21.fejezet
Rum. Disznó viccek. És sok rum. A matrózok megrészegültek az édes alkoholtól, de Inuka bírta, csak az arca pirult ki. A két kis kölyök egymásba gabalyodva aludtak a földön, meg se rezzentek a hangosabb beszédre.
-Emlékeztek, amikor reggel a kapitány kiakadt hármójukra?!
-Hát persze mindenki emlékszik, főleg, hogy nem is volt olyan rég?!
-Én mondom a korral jár!
-Te már csak tudod hiszen még a kapitánynál is öregebb vagy!
-Na neked penészes kenyeret adok reggelire!
Mind hittek benne, hogy Gary megteszi szegény Edwarddal.
-Teljesen érthető kiborulása, hiszen mér évek óta keres, de még egy nyomot se talált.
Mindnyájan Nicolausra néztek. Várták a folytatást, de ő csak bambán a csillagos eget bámulta, végül Inuka szólt hozzá.
-Mégis mit keres a kapitány?
Meghúzta a kezében tartott rumosüveget, majd nagyot nyelt belőle. Az üres üveget a földre ejtette, piszkos ruhájával megtörölte a száját és a kíváncsi férfiakon végignézet.
-Elmesélem, kapitányunk szomorú történetét. Egyszer volt,...hol nem ... volt. Kedves kapitányunk boldog családjával éldegélt. Volt két fia, akik okosak volt, sőt kiemelkedtek a többi diáktársaik közül. De aztán urunk felesége egy pici kislányt hozott a világra. Azt mondják olyan gyönyörű volt mint egy sellő, ezért is varázsolta el a kapitányunkat. A kicsi Elizabeth nem volt olyan mint a kapitány fiai, de nem is olyanok mint az úri kisasszonyok, de nem ám! Elizabeth kisasszony vad volt, akár csak a tenger. Fa karddal kergette testvéreit, vadászni indult a kutyafalkával felderítve az egész birtokukat. Ezek ellenére nagy becsben tartották. Már akkor tudta a hajó részeit mielőtt futni vagy olvasni tanult volna, azt mondták, hogy a kisujjába van a hajózás, pedig még sosem szált hajóra. De aztán olyan történ, amit nem is hittek el.
-Mi történt?
-Megbetegedett?
-Meghalt?
-Folytathatnám?!
A közönsége egyhangúan bólogattak.
-Egy családi incidens miatt beszaladt az birtokon lévő erdőbe kiskutyájával.
-És..
-Eltűnt. Senki nem tudja hogy hová mehetett. A rendőrség átfésülte az egész országot, de nem találták, ennek ellenére a kapitány nem állt le a kereséssel. Hajóra szált és körbeutazta a feltérképezett világot. Egyedül Japánban nem volt még.
Mindenki elhallgatott. Csak pár napig voltak Japánban, a kapitánynak alig volt ideje keresni elveszett lányát, főleg a tömeglázadás miatt. Inuka egy odakészített farekeszből mindenkinek kivet egy-egy rumosüveget. amiket oda is adott az ébren lévőknek. Sajátját kinyitotta és tósztra emelte.
-Az elveszett Elizabethre!
-Elizabethre!
-Elizabeth kisasszonyra!
A férfiak addig nyakalták a rumot, míg ájultan nem dőltek egymásra vagy a padlóra.
A lábamnál fekvő Inu mocorgására ébredtem. Még este volt, de a hold már fele már lement. Horkolások zaja visszhangzott a tengeren. Ezek a férfiak mind egyformák, legyen azok Japánok vagy éppen Angolok. Inu éberen figyelt valamit a hátam mögött, amint észrevette hogy figyelem fejintésekkel jelezte, hogy valaki van mögöttem. Felvettem az előttem lévő üveget és felálltam a földről. A hajó oldalánál William-san könyökölt és nézte a tengert. Megráztam elgémberedett lábaimat, majd a rummal a kezembe felé sétáltam.
-Nem tud aludni, William-san?
Megdörzsölte a szemét és mosolyogva rám nézett.
-Hát nem volt elég amit a fiúkkal ittál?
Én is mosolyogva néztem rá, majd látványos mozdulattal kortyoltam az üvegből.
-Amint látja nem. Tessék igyon!
Ahogy az üvegért nyúlt ujjaink egymáshoz értek, amitől pár másodpercig ledermedtünk, de végül elvette és ivott belőle.
-Rum! Ó a jó öreg rum! Ha hajón vagy ez a legjobb pia!
-Na és ha máshol?
