Egy új világ vagy még sem? 7

7. fejezet

Az eső elkezdet cseperegni, majd zuhogni. Én csak hallgattam az ablakhoz koppanó esőt.  Kezeim az ölemben remegtek, de most nem az éhségtől, hanem az izgatottságtól. Már láttam a megállómat.
A busz megállt a kijelölt megállójához. Megvártam, hogy a többi utas leszálljon és csak azután keltem fel a helyemről és indultam el az ajtóhoz. Az ajtó előtt állva vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Kiléptem a szakadó esőbe, de nem zavart, éppen ellenkezőleg. Felnéztem az égre és hagytam, hogy az eső mossa az arcom, végre szabad vagyok. Elindultam az otthonom felé. Fél óra múlva már a kapunk előtt álltam és a házunkat néztem.

Előttem a ház bejárata volt, mellette egy hatalmas rész tele ablakokkal ami a nappaliba van, fényeket láttam. Kifújtam a benntartott levegőt és remegő kezekkel megnyomtam a csengőt. Mocorgást hallottam. Valaki felkelt a kanapéról és a bejárati ajtóhoz lépet. Egy mély hang szólalt meg a kapucsengőn.
-Ki az?
Apa hangja mély és élettelennek tűnt. Reszkető hanggal szóltam bele
-Éénn vvagyokk aazz aapaa.
-Ne merészeljen szórakozni velem!
A szememből könnyek folytak le, most már zokogva szóltam.
-Ééén vvagyokk az Lana! Aaapppa nnnyissd kkki aaazz ajjtóttt!
Szip-szip!
-Laa-naaa?
Az ablak előtti függöny megmozdult, de mire oda néztem már csak azt láttam, hogy a logó szövet visszaesik a helyére. A siető lépéseket hallottam. Az ajtó kivágódott és egy sovány, piros szemű nő rohant felém. A kapu ajtajába próbálta beleilleszteni a kulcsát, de remegő kezétől ez nehezen ment. Amint kattant a zár az ajtót kivágta és én a nő ölelésébe rogytam.  A fejemet a nyakába fúrtam és akkor rájöttem. Ez az édes illat, ami mindig álomba ringatott, aki mindig ott volt nekem.
-Aaannnyaa.
-Édesem, hát hazajöttél!
Felnéztem és apát láttam meg, aki a lépcsőn dermedten állt és minket nézet. Kinyújtottam felé a kezemet.
-Aappaa.
Könnyes szemekkel jött oda hozzánk élősszőr megfogta a kezem, majd szorosan átölelt. Egyikünk sem foglalkozott a szakadó esővel. Mindhárman eláztunk. Apa megdörzsölte anya hátát.
-Gyertek menjünk be.
Lassan bólogatunk és elindulunk a házba, miközbe fogom anya kezét.
-Éhes vagyok!
Apa mosolyogva, csillogó szemekkel bólogat.
-Van egy kis leves, megmelegítem és összedobok még valamit.
-Oké.
Anya erősen markolászta a kezemet. Elindultunk a lenti fürdőszobába.
-Nem kell velem lenned.
Suttogtam a fürdőszobába anyának.
-Ne hülyéskedj! Alig állsz a lábadon és úgy remegsz mint a nyárfalevél.
-Rendben. Segítesz levenni a bakancsokat?
Anya könnyes szemekkel bólogatott és leguggolt elém. Megtámaszkodtam a vállaiba. Lefogyott. Anya nagyon szeretett enni és ezért mindig kerek arca volt, de most eltűnt. A barna hajában fehér ősszálak voltak, mindig is utálta őket ezért mindig befestette, hogyha látott akár egyet is. A bakancsokat szépen egymás mellé rakta, hogy elfoglalja magát hogy ne legyen feltűnő, hogy a csontos lábamat bámulja, de én észrevettem.
-Nem kell kínoznod magad.
Anya megrázta a fejét és hátralépet. Elkezdtem kigombolni a szövetkabátomat, a végére érve a kabát egyszerűen lecsúszott rólam. Anya csak úgy kapkodta a levegőt. Kikerekedett szemekkel és elszörnyedt arccal bámult rám. Megfordultam és megláttam magam a tükörbe. Vöröses barna hajam most kormos volt és csomókba lógott. Arcom ijesztően csontos, a szemem alatt korom fekete karikák voltak, a szám kiszáradt és repedezett volt. A testem csak bőr és csont, fekete korom, kosz és olvadt vér borította. Iszonyat! A látványtól én is elsírtam magam. Szememet törölve néztem a kádra. Megnyitottam a tusolót  és anya segítségével beszálltam a kádba. Ő megmosta a lábamat és a hátamat , én meg a többi részt. Addig súroltuk a bőrömet, amíg piros nem lett.
