltást hallottunk, aztán az ajtó kinyílt. Azt hittük, hogy az ellenség, de tévedtünk a mi katonai ruhánkat viselte remegő véres kezekkel sürgetett minket. Amikor kiértem és körbenéztem, mégis mi torlaszolta el az ajtót. Egy égő farönk volt az ajtótól pár centire. Hát eltudod képzelni, hogy egy ilyen fiatal lány egymaga egy több kilós izzó, égő farönköt elmozdítson, majd az izzó vasajtót kinyissa?! Én még nem józanodtam ki a felfedezésemből, de ő már feladatokat osztogatott a menekülteknek és megkért, hogy vezessem őket. Egy kör formába rendeződtünk, kívül a fegyveresek, belül a fegyvertelenek voltak. Már egy ideje mentünk amikor rajtunk ütöttek. Elszabadult a pokol. Az öccsét kereste. A kisfiú a csapatunktól jóval lemaradva állt az ellenséggel szembe. Eszét vesztve rohant hozzá, és folyamatosan a nevét kiabálta. A golyókat senki sem tudta megállítani. A kisfiút is eltalálták, ahogy őt is. Nemcsak mi, de mát az ellenfeleink is abbahagyták a lövöldözést és nézték, ahogy tarja az öccsét a karjaiban.Ők nem értették, de mi értettük, hogy mit beszélgetnek.
Az öreg hangja elcsuklott, lépet majd folytatta.
-Az öccse a nyakláncáért ment vissza, amikor eltalálták. Majd megkérte, hogy énekeljen neki. Egy meséből énekelt. Tudni kell róla, hogy nagyon szép hangja van, ami nagyon megnyugtató. Amikor volt a regisztrálás és az emberek sírtak és pánikoltak, ő elkezdet énekelni és minden ember csendben hallgatták, de olyan is volt, hogy az öccsének mindig énekel lefekvés előtt az egész folyosón lehetett hallani, gyakran csak azért járkáltak a folyosón, hogy őt hallják. Na, de eltértünk a történettől. A ti csapataitok visszavonultak, mi meg ott néztük a síró katonát. Néhány katona odament hozzá és elrángatták onnan, de ő küzdött. A két kiképzett katonát leverte és visszarohant az öccse testéhez. Az öccsét felkapva elment egy közeli dombra. A domb szélénél állt, és akkor az égen a felhők foltokban szétvált és a nap fénye megvilágította a leéget erdőt és a gyászoló és öccse testét.
Lepet még egyet és rám nézet.
-A látvány egyszerűen káprázatos volt. Mintha Isten vigasztalta volna, hogy most már jó helyen van az öccse és ő vigyáz rá. És sokunk meg volt győződve arról, hogy angyalszárnyakat láttak rajta ahogy rásütött a nap. Így lett a neve Halál angyal.
Ismét leütöttem egy bábuját.
-És ezért lett ilyen?
-Nem, nem.
Az őrmester is leütötte az egyik bábum.
-A testvére halála miatt kezdet el keményen edzeni és így hamar elérte a tizedesi rangot. Mond csak, hallottál már a Halál csapatról?
-Igen, ennek volt a vezetője. Igaz?
-Pontosan! Az egyik harc során a legjobb barátai elvesztették a lábaikat, kómába estek. A nővértől tudom, hogy minden nap ellátogatott hozzájuk. De jött még egy küldetés és a csapata minden tagját elveszítette. Most már csak a két barátja él, de még is milyen áron?
Érdeklődve néztem rá, már egy ideje egyikünk sem lépet.
-Milyen áron?
-Elvesztette az emberségét és az érzelmeit, több halált látott mint az összes katona. Mikor elvesztette a csapatát, az akció sikeres teljesítése miatt kinevezték őrmesternek. A nagykutyák nem csak, ezért akarták kinevezni, titokban abban reménykedtek, hogy valamennyire emberibb lesz és persze nem fordul ellenük.
Csendben bámultuk a táblát, én próbáltam a hallottakat megemészteni, az őrmester még mindig a múltban járt.
-Úúú! Hát ez elég durva!
-Most már érted, hogy miért olyan fontos a nyaklánc neki. Csak az tudja visszaadni az emberségét. Még senki sem látta a lánc nélkül, most már tudod, hogy miért.
Felálltunk az asztaltól. Kinyitottam a bilincset, ami az asztalhoz rögzítette majd a szokásost raktam rá és elindultunk a börtön felé.
-Hogy áll a békeszerződés?
-Már aláírták. Holnap indulnak vissza az országukba.
-És ő?
- Két évig még itt lesz, ha addigra nem mutatja, hogy józanul, biztonságosan viselkedik visszaküldjük.
-Omar! Szeretnék kérni öntől valamit.
Valami zúgó hangot hallottam, a folyosó ablakai beleremegtek.
-Békítse meg a lelkét. Adja vissza neki a nyakláncot.

Már csak pár lépés kellet, hogy az ajtóhoz érjünk amikor rohanva egy orvos előzött meg minket és kinyitotta a cellákhoz vezető ajtót. A kellemetlen hang, sikoly volt. Méghozzá női. Követtük a doktort, aki a Démon cellája előtt állt meg. A két őr káromkodva néztek a cellában őrjöngő lányra. Én bezártam az őrmestert a cellájába, aki próbálta csitítani az őrjöngőt. A hangja egyszerűen már fülsértő volt.
-Gyere ide! Nem fogunk bántani csak egy kicsit lenyugtatunk.
A lány csak kiabált és őrjöngött, de véletlenül sem ment a rácsok közelébe. Majd nyögve mondta azt amitől mindenki megdöbbent.
-Kapjátok be!!!!!!
Az őrök bedühödve rontottak be a cellába és a botjukkal leterítették, a dokit beparancsolták az injekcióval a kezében. Én csak döbbenten álltam és néztem. Nem tudtam mást tenni. A fekvő lány arcából kettévált a barna hajzuhatag. A világ legszebb kék szemét láttam, mintha az eget nézném. Dühöt és kétségbeesést láttam bennük. Nem bírtam végignézni, felrohantam, messze a börtöntől, távol a Halál angyalától.