-Az attól függ! Mondjuk ha egy esti vacsorán vagyok akkor bort iszok, ha ünnepségen pezsgőt, ha pedig Japánba sakét.
Jelentőségteljesen rám nézett, amitől még jobban mosolyogtam.
-És mit iszik, amikor nincsen se vacsora se ünnepség, és nincs Japánba?
-Whiskyt!
A gyors válaszára elnevettem magam.
-Na ez nem vicces!
-Elnézést csak meglepődtem a gyors válaszától. Miért nem alszik William-san?
-Nem vagyok álmos.
Elvettem tőle az üveget és ittam belőle.
-Amint elérünk Angliába le kell szoknod a -san és -sama megszólítással.
-Hogyan?
-Nálunk is vannak megszólítások, így azt meg kell tanulnod.
-Nagyszerű még több macera!
-Hé azért ne kezdj el ugrálni örömödben!
Ittam még egy kortyot aztán a kezébe adtam, majd ő is ivott.
-Na és te miért nem alszol?
-Már is le akar koptatni?
-Dehogy csak kíváncsi vagyok!
-Eleget aludtam, főleg hogy a rum kellően elkábított.
-Fantasztikus, hogy ezek mellet az iszákosokkal ittál és nem lettél részeg.
Nem akartam mondani neki, hogy a szokatlan piától becsiccsentettem, bár szerencsémre nem úgy mint a kölykök.
-Gyakorlat teszi a mestert.
-Ahogy mondod.
A rum elfogyott, bódultságunkban a horizontot bámultuk, ahol a hold már alig látszódott.
-Nemsokára megérkezünk.
-És aztán?
-Nálam fogtok lakni. A házam elég nagy, hogy mindhárman ott éljetek.
-Egy ideig. Jiro-san hamarosan rendezni fogja vagyonát és akkor saját birtoka és háza lesz.
-Úgy legyen.
-Megint olyan arcot vág, mint amikor szóba került a szerelme, csak nem rá gondol?
-De, ez volt az utolsó esély arra, hogy megtaláljam.
Nem kellet sokat gondolkodnom, hogy összeillesszem a darabkákat.
-Elizabeth kisasszony az, igaz?
-Mégis honnan?
-Nicoluasnak eljár a nyelve, hogy ha sokat iszik.
-Értem. Mikor még gyerek voltam, a szüleim gyakran elvittek a játszótársamhoz. Mint egyke gyerek nagyon örültem, hogy minden nap ott lehetek. Nem kell sokat találgatnod, hogy a barátom Elizabeth volt. Vad és engedetlen volt. A dadáit teljesen kikészítette, olyan mint egy fiú. És elkövettem azt a butaságot, hogy beleszerettem. Apám, a kapitány barátja úgy gondolta, hogy jó páros alkotnánk. Az ő okos szófogadó fia és a kapitány csintalan gyönyörű lánya. Így jegyesek lettünk.
Nem lepődtem meg, hogy olyan fiatalon elígérjék a gyerekeket, ez Japánba is megszokott.
-Elmondta neki?
-Soha. Aznap amikor eltűnt, összevesztünk. Ő a fűben babázott, mellette persze a kutyája, én meg csak azt akartam, hogy foglalkozzon velem. Meg is lett az eredménye.
William-san megdörzsölte az állán lévő fehér heget.
-Ezt ő csinálta?
-Nem a kutyája. Annyira meglepődtem, hogy berohantam a házba, ahol a szüleink voltak. Apám nagyon megharagudott a kutyára, de mire kiértünk volna a kertbe, ő már nem volt sehol. Mindenki pánikolt. Az ő szülei és az enyémek is. Mindenki nagyon szerette.
Nem szóltunk semmit, hagytuk, hogy az emlékek elsodorjanak, ahogy a tenger a hajót.
-Emlékszel.... a gyerekkorodra, mielőtt Japánba hoztak?
-Nem sokra. Az anyámnak virágillata volt. Sosem tudtam megmondani hogy melyik lehetett. Emlékszem apám erős ölelésére, hal szaga volt.
-Egy halász lánya?
-Nem tudom, másra nem emlékszem. Vagyis, de egy levélre.
-Egy levélre?
-Igen, az én levelem volt, viszont nem tudom, hogy mi volt benne.
-Hiányoznak?
-Nem.
Rám nézet, tudom hogy választ akar, így hát megadom neki.
-Már nem az vagyok, aki velük élt, a testem tele van hegekkel. Vér tapad a kezemhez, nem is kevés. Csak fájdalmas lenne a találkozás vagy az emlékezés.