-Megyek és hozok meleg ruhákat.
-Rendben.
Anya kiment a fürdőszobából és elindult a konyha felé. Én addig megtörülköztem.
-Ddráággámm, Llanna iiszonyatosan sovány, sok ételt készíts ki.
-Rendben.
-Hívtad már a rendőröket?
-Igen fél óra múlva itt lesznek.
-Drágám, jobb lesz ha egy orvost is hívsz.
-Ennyire komoly a helyzet?
Választ már nem hallottam. Anya felment a lépcsőn és bement a szobámba. Addig megszárítottam a hajamat. Két perc múlva már vissza is jött egy meleg hősszúujjú bordó pólóval és egy szürke mackónadrággal, persze fehérneműt is hozott. Most már szárazan és meleg ruhában léptem ki a fürdőből. Apa szépen megterített az ebédlőbe és a levest a mikróból éppen most vette ki. Lettet az asztalra és rám nézett. Szemei elkerekedtek és döbbenten jött felém.
-Kicsim, jól vagy?!
Halványan elmosolyodtam és leültem a megterített asztalhoz. Apa letette elém a tányér levest, amit azonnal habzsolni kezdtem. Már éppen szóltak volna rám, amikor csengette. Apa éppen indult, hogy megkérdezze, ki az, de én már tudtam. Elment beengedni őket és ekkor megcsapott a külvilág szagai. Két férfi állt a kapuba, a parfümjük túl erős még így is érzem az izzadság szagukat. A két rendőr megállt az előszobánál, ami egybe van a nappalival és ha onnan keresztbe néznek rálátnak az ebédlőre és a hozzá tartozó nyitott konyhára. Ők is megdöbbenve nézték a csont sovány testemet. Nem zavartattam magam az éhségem még mindig kínzott, ezért folytattam a leves elpusztítását. A két férfi helyet foglalt a velem szembeni két székre és nézték, hogy eszem.
-Heló a nevem Dylan Ford, ő pedig a társam Hank Taylor.
Hank biccentett aztán folytatta tovább a bámulásomat.
-Szeretnénk feltenni neked néhány kérdést rendben?
Letöröltem az államon végigfolyó leves cseppet.
-Felőlem.
-Rendben akkor először is eltudod mondani az adataidat, neved, születési időd stb.
Rájuk sem nézte mondtam el, csak ettem a levesemet és kértem még.
-Lana White a nevem. 1999. június 6-án születtem. Édes anyám Ann Malone, apukámat meg Robbert  White-nak hívják. Tonbidgi iskolába járok, van még egy évem. Gyerekkoromban az egészségügyi gondjaim miatt magántanuló voltam. Ennyi elég lesz? Apa kaphatom a másodikat?
-Persze kicsim máris hozom.
-Igen ennyi elég magadról, most eltudnád mesélni, hogy mi történt?
Megtöröltem a számat és a szemükbe néztem.
-Az orvostól hazajövet egy autó megállt mellettem és két férfi szált ki belőle. A fejükön maszk volt. Próbáltam menekülni, de túl tapasztaltak voltak és én túl gyenge a betegségem miatt, nem mintha le tudtam volna győzni őket. Elkábítottak és elvittek....
-Ennyi? Ennyire emlékszel?
Hank rendőr hitetlenkedve nézet rám. Dylan csak lesajnálón.
-Képtelenség, hogy csak ennyire emlékez! Azt tudod, hogy kik raboltak el és hogy miért?
Nem mondhatom el az igazat mert a végén bezáratnak vagy rosszabb.
-Pedig csak ennyire emlékszem. Nem tudom, hogy kik voltak és hogy miért raboltak el.
Szorongva vettem a kezembe az apa által készített szendvicsek egyikét és elkezdtem újra enni.
-És mond csak arra emlékszel, hogy hol voltál?
-Nem.
-Akkor mégis, hogy kerültél ide?!