A holdat bámultam, kezeimmel a hajó korlátját fogtam. Észre sem vettem hogy milyen erővel szorítom, csak akkor amikor William-san gyengéd és meleg kezét rátette az egyikre. Nem kevés alkohol van bennem, de azt még tudom hogy ez nem helyes. Kirántottam a kezemet, keze alól és hátraléptem néhányat. Hogy ne legyen kínos az imént történtek, csinálnom kell valamit.... valami őröltségét. Megfogtam a hajó peremét és ráugrottam.
-Te mégis mit csinálsz?!
Nem figyeltem rá, igyekeztem megtartani az egyensúlyomat a peremen, ami éppen olyan széles mint a talpam. William-san megakarta fogni a karom hogy leszedjen, de én előrébb szökkentem. A gyors mozgástól és a rumtól megszédültem. Egyenes rálátásom volt a tengerre. Észre sem vettem, hogy kinyitottam a számat és beszéltem.
-Nem szálltam hajóra, mióta a kutyakereskedő lecibált a hajójáról. Féltem, idővel elfelejtettem. Amikor a kiképzésem egyik szakaszához értem, kénytelen voltam elmenni a kikötőbe információgyűjtés érdekében. Könnyű volt beilleszkedni, csak le kellet öntenem magam büdös alkohollal, majd a ruhámat be kellet piszkolnom. Nem lógtam mi a tömegből.
-És a hajad?
-Sarat kentem bele. Büdös voltam és szakadt senki sem figyelt fel rám. Egy kereskedőt kellet keresnem, aki gyerekeket rabolt, verte őket és rabszolga sorra ítélte őket. A feladatom egyszerű volt. Meg kellet keresnem, a bizalmába férkőznöm és bizonyítékot kellet szereznem.
-Na és sikerült?
Már nem billegtem és William-san sem akart lehozni onnan.
-Nehezen. Kiderítettem, hogy egy hatalmas hajó alaksorába veri láncra a gyerekeket. Most már csak az volt a kérdés, hogy hogyan vigyem fel a katonákat a hajóra, bizonyíték nélkül. A szavam ugyanis semmit sem ért volna.
Lassu léptekkel próbáltam megszokni az ugrándozó hajót. A hullámok egyre nagyobbak lettek.
-Aztán eszembe jutott valami. Az egyik katona lánya feltűnően szemezett velem. Fiatal volt még, talán 12 éves lehetett.
-Mit tettél?!
-Elraboltam. Bekötöttem a szemét és váltság díjat kértem cserébe.
-Mégis mire volt az jó?
-Tippelj hol zajlott le a csere?
-Csak nem...!
Megfordultam és ránéztem, mosolyogva.
-De igen. Természetesen a célpontom zavarodott volt és nem engedte, hogy a hajójára lépjenek a katonák. De a törvénynek nem parancsolhatott. A célpont embereit elkapták vagy megölték. A lányt megtalálták a többi gyerek között, terméseztessen sértetlenül.
-Mi lett a célpontoddal?
-Nagyon sok gyerek szenvedett tőle, nem érdemelte meg a gyors halált, ezért rábíztam a lány apjára. Egy hétig bírta, aztán a sérüléseibe belehalt. A mester büszke volt rám, ezért két napos szabadságot adott. Kimentem a kikötőbe és csak néztem a tengert.
-Két napig?
Hitetlenkedő tekintete megnevettetett.
-Igen, két napig néztem. Láttam ahogy a nap első sugarai megfesti a víz felszínét. És láttam ahogy a lenyugvó nap elköszön a tengertől. Gyönyörű volt.
Az égen megjelentek a felhők. az esti szél sós vizet permetezett ránk.
Inuka most is elvarázsol. A hold fénye megvilágította a szélben lengedező hajszálakon lévő vízcseppeket. Szirén. Ő egy szirén. Rózsaszín szája mosolyra húzódott. Fogai kilátszódtak. Szemében huncut csillogásban ragyogott. Mégis mit tervez? A hüvelyk és mutató ujját összeszorította és a szájába vette őket. Éles és hangos füttyszóra befogtam a fülemet. Mielőtt megszólalhattam volna felrikkantott.
-Ébresztő félkegyelmű banda!
Az alvó férfiak felháborodottan kiáltottak fel, de Inuka még egyszer füttyentett egyet. Háttal állt a tengernek és kitárta a karjait, én csak bámulni tudtam a megőrült nőt.
-Vihar közeleg uraim!
Sokan felháborodottak, de ekkor egy akkora hullám ütközött a hajónak, hogy mindenkit feldobott. Inuka meg sem érezve ott állt a hajó peremén és nevetett. Nevetett!!
-A móka csak most kezdődik!
-Na ez nem vicces!
-Elnézést csak meglepődtem a gyors válaszától. Miért nem alszik William-san?
-Nem vagyok álmos.
Elvettem tőle az üveget és ittam belőle.
-Amint elérünk Angliába le kell szoknod a -san és -sama megszólítással.
-Hogyan?
-Nálunk is vannak megszólítások, így azt meg kell tanulnod.
-Nagyszerű még több macera!
-Hé azért ne kezdj el ugrálni örömödben!
Ittam még egy kortyot aztán a kezébe adtam, majd ő is ivott.
-Na és te miért nem alszol?
-Már is le akar koptatni?
-Dehogy csak kíváncsi vagyok!
-Eleget aludtam, főleg hogy a rum kellően elkábított.
-Fantasztikus, hogy ezek mellet az iszákosokkal ittál és nem lettél részeg.
Nem akartam mondani neki, hogy a szokatlan piától becsiccsentettem, bár szerencsémre nem úgy mint a kölykök.
-Gyakorlat teszi a mestert.
-Ahogy mondod.
A rum elfogyott, bódultságunkban a horizontot bámultuk, ahol a hold már alig látszódott.
-Nemsokára megérkezünk.
-És aztán?
-Nálam fogtok lakni. A házam elég nagy, hogy mindhárman ott éljetek.
-Egy ideig. Jiro-san hamarosan rendezni fogja vagyonát és akkor saját birtoka és háza lesz.
-Úgy legyen.
-Megint olyan arcot vág, mint amikor szóba került a szerelme, csak nem rá gondol?
-De, ez volt az utolsó esély arra, hogy megtaláljam.
Nem kellet sokat gondolkodnom, hogy összeillesszem a darabkákat.
-Elizabeth kisasszony az, igaz?
-Mégis honnan?
-Nicoluasnak eljár a nyelve, hogy ha sokat iszik.
-Értem. Mikor még gyerek voltam, a szüleim gyakran elvittek a játszótársamhoz. Mint egyke gyerek nagyon örültem, hogy minden nap ott lehetek. Nem kell sokat találgatnod, hogy a barátom Elizabeth volt. Vad és engedetlen volt. A dadáit teljesen kikészítette, olyan mint egy fiú. És elkövettem azt a butaságot, hogy beleszerettem. Apám, a kapitány barátja úgy gondolta, hogy jó páros alkotnánk. Az ő okos szófogadó fia és a kapitány csintalan gyönyörű lánya. Így jegyesek lettünk.
Nem lepődtem meg, hogy olyan fiatalon elígérjék a gyerekeket, ez Japánba is megszokott.
-Elmondta neki?
-Soha. Aznap amikor eltűnt, összevesztünk. Ő a fűben babázott, mellette persze a kutyája, én meg csak azt akartam, hogy foglalkozzon velem. Meg is lett az eredménye.
William-san megdörzsölte az állán lévő fehér heget.
-Ezt ő csinálta?
-Nem a kutyája. Annyira meglepődtem, hogy berohantam a házba, ahol a szüleink voltak. Apám nagyon megharagudott a kutyára, de mire kiértünk volna a kertbe, ő már nem volt sehol. Mindenki pánikolt. Az ő szülei és az enyémek is. Mindenki nagyon szerette.
Nem szóltunk semmit, hagytuk, hogy az emlékek elsodorjanak, ahogy a tenger a hajót.
-Emlékszel.... a gyerekkorodra, mielőtt Japánba hoztak?
-Nem sokra. Az anyámnak virágillata volt. Sosem tudtam megmondani hogy melyik lehetett. Emlékszem apám erős ölelésére, hal szaga volt.
-Egy halász lánya?
-Nem tudom, másra nem emlékszem. Vagyis, de egy levélre.
-Egy levélre?
-Igen, az én levelem volt, viszont nem tudom, hogy mi volt benne.
-Hiányoznak?
-Nem.
Rám nézet, tudom hogy választ akar, így hát megadom neki.
-Már nem az vagyok, aki velük élt, a testem tele van hegekkel. Vér tapad a kezemhez, nem is kevés. Csak fájdalmas lenne a találkozás vagy az emlékezés.