Hank idegesen felállt és elkezdet járkálni a nappaliba.
-Nem igazán emlékszem, csak arra, hogy egy idegen kabát van rajtam és egy bakancs. Aztán véletlenül meghallottam két kamionos beszélgetését és szerencsémre az egyik pont Tonbridge volt az úti célja.
-Tehát felcsempészted magad egy kamionra, ami egészen idáig hozott?!
Most már Dylan rendőr is hitetlenkedve nézet rám.
-Valójában nem. A kamion csak Dartfordig vitt, ugyanis túl hamar szálltam le.Utána elkezdtem kéregetni, szerencsémre egy idős hölgy kisegített így tömegközlekedéssel hazajutottam.
Anya döbbenten ült le mellém az asztalhoz remegő kezét az asztalra tette, de meglátta, hogy nézem ezért a lábához rakta.
-Ühm, persze és ezt mi higgyük is el! Még a szeme sem mutat semmilyen érzést, tuti, hogy hazudik!
-Hank!
-A fenébe is Dylan a kis hölgy két hónapra eltűnik és egy ilyen abszurd történettel áll elő.
-Na de uram! A lányomat éheztették és véresen, kormosan és koszosan tért haza, ha még egyszer így beszél róla nem csak, hogy elküldöm a házamból, de panaszt is teszek.
-Igaza van a férjemnek, kérem viselkedjen!
Én csak döbbent szemmel nézek a kiborult rendőrre. Két hónap. Két hónapig voltam elzárva. Két hónapig kísérleteztek rajtam. A szendvicset tartó kezem elkezdet remegni és kieset a kezemből. A koppanásra mindenki engem nézet.
-Azt mondta, hogy két hónap?
Valami hideg folyt le a az arcom mindkét oldalán.
-Óh drágám!
Anya megtörve sírva borult vállamra és mindkettőnket rázott zokogásunk. Fogtam anyám szorosan ölelő karját, simogatással próbáltam csillapítani bánatát, de nem ment. Apa fejem tetejét simogatta, de keze erősen remegett, ő is engedett szomorúságán. A két rendőr most már csak sajnálkozva néztek egymásra és indulásra készen állva indultak el a bejárati ajtóhoz. Halkan elköszöntek és megígérték, hogy telefonon értesíteni fognak. Sírtunk még pár percig, de kapucsengőnk megszakította. Apa elindult és beengedte a házi orvosomat, aki könnyes szemmel, de mosolyogva nézet rám.
-Hát élsz te elveszett gyermek?
-Üdvözlöm doktornő, rég volt már.
Remegő kezeivel letörölte kóborló könnyeit.
-Hol vizsgálhatlak meg Lana?
-Menjünk a szobámba.
Megpusziltam anya fejét és megköszöntem a vacsorámat. Felmentem nagy nehezen a lépcsőn a doktornővel és bementünk a szobámba. Semmi sem változott. A falam kellemes levendula színű egy két helyen bátorító idézet és a barátokról csoportos képek, díszelegtek. Az ágyam érintetlenül bevetve rajta a kedven plüsseim fekszenek. Az ágy melletti íróasztalomon szép rend van csak a laptop ami poros rajta. Kopognak a körmeim a lakkozott parkettán, míg az ágyamra nem ülök.
-Hát ez a szoba nem sokban különbözik, amikor még kicsi voltál.
-Ez inkább egy tini szobája mint egy gyereké.
Egymásra mosolyogtunk, de ez a mosoly inkább szomorú volt.
-Na jó akkor vedd le a pólód és állj fel!
Letette a nehéz orvosi táskáját és elkezdett abban kotorászni. Én addig levettem a nagy pólómat és elé álltam kihúzott háttal. A fonendoszkópot kivéve nézett rám. A szemei elkerekedtek döbbenetében.
-Édes istenem! Ez borzalmas! Mégis hogy élhetted ezt túl?!
Nem válaszoltam, hisz nincs mire, végül is az igazságot nem mondhatom el nekik. Összeszedte magát a doktornő és fonendoszkóppal meghallgatta amit kell. A hallgatózás után megnyomkodta hasam, oldalam. Kinyitottam a torkom, hogy ha kérte. Néhány gyakorlatot is végeztem, de nehezen ment az éhség érzetem miatt.
-Mond csak ma mégis mit ettél?
-Az állomáson kaptam két szendvicset és egy kalácsot, itthon pedig két tál levest és öt szemdvicset ettem.
-Még mindig éhes vagy?
-Most már nem annyira, de érzem hogy nemsokára megint éhes leszek.
-Értem. Most egy kis vért fogok venni tőled rendben?
-Ooké.
Mély levegőt veszek majd kifújom, aztán megismétlem. Leülök és  előrenyújtom a bal karomat.Várjunk ha most vért vesz akkor rá fognak jönni, hogy már nem vagyok ember! Ezt nem ....
ha orvosnál vagy ügyelj arra, hogy még véletlenül se kezd meg az átalakulást mert akkor megjelenik a véredben a varkas gének. De ha csak emberi formában akkor csak egy hétköznapi embervért találnak. Oké érthető. Szépen meg kell nyugodnom.
-Csak nem ideges vagy drágám?
-Már rég nem vettek tőlem vért és tudja, hogy sosem szerettem a tűket.
Elkezdte letisztítani a belső könyökhajlatomat.
-Doktornő mégis mit gondol az állapotomról?
Felrakta a szorított és összerakta az injekciót.
-Nos mivel én gyerekorvos vagyok és tisztában vagyok az egykori állapotoddal, így őszintén mondva csoda, hogy élsz. Még egy átlagos ember sem élné túl ilyen soványan, de neked sikerült, pedig sose voltán úgy igazán egészséges. Úgy hogy csak annyit mondok te egy csoda vagy. De ennek ellenére el kell menned egy kórházba, hogy alaposan kivizsgáljanak, mert lehetnek belsőszervi gondjaid. A tapasztalatomat és a véred adatait beküldöm a közeli kórházba a sürgős esetekhez. Szerintem már holnap be kéne mennetek.
A beszélgetésünk során már el is végezte a vérvételt.
-Mond csak hogy állsz a menzesszeddel?
-Fogalmam sincs.
Erre nem is gondoltam. Két hónapig fogságba voltam vagyis kétszer megkellet volna jönnie, de nem emlékszem rá.
-Rendben. Akkor holnap menj el a kórházba, a nőgyógyászhoz is beiratlak. Rendben?
Nem volt erőm csak egy biccentésre, hirtelen fáradt lettem. A doktornő látva a lecsukódó szemeimet, összerakta a felszerelését és az ajtóhoz ment.
-Most csak aludj és pihenj, nem kell kikísérned.
A hangját már csak halkan hallottam, a látásom is elhomályosodott. Az ágyra dőlve elaludtam.
Görcsöl a hasam és valami hideget érzek a lábamon. Láztól rángatózva nézek a kinyíló vajajtóra. Bill léped a cellámba és közeledett.
-Cö-cö. Most nézd meg összepiszkítottad az ágyadat!
-Hagyjad nem tehet róla!
Az ajtóban a doktor állt és egy irattartó táblát kezdte nézegetni.
-Na akkor kapd fel és vidd a laborba!
Bill összecsomagolt a nedves takaróval és elvitt a laborba. Betette egy vízzel teli kádba. A fejem hátrahanyatlott és a felettem lévő lámpát kezdtem bámulni, amíg el nem vesztettem az eszméletemet.

A falnak vagyok láncolva. Bokáim, csuklóim és a nyakam nagyon fáj, de ahhoz nem elégé, hogy hangot adjak. Szemközti oldalt egy lány feküdt és a láztól hánykolódott. Vérszagot éreztem. A lány hol felsikoltott, hol nem. Mégis mire készülnek?

Másnap amikor felébredtem, kellemes illatot éreztem. Kicsorgó nyálamat törölgetve mentem le egyenesen az ebédlőbe. Az asztal már meg volt terítve. Rántotta, palacsinta, friss gyümölcsök és különféle felvágott. Egy jó reggeltett elmormolva leültem és nekiálltam falatozni. Először a felvágottat ettem meg, majd a tojást és utána a palacsintát végül desszertnek a gyümölcsöket. Amikor készen lettem hátradőltem és a pocakomat simogattam. Apa kijött a fürdőből és döbbent szemekkel nézet az asztalra majd rám.
-Jó reggelt! Ejha! Csak fél órára mentem a fürdőbe és te a hármónk adagját megetted!
Mi! Ez nem csak nekem volt csinálva?!
-Bocsi apu! Úú a fenébe nem is gondoltam, hogy ez hármónké. Één csak elkezdtem enni és akkor minden eltűnt, tényleg nagyon sajnálom.
-Hahahaha, jaj, nem baj legalább hamarabb pufi leszel nem pedig csontos. De akkor mostantól hat főre főzök.
-Rendben.
Apa nekikezdett még két adat ételnek. Gyorsan becsomagolta az egyik adagot megpuszilta a fejem búbját és rohant az iskolába.
-Majd jövök.
-Legyen szép napod!
 Mire megittam két pohár hideg narancslevet fél kilenc lett. Ideje felébreszteni anyát. Felkeltem az asztaltól és a fürdőszoba melleti ajtót kinyitottam. A szobába koromsötét volt, de az éjjellátómnak köszönhetően tökéletesen láttam anyáék ágyát és rajta egy hatalmas takarógubót. Mindig is szórakoztató látványt nyújt, ahogy anya alszik. Mindig is kíváncsi voltam, hogy hogyan kap levegőt. Ördögi mosollyal lassan felé sétáltam és ráfeküdtem a takarókupacra.
-Mégis mióta van nekünk kutyánk?
-Tegnap érkezett vaúú.
Mindketten elröhögtük magunkat és kisétáltunk a konyhába.
-Jaj ne, fény annyira éget! Elolvadok! Inkább vissza megyek a kellemes sötétbe.
-Ne merészeld el kell mennünk a kórházba.
Anya megtörölte álmos szemeit és azonnal nekikezdett a reggelinek. Én addig öntöttem neki egy kis narancs levet, mire ő az ölébe húzott.
-Anya így nem tudsz enni!
-De tudok. Főleg, hogy nem foglalsz sok helyet.
Reggeli után felöltöztünk. Én egy farmert vettem fel ami lógott rajtam ezért egy nagyon régi övemmel kellet megtartanom, egy szürke pólót vettem fel amin egy bögre volt amin a kérsz felirat volt és mivel az összhang eléggé lehangoló volt ezért egy fekete kapucnis pulcsit vettem fölé.

A kórházba menet mindvégig rajtam volt a kapucni, csak az orvosnál vettem le, aki élőszőr aszt hitte, hogy anorexiás vagyok, mire megmagyaráztuk, hogy elrabolta. Csináltak röntgent ami szerint semmi bajom és a vérvételi eredmény is jó csak ugyebár túlságosan is alultáplált vagyok. A doki hízókúrát parancsolt. A kórházból hazajövet elmentünk vásárolni és a legzsírosabb, szénhidráttal teli dolgokat vettünk. Sőt még elmentünk egy gyorskajáldába, ahol 10 hamburgert kértem 4 sültkruplival 3 almás pitét és 4 fagyit 8 liter kólával. Fél órát kellet várnunk hogy csak az én kajám kész legyen, de megérte. Hazaérve már neki is estünk. Anya csak négy burgert evett, mivel ő is lefogyott én meg a tízet majszoltam. Az asztal tele volt kajás dobozokkal és amikor apa hazajött tátott majd röhögő szájjal ült le hozzánk.
-Kérsz egy kis burgert drágám? Én már nem bírom!
-Persze!
Apa éppen a megmaradt két burgerem felé nyúlt mire játékosan rácsaptam a kezére.
-Héé! Az az én kajám! Anya oldaláról lopj.
Anya oldalán volt két borító egy fagyi, két pite és két szendvics, természetesen ez apa része. Az én oldalamon két burger, 2 liter kóla és egy fagyi volt. A hasam elkezdet korogni így apával együtt kezdtem enni.

A mindennapjaim így teltek. Apa reggelire és vacsorára hizlaló kajákat készített, anyával pedig ebédet. Elég hamar visszanyertem az alakom, mivel az éhségem nem csillapodott rábeszéltem anyáékat, hogy engedjenek kondiba menni és önvédelmi edzésekre, amit ők is javasoltak. A barátaimmal nem tartottam a kapcsolatot, néhányan felhívtak, de csak rövid válaszokban beszélgettem velük.Mire megértették a célzásaimat és nem hívtak. Kaptunk egy levelet a bíróságtól, hogy menjünk el, ismételjem meg a vallomásomat és az állam kirendel valakit mellém aki foglalkozni fog a lelki egészségemmel.