A holdat bámultam, kezeimmel a hajó korlátját fogtam. Észre sem vettem hogy milyen erővel szorítom, csak akkor amikor William-san gyengéd és meleg kezét rátette az egyikre. Nem kevés alkohol van bennem, de azt még tudom hogy ez nem helyes. Kirántottam a kezemet, keze alól és hátraléptem néhányat. Hogy ne legyen kínos az imént történtek, csinálnom kell valamit.... valami őröltségét. Megfogtam a hajó peremét és ráugrottam.
-Te mégis mit csinálsz?!
Nem figyeltem rá, igyekeztem megtartani az egyensúlyomat a peremen, ami éppen olyan széles mint a talpam. William-san megakarta fogni a karom hogy leszedjen, de én előrébb szökkentem. A gyors mozgástól és a rumtól megszédültem. Egyenes rálátásom volt a tengerre. Észre sem vettem, hogy kinyitottam a számat és beszéltem.
-Nem szálltam hajóra, mióta a kutyakereskedő lecibált a hajójáról. Féltem, idővel elfelejtettem. Amikor a kiképzésem egyik szakaszához értem, kénytelen voltam elmenni a kikötőbe információgyűjtés érdekében. Könnyű volt beilleszkedni, csak le kellet öntenem magam büdös alkohollal, majd a ruhámat be kellet piszkolnom. Nem lógtam mi a tömegből.
-És a hajad?
-Sarat kentem bele. Büdös voltam és szakadt senki sem figyelt fel rám. Egy kereskedőt kellet keresnem, aki gyerekeket rabolt, verte őket és rabszolga sorra ítélte őket. A feladatom egyszerű volt. Meg kellet keresnem, a bizalmába férkőznöm és bizonyítékot kellet szereznem.
-Na és sikerült?
Már nem billegtem és William-san sem akart lehozni onnan.
-Nehezen. Kiderítettem, hogy egy hatalmas hajó alaksorába veri láncra a gyerekeket. Most már csak az volt a kérdés, hogy hogyan vigyem fel a katonákat a hajóra, bizonyíték nélkül. A szavam ugyanis semmit sem ért volna.
Lassu léptekkel próbáltam megszokni az ugrándozó hajót. A hullámok egyre nagyobbak lettek.
-Aztán eszembe jutott valami. Az egyik katona lánya feltűnően szemezett velem. Fiatal volt még, talán 12 éves lehetett.
-Mit tettél?!
-Elraboltam. Bekötöttem a szemét és váltság díjat kértem cserébe.
-Mégis mire volt az jó?
-Tippelj hol zajlott le a csere?
-Csak nem...!
Megfordultam és ránéztem, mosolyogva.
-De igen. Természetesen a célpontom zavarodott volt és nem engedte, hogy a hajójára lépjenek a katonák. De a törvénynek nem parancsolhatott. A célpont embereit elkapták vagy megölték. A lányt megtalálták a többi gyerek között, terméseztessen sértetlenül.
-Mi lett a célpontoddal?
-Nagyon sok gyerek szenvedett tőle, nem érdemelte meg a gyors halált, ezért rábíztam a lány apjára. Egy hétig bírta, aztán a sérüléseibe belehalt. A mester büszke volt rám, ezért két napos szabadságot adott. Kimentem a kikötőbe és csak néztem a tengert.
-Két napig?
Hitetlenkedő tekintete megnevettetett.
-Igen, két napig néztem. Láttam ahogy a nap első sugarai megfesti a víz felszínét. És láttam ahogy a lenyugvó nap elköszön a tengertől. Gyönyörű volt.
Az égen megjelentek a felhők. az esti szél sós vizet permetezett ránk.
Inuka most is elvarázsol. A hold fénye megvilágította a szélben lengedező hajszálakon lévő vízcseppeket. Szirén. Ő egy szirén. Rózsaszín szája mosolyra húzódott. Fogai kilátszódtak. Szemében huncut csillogásban ragyogott. Mégis mit tervez? A hüvelyk és mutató ujját összeszorította és a szájába vette őket. Éles és hangos füttyszóra befogtam a fülemet. Mielőtt megszólalhattam volna felrikkantott.
-Ébresztő félkegyelmű banda!
Az alvó férfiak felháborodottan kiáltottak fel, de Inuka még egyszer füttyentett egyet. Háttal állt a tengernek és kitárta a karjait, én csak bámulni tudtam a megőrült nőt.
-Vihar közeleg uraim!
Sokan felháborodottak, de ekkor egy akkora hullám ütközött a hajónak, hogy mindenkit feldobott. Inuka meg sem érezve ott állt a hajó peremén és nevetett. Nevetett!!
-A móka csak most kezdődik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése