Hetedik fejezet
Sziasztok ez a rész kisebb nagyobb káromkodások szerepelnek. A dőlt vörös betűs részek Kira sötét gondolatai, a rendes dőltek meg Kira józan esze. Jó olvasást és köszönöm, hogy meglátogattad a blogom :)
Omar
Az ágyamban hánykolódtam, mindig a Démon szemeit látom magam előtt. Egyik percben dühös és vérszomjas tekintettel bámul rám, a másik pillanatban pedig könyörögve néz. Megőrülök, egyszerűen nem bírom tovább. Elmentem futni, majd az edzőteremben kötöttem ki. Másnap reggel az egyik katona ébresztett a terem padlóján.
Kira
A nyugtatónak kezd elmúlni a hatása. Megint elkezdek zörögni. De most nem hallottam az öreg megnyugtató hangját, ettől csak még jobban ideges lettem. Nananananaaana. Nananananaaanaa. Már megint ez a hang, megőrjít. Teljes erőmet bevetve a falnak löktem a fejemet, így már beláttam az egész börtönt. Sehol senki. Egyedül vagyok. Mindenkit megöltek! Hehehe! És nem sokára te leszel a következő . Hmhmhm!
Elhallgass! Nem haltak meg! És ezt te honnan tudod, drága Kiira? Onnan, hogy mondta az öreg! Mondta az öreg! Mit is ...?
"Bocsáss meg, kérlek bocsáss meg! Minden az én hibám! Én tettelek ilyenné! Ha akkor, ha akkor vigyáztam volna az öcsédre vagy jobban kézben tartottam volna dolgokat, még mindig élne! Szip-szip! Omar, az a jóképű katona azt mondta, hogy ma visszafognak vinni az országunkba, de, de téged nem engednek el még két évig. Tudom, hogy nehéz, de kérlek vissza kell térned emberi mivoltodhoz! Kérlek! ..... Bocsáss meg! Elmegyek a családod sírjához, mindig el fogok menni hozzájuk, amíg vissza nem térsz. .... Tudod csak abban tudok reménykedni, hogy egyszer talán amikor már meghaltam megbocsátasz nekem."
Itt hagytak! Ismét! Csend! A családod és a barátaid, mind egytől egyik elhagyott. Nem igaz, ők mind meghaltak! Igazán? És mégis kinek a műve ez?! Itt vagy a családod gyilkosainál és te csak itt ülsz és várod az el nem jövő halálodat?! Nem fogok ártatlanokat megölni! Hahaha mert a csatatéren nem öltél ártatlanokat? Hazugság lenne, hogy amikor a harcoltál és az áldozataid ártatlan vére mosta orcád, sápadt kezed? Tudom, hogy élvezted. És biztos vagyok, hogy a ketreced előtt álló két őr vérében élvezettel fürdenél. Hahaha! Gyerünk menj szabadulj ki és ölj meg mindenkit! Nem, nem nem! Nem fogok ölni! Akkor továbbra is hagyni fogod, hogy megverjenek!? Most, hogy nincsenek rabok csak te, nincs kivel játszadozniuk. Nézd csak az egyik pont most tér be hozzád!
Az ördögi hang elhallgatott és így a börtönöm bejáratára tudtam koncentrálni, amin az egyik őr éppen most lépet be. A másik őr a cella ajtajához lépett háttal.
-Hát te lennél a drága Démon, aki több száz emberünket megölt. De mivel te csak egy lány vagy lefogadom, hogy már rég volt testi örömben részed.
Közelebb jött megfogta az államat és maga felé fordította. Kisöpörte a hajamat az arcomból.
-Ó, nem is rossz, sőt! Igazán élvezni fogom az együttlétet.
Közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Undorító íze volt . Próbáltam elfordulni vagy megharapni, de még hatott az érzéstelenítő, így mindenem tiszta zsibbadt. Ha nem igyekszem ez a rohadék meg fog erőszakolni. Abba hagyta a csókolózást, megfogta a két bokámat és kihúzta alólam, a fejemet bevertem a talajban, de ezt a férfit nem érdekelte.
Omar
Izomlázam van, de még mindig nem tudtam elfelejteni a vad Szörnyeteget. Éppen Dabir-ral ülök a teraszán és kávét iszogatunk. A nap már felkelt és ismét látom a csodás kék eget, ami egy bizonyos valakire emlékeztet.
-Mi van veled Omar! Hajnalban láttak téged futni, majd reggel az edzőterem padlójáról kapartak fel. Még a háború miatt sem edzettél ennyit. Úgy hogy áruld el a te barátodnak!
-Fogalmam sincs, hogy mi a bajom. Tegnap láttam a Halál angyalát és azt is láttam, ahogy őrjöng és beadják neki a nyugtatót. Azóta az a jelenet játszódik le a fejemben újra és újra. Amikor a két őr leteperte láttam az arcát és szemét. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ő az aki több száz bajtársunkat megölt.
-Az tény, hogy természetfölötti szépség. Bár én szerintem Fatima sokkal szebb, de mindegy is. Ha nem tudod kiverni a fejedből akkor gyere látogassuk meg. Mostanra már biztosan elszállították a rabokat. Na gyere!
Kivette a csészét a kezemből lerakta a lépcsőre és felrángatott. Elindultunk a terepjáromhoz. Dabir vezetett, mondván én olyan vagyok most mint egy zselatin, össze vissza dülöngélek és remegek, de csoda, hogy nem esek pofára. 10 perc alatt már ott is vagyunk. Idegesen szorítottam ökölbe a kezemet és Dabir-ral együtt indultunk a börtönhöz vezető ajtóhoz. Mégis mi a fene bajom van?! Soha, ... soha a büdös életben nem izgultam ennyire, főleg nem egy lány miatt. Várjunk ... mi! Egyáltalán nem az angyal miatt izgulok. Nem és nem. Lementünk a lépcsőn és megdöbbentett, amit láttam. Az egyik őr a cellája ajtaja előtt állt és minket nézet kikerekedett szemekkel. Automatikusan a másik őrt kezdtem el keresni, aki a Démon kezét felfeszítette és tartotta. A Démon lábai terpeszben fekszik a durva kövön és azok között a férfi éppen a szabad kezével babrálta az övét. Éktelen haragra gerjedtem.
-Hé, te! Mégis mi a francot csinálsz a rabbal! Takarodj onnan!
Az őr kiguvadt szemekkel nézet rám.
Kira
A perverz rohadék két katonát bámult. A kezeimet szorító keze szinte alig szorított. Kirántottam a kezemet és a hátára löktem. A láncomat fogva a nyakához szorítottam, aki erre elkezdte szorongatni a láncokat. Az egyik katona berontott és leguggolt elénk.
-Angyal nyugodj meg! Nem fog senki bántani. Enged el az őrt és én kiviszem innen. Ne öld meg!
Az áldozatom feje már kezd lilulni. Ez az gyerünk kislány, csak még egy kicsit és a rohadék a pokolban fog főni!
-Angyal figyelj rám! Hallod?! Néz rám!
Ránéztem a férfira, általában ennyi elég, hogy eliszkoljanak. De ő ... nem mozdult! Nem mozdul!
-Enged el a rabot. Megígérem, hogy elviszem innen és soha többé még egy ehhez hasonló dolog sem fog megtörténni veled, és ... elhozom neked a nyakláncod. Elfogom hozni a láncodat!
A nyakláncomat? Hahahah. Mind ezt mondja, mind hazudik! Öld meg az őrt és utána jöhet ő. Vagy tán hiszel neki? Mintha már egy katona ígért volna neked valamit. És mi lett belőle? Semmi! Az ég világon semmi! Mégis mit veszíthetek?
-Szart sem ér az ígéreted!
-Tessék mit mondtál?
-Szart sem ér az ígéretetek!
-Akkor megesküszöm az életemre!
-Nem kell a kibaszott életed!
Ó, de én tudok egy jobbat...
-A lelked! Esküdj a lelkedre! Ha nem teljesíted az ígéretedet a lelked az enyém lesz, ami szörnyűbb lesz mint a halálod!
-Rendben a lelkemre esküszöm, hogy nem esik többé bántódásod és holnap elfogom hozni a nyakláncod.
Lemásztam a vonagló őrről és a falhoz dőltem. Elégedetten néztem a köhögő őrre, majd a férfira aki képes volt erőszak nélkül bejönni a cellámba.
-Akkor holnap találkozunk ...
-Omar. A nevem Omar.
-Omar
-Omar
Egy biccentéssel elintéztem, aztán lehajtott fejjel elaludtam.
Omar
A még torkát szorongató őr grabancát megfogtam és kirángattam a cellából. A cella ajtóban várakozó őr és Dabir meredten néztek rám.
-Jól zárja be az ajtót! És te soha többé, még a közelébe sem mehetsz ennek a cellához.
Ledobtam a földre az őrt és nem nézve barátomra elindultam a bátyám irodájába felé. Ha mázlim van még bent van. Nem foglalkozom Dabir kiáltozásaira csak a bátyámmal akarok beszélni. Mikor megérkeztem az ajtajához nem kopogtam csak egyszerűen benyitottam.
-Omar, mégis mit képzelsz, hogy így benyitsz és ha van valaki bent ?!
Felháborodott testvérem az arcomat látva megdöbbenve nézett rám.
-Mi történt?
-Most jövök a fogdából és ....
-Már megint mit csinált az az átokfajzat.
-Az egyik őr kishillyán megerőszakolta! És ti még csodálkoztok, hogy miért ilyen! A francba Cemal, te vagy itt a vezető tudnod kellet volna, hogy mit tesznek a foglyokkal és most csak ő van itt!
Mindketten ökölbe szorított kézzel bámultuk egymást.
-Igazad van. Mostantól sokkal jobban fogok figyelni. Ez minden öcsém?
-Ami azt illeti nem .... már jó ideje itt van és ahogy tudom mindig őrjöng a nyaklánca miatt.
-Mire akarsz kilyukadni?
-Arra, hogy adjuk vissza neki a nyakláncát.
-Tudod már én is gondolkodtam ezen, de ha visszaadjuk neki ki tudja, hogy mennyire lesz őrült, az is lehet, hogy ha odaadjuk neki, mindenkit megöl azzal a lánccal.
-Vagy az is lehet, hogy abbahagyja az őrjöngést és normális emberi lényként fog viselkedni.
Cemal leült a székébe és elkezdet gondolkozni.
-Tudod mit?! Van egy ötletem! Odaadom neked a nyakláncot és odaadhatod neki, de attól kezdve te ügyelsz rá, a te hatásköröd lesz vigyázni és figyelni a Démont. Megegyeztünk?
Habozva, de megfogtam Celam kinyújtott kezét és megráztam.
-Rendben.
-De had kérdezzek tőled valami. Mégis miért most? Miért avatkozol bele?
-Inkább kérdez valami olyat amire én is tudom a választ.
Megfordultam és kimentem az irodából, innom kell valami erőset.
Két óra múlva Dabir talált rám a kocsma egyik eldugott boxában. Rendelt még két sört, majd megvárta azokat, addig egyikünk sem szólalt meg. Belekortyolt a sörébe és rám nézet.
Megfordultam és kimentem az irodából, innom kell valami erőset.
Két óra múlva Dabir talált rám a kocsma egyik eldugott boxában. Rendelt még két sört, majd megvárta azokat, addig egyikünk sem szólalt meg. Belekortyolt a sörébe és rám nézet.
-Elárulod, hogy mi a bajod? Hajnaltól kifulladásig edzettél, mondván hogy nem tudod kitörölni a fejedből a Démont és amikor újra meglátod forró fejjel bemész a cellájába és elkezdesz higgadt hangon alkudozni vele. Tehát még egyszer megkérdezem, mi a fészkes bajod van neked?!
A korsómat bámulom, nem tudok a szemébe nézni.
-Nem tudom, egyszerűen csak nem tudom. Amit a börtönben láttunk, egyszerűen embertelen volt. Nem vagyunk kanos állatok, hanem civilizált férfiak. Te is ezt tetted volna a helyemben.
-Nem, én kirángattam volna az őrt lefokoztam volna vagy leszereltettem volna és esetleg bíróság elé állítottam volna, nem pedig a halállal egyezkedtem volna, ja és nem adtam volna oda neki a lelkemet.
-Huuuuuh. Lehet, hogy köze van ahhoz, amit az öreg őrmester mondott róla.
-A volt hadifogolyról beszélsz?
-Ja róla.
Nagyot ittam a korsó sörömből
A korsómat bámulom, nem tudok a szemébe nézni.
-Nem tudom, egyszerűen csak nem tudom. Amit a börtönben láttunk, egyszerűen embertelen volt. Nem vagyunk kanos állatok, hanem civilizált férfiak. Te is ezt tetted volna a helyemben.
-Nem, én kirángattam volna az őrt lefokoztam volna vagy leszereltettem volna és esetleg bíróság elé állítottam volna, nem pedig a halállal egyezkedtem volna, ja és nem adtam volna oda neki a lelkemet.
-Huuuuuh. Lehet, hogy köze van ahhoz, amit az öreg őrmester mondott róla.
-A volt hadifogolyról beszélsz?
-Ja róla.
Nagyot ittam a korsó sörömből
-És mégis mit mondott? Csak nem elmesélte, hogy ez az őrült lány minden férfi fejét elcsavarta és kihasználta vagy kis hercegnőt játszott és amikor meglátta a vért megőrült?
Dühös szemekkel néztem a barátomra, legszívesebben pofon vágtam volna.
-Nem elmesélte, hogy a kisöccsét a szeme láttára lőtték le és hogy a legjobb barátait felrobbantották vagy lelőtték őket, úgy hogy ő is ott volt és mindent látott. Azzal, hogy elvettük tőle a nyakláncát a családja és barátai emlékét törtük össze, ezért kértem a bátyámat, hogy adjuk vissza neki.
Néma csendben ittuk a sörünket.
-Nem tudtam róla Omar.
-Tudom.
-És mit mondott a bátyád?
-Azt mondta, hogy rendben és hogy mostantól én vagyok a felelős érte.
Dabir kitüsszentette a sört, ami még a szájában volt.
-Hogy te! Na ne nevetés! Te nem láttad, hogy mire képes a harctéren de én igen. Meg fog ölni!
-Ugyan azt a kiképzést megkaptuk és attól még, hogy engem a számítógéphez száműztek nem a harctérre, attól még nem vagyok védtelen!
-Rendben haver nyugodj meg! Akkor viszont jobban jársz, hogy ha holnap tiszta fejjel mész az oroszlán barlangjához.
Lehúztam a maradék sörömet és felálltam.
-Igazad van! Kösz haver!
Leraktam a pénzt az asztalra és már indultam is vissza a bátyám házához.
A szüleim meghaltak autóbalesetben amikor 17 voltam. Most 22 éves vagyok és még mindig a bátyámmal élek a feleségével és a hét éves fiával. Informatikát tanultam az egyetemen. Sosem voltam stréber, nekem mindig csak úgy minden össze jött. Jó csajok, hűséges barátok, bomba külső és penge ész. Csodás élet, de aztán jött ez a háborús szarság, mindenkit kiképeztek, de engem és még néhány társamat száműztek az információs (számítógépes) részlegre. Egy bevetésen sem voltam, hála a bátyám közreműködésének. Sok katona mondta, hogy hasznavehetetlen vagyok vagy egy percig sem bírnám ki a harctéren. Na mindegy.
Korán keltem, Mysha, Cemal és a fiúk Nazir még aludt. Elmentem a kapitányságra onnan a talált, elkobzott tárgyakhoz. A raktár még zárva volt, de egy kis karton dobozban a nevem állt. A kulcsommal felnyitottam. Benne egy levél és a Démon nyaklánca volt. Zsebre tettem a láncot és a cella felé menet kezdtem el olvasni a levet.
Kedves Omar!
Hallottam az egyezségetek feltételeit a Démonnal kapcsolatban. Erről még beszélgetni fogunk!
A Démonnal kapcsolatos feladataid a következő:
Dühös szemekkel néztem a barátomra, legszívesebben pofon vágtam volna.
-Nem elmesélte, hogy a kisöccsét a szeme láttára lőtték le és hogy a legjobb barátait felrobbantották vagy lelőtték őket, úgy hogy ő is ott volt és mindent látott. Azzal, hogy elvettük tőle a nyakláncát a családja és barátai emlékét törtük össze, ezért kértem a bátyámat, hogy adjuk vissza neki.
Néma csendben ittuk a sörünket.
-Nem tudtam róla Omar.
-Tudom.
-És mit mondott a bátyád?
-Azt mondta, hogy rendben és hogy mostantól én vagyok a felelős érte.
Dabir kitüsszentette a sört, ami még a szájában volt.
-Hogy te! Na ne nevetés! Te nem láttad, hogy mire képes a harctéren de én igen. Meg fog ölni!
-Ugyan azt a kiképzést megkaptuk és attól még, hogy engem a számítógéphez száműztek nem a harctérre, attól még nem vagyok védtelen!
-Rendben haver nyugodj meg! Akkor viszont jobban jársz, hogy ha holnap tiszta fejjel mész az oroszlán barlangjához.
Lehúztam a maradék sörömet és felálltam.
-Igazad van! Kösz haver!
Leraktam a pénzt az asztalra és már indultam is vissza a bátyám házához.
A szüleim meghaltak autóbalesetben amikor 17 voltam. Most 22 éves vagyok és még mindig a bátyámmal élek a feleségével és a hét éves fiával. Informatikát tanultam az egyetemen. Sosem voltam stréber, nekem mindig csak úgy minden össze jött. Jó csajok, hűséges barátok, bomba külső és penge ész. Csodás élet, de aztán jött ez a háborús szarság, mindenkit kiképeztek, de engem és még néhány társamat száműztek az információs (számítógépes) részlegre. Egy bevetésen sem voltam, hála a bátyám közreműködésének. Sok katona mondta, hogy hasznavehetetlen vagyok vagy egy percig sem bírnám ki a harctéren. Na mindegy.
Korán keltem, Mysha, Cemal és a fiúk Nazir még aludt. Elmentem a kapitányságra onnan a talált, elkobzott tárgyakhoz. A raktár még zárva volt, de egy kis karton dobozban a nevem állt. A kulcsommal felnyitottam. Benne egy levél és a Démon nyaklánca volt. Zsebre tettem a láncot és a cella felé menet kezdtem el olvasni a levet.
Kedves Omar!
Hallottam az egyezségetek feltételeit a Démonnal kapcsolatban. Erről még beszélgetni fogunk!
A Démonnal kapcsolatos feladataid a következő:
- Te felelsz az élelméről.
- Neked kell figyelned rá, ha nem bírod akkor keres egy őrt aki hajlandó felváltani néhány órára.
- Tisztasági és higiéniai gondokról szintén te gondoskodsz.
Hehehe, nagyon vicces, mégis mit gondolt hány napig fogom figyelni?! Elmentem az ebédlőbe, ahol a kezembe nyomtak egy tálcányi kaját és egy vízzel teli vödröt. Próbáltam egyensúlyozni, de mindig kiöntöttem egy kevéskét a vízből, így mire a tömeghez értem már csak háromnegyedig volt. Várjunk csak?! Mégis miért van tömeg hajnalban méghozzá a börtön előtt?
-Mégis mi a fészkes fene folyik itt?!
-Mégis mi a fészkes fene folyik itt?!
Néhányan hátrafordultak, de csak az egyikük beszélt.
-Uram, megnézzük, hogy él -e még a Halál angyala!
-Mégis miért kéne megnéznetek?
-Uuram, mert minden nap megállás nélkül lehet hallani a kiáltozásait, de most se éjjel, se hajnalban senki nem hallotta a hangját.
-Értem. Gyere ide és vedd át a vödröt, ti pedig tűnés! Figyelem ez mindenkire vonatkozik. Gyere katona!
-Uram, megnézzük, hogy él -e még a Halál angyala!
-Mégis miért kéne megnéznetek?
-Uuram, mert minden nap megállás nélkül lehet hallani a kiáltozásait, de most se éjjel, se hajnalban senki nem hallotta a hangját.
-Értem. Gyere ide és vedd át a vödröt, ti pedig tűnés! Figyelem ez mindenkire vonatkozik. Gyere katona!
A tömeg eloszlott, így mi letudtunk menni a cellákhoz. Igaza volt, egy árva hangot sem lehet hallani. Vajon pont most adta fel? Nem nem nem! A katona remegő karokkal jött utánam, miután leértünk a lépcső aljára, letettem vele a vödröt és felküldtem, persze ő hálásan bólogatott és eliszkolt. Nem igazán értem, hogy miért kell félni. A tálcával a kezemben elmentem a legutolsó cellához. A lány a falnak dőlve ült, lehajtott fejjel. Egyszerűen fel nem tudom fogni ...!
-Jó reggelt! Meghoztam a reggelit.
Becsúsztattam a tálcát, de ő meg sem mozdult. Talán tényleg meghalt?
-Hahó! Reggeli!
A fenébe mégis miért nem jön enni?! Várjunk csak?! A zsebembe nyúltam és elővettem a súlyos láncot.
-Esetleg már a láncodat sem akarod?
A rácsokhoz közel raktam, hogy jól lássa.
Kira
Éhes vagyok, mikor jön már az őr a kajával. És ne felejtsd el a szépfiút a nyakláncunkkal! Fogd be! Valakik jönnek. A börtönben két embert lehetett hallani, akik a lépcsőn jöttek le. Az egyik visszament, de a másik felém jött. Ó, nézd csak hát nem a szépfiú jön? Ekkora mázlit! Szórakozzunk vele! Azt mondtam, hogy fogd be! Hahahaah!!
-... a láncodat sem akarod?
Mit mondott? Felkaptam a fejemet és ránéztem. És tényleg! A kezében ott lógott a nyakláncom. Végre visszakapom! Ne olyan sietősen kislány! Mégis mi okból adná ő oda a nyakláncodat? Biztos szórakozni akar!
-Na mi van? Tényleg nem kell?
Négykézlábra állva kezdtem elindulni a rácsokhoz. Kétszer megbotlottam és hasra estem. Nézd má mindjárt ki fog röhögni! Mint a többi. De ő nem nevetett, sőt nem is mosolyodott el. Elértem a rácshoz, ő meg közelebb tette a kezét a lánccal együtt. Vigyáz, még a végén el kezd veled játszadozni! A lánc már a rácsokat súrolta. Nem haboztam, kitéptem a kezéből és a mellkasomhoz szorítottam. Végre, végre visszakaptam! Visszacsúsztam a falhoz, de ugyan úgy szorítottam a mellkasomhoz a láncot. Falnak dőlve leültem és felraktam a nyakláncomat. Megnéztem, hogy minden rajta van és csak ezután aludtam el.
Omar
A cellája előtt ülök, kb öt perce aludhatott el. Még senkit sem láttam, hogy ennyire ragaszkodott volna valamihez. Bár az ő esetében én is ezt tenném. Fel kell mennem elintézni néhány dolgot, remélem ebédre visszatudok jönni és ételt hozni neki. Először Celamhoz megyek, kideríteni, hogy mégis mi fog mostantól történni, mivel a háborúnak vége és én pont egy évem maradt az egyetemen. Szokásosan bekopogok, majd benyitok az admirális irodájába. Álmos fejjel fogja a bögre kávéját és valamilyen papírt olvas.
-Nos, hogy ment?
-Csak elvittem neki a reggelit mégis mi történhetett volna?
-Általában az őrök panaszkodni szoktak, hogy megharapja a kezüket, a fülükbe sikolt és rémes dolgokat suttog, amitől megőrülsz. Nos, nálad melyiket csinálta?
-Egyiket sem. Síri csendben volt, mielőtt oda nem értem volna már a többi katona ott totyogott, mert olyan csend volt. Odaadtam neki a kaját és a láncot, majd elaludt.
-Keres egy őrt aki megmutatja, vagy legalábbis elmondja, hogy mit kell tenned.
-Meddig?
-Hm?
-Mégis meddig kell az őrt játszanom!
-Tudtommal te akartál az őre lenni.
-Igen, de nem gondoltam rá, hogy 2 évig börtönőr leszek.
-Nem hiszem, hogy erre sor kerül. Az emberek most kezdték el újraépíteni az elpusztult épületeket.
-És akkor mi lesz az egyetemmel?
-Mivel minden ember el van foglalva, ezért mindenki halaszt annyi időt, amennyi szükséges az építkezéshez. Menj tölts ki néhány papírt és keresd meg az őrt, aki segíteni fog neked!
-Rendben.
Kimentem az irodából és elindultam az őrökhöz. Három őr sörözgetve beszélgetett. Belépve a pihenő szobába, kellemes hűvösséget éreztem. Mivel délkeleti részen vagyunk az időjárás 30-40 fok között szokott lenni. Az emberek megszokták ezt a hőmérsékletet, de még így is örülnek a légkondicionált szobáknak. Vajon, hogy érzi magát a Démon? Nem, nem nem! Semmi Démon! Ő egy rab, egy hóhér.
-Helló fiúk! Cellam admirális küldött, hogy írjak alá néhány papírt és hogy segítsetek a rab gondoskodásáról.
-ÁÁ, Omar tizedes! Már vártuk. A nevem Ansi, ő Irfan és Rakin. Mi hárman gondoskodunk a Démonról.
Mindhármójukkal kezet fogtam és leültem az üres székre. Ansi egy halom papírt rakott elém.
-Na ezeket, kell kitölteni. Egészségügyi papírok, alkalmassági. Ha ezzel kész vagy, akkor részletesen elmondom, hogy mit kell tenned. Rendben?
-Mi addig elmegyünk megfürdetni a Szörnyet.
-Oké!
Irfan és Rakin felálltak, majd elmentek. Ansival még az asztalnál ültünk.
-Ansi, addig elmondod pontosan, hogy mit kell tennem a rabbal?
-Persze!
Míg Ansi mondja a teendőimet, addig én töltögetem a papírokat.
-Nagyon egyszerű. Nem kell mindig ott lenned, csak emlékeztetlek. Az elkerített rész mint láthattad is mellékhelységnek szolgál. Mivel nem tudjuk, hogy milyen az állapota ezért neked kell kitakarítanod. Lent van talicska és lapát, csak fel kell vinned a lépcsőn. Napi két étkezés reggeli és vacsora. Háromszor kap egy vödörbe vizet ez az ivó vize, ezekért mindig fel kell menned majd visszavinned azt.
Várjunk, de hisz én nem vittem neki vödröt! És eszembe jutott a félős katona, aki a lépcsőhöz rakta a vízzel teli vödröt. Gyorsan kitöltöttem az utolsó papírt és már rohantam is.
Kira
Szomjas vagyok. Megettem a reggelimet, de vizet nem kaptam. A sarokban ülve guggoltam és vártam. Nem tudom, hogy mire. Mióta visszakaptam a láncom, sokkal tisztább lett a fejem. A rosszat akaró hang sem jelent meg és vette át az irányítást. Elaludtam.
Két férfi hangra ébredtem és egy súrlódó hangra. Fenékre ültem és vártam a .............. fürdetést.
Röhögés.
Megvető tekintetek.
Forró majd hideg vízsugár nyomot a falhoz. Mintha össze akarna nyomni a vízsugár és a fal, iszonyatosan fájdalmas. Kiabáltam fájdalmamban. De semmi nem segített.
Omar
A lépcsőn döbbenten állva néztem a két őrt és a Démont. Az őrök egy tűzoltó slaggal passzírozták a falhoz a Szörnyet, aki csak kiabált fájdalmában. Most is ugyanazt érzem, mint amikor az egyik őr megakarta erőszakolni. Vérvörös fejjel rontottam a locsolót tartó őrhöz. Eltörtem az orrát a másik meg hátúról próbált visszatartani, ami sikerült is neki.
-Mégis mi a fene folyik itt?
Hátam mögött Dabir felháborodott képpel bámult ránk.
-Őrmester! A tizedes egyszerűen csak úgy nekünk rontott.
-Na ne nézzenek már madárnak! Te enged el a tizedest és vidd a társadat a gyengélkedőre!
A fogva tartóm azonnal szót fogadott az óriásnak és ment a társát felsegíteni a földről, majd a lépcső felé kezdtek menni.
-Elintéztem volna.
-Ja persze a másiknak is eltörted volna az orrát? A fenébe is onnan a lépcsőről hallottam a reccsenést.
-Miért öleltem volna meg, mert kínozza a hadifoglyot?!
-Nem. Egy szóval sem mondtam, hogy rosszul tetted. Valószínűleg én is ezt tettem volna.
Dabir szemébe nézve biccentettem, aztán leguggoltam a vizes rácsok előtt.
-Hogy van?
A remegő, csatakos csomagra néztem. Didergő szájjal és csillogó szemekkel nézet rám az ázott haján keresztül.
-Szerintem kell neki egy új ruha és egy pokróc. Eltudod intézni?
-Ja haver, mindjárt jövök.
Dabir felszaladt a lépcsőn, én meg nekitámaszkodtam a rácsoknak.
-Fáj valahol? Hívjak orvost?
Nem válaszol csak remegő ajkakkal bámul rám. Megpróbáltam hangosabban kérdezni, de nem moccant, csak bámult.
Dabir megérkezett a pokrócokkal és az új ruhával, ami már egy katonai egyenruha volt (nagyon rég nem használt fajta). Lezártam a mellékhelységet, majd bevittem oda őket. Amint felhúztam a rácsokat ő felállt és dideregve odasétált. Mérgesen nézet ránk miközben a száraz ruháit fogta. Basszus! Át akar öltözni. Mármint persze, hogy át akar öltözni, de .... na mindegy. Én udvariasan megfordultam, de ez nem mondható el a barátomról.
-Mi van mégis miért bámulsz így?! Kegyednek nem elég jó a száraz ruha ....
-Dabir éppen arra vár, hogy megfordulj hogy felöltözzön.
Dabir égő fejjel állt háttal a Démon cellájának. Ruhasuhogást hallunk majd pár másodperce nem hallani semmit, hátrafordultam megnézni készen van -e. Háttal állt nekünk és éppen a katonai inget vette fel. Megláttam a lapockáját és azt hiszem a fények miatt rosszul látok ugyanis a Démon lapockától vállig tiszta izom. Gyorsan visszafordultam és megráztam a fejem. Az nem lehet, hogy egy őrült rab ilyen jó állapotban legyen. KI VAN ZÁRVA!
Elérkezett a vacsora idő, megkértem Dabirt, hogy maradjon a Démonnal amíg elmegyek az ő kajájáért és a börtön kulcsaiért.
Visszaérve egyikünk sem beszélt. Én még mindig a délutáni incidens hatása alatt vagyok. Beadtam az ételt és a vizet, aztán Dabirral együtt elhagytuk a börtönt, de a biztonság esetén bezártam a pincébe vezető ajtót.
Másnap reggel izgatottan keltem fel. Nem tudom, hogy miért, de minél előbb a börtönbe akartam menni. Elmentem az ebédlőbe ahol, már el is készítették a reggelit és a vödör vizet. Felkaptam őket és már siettem is a bezárt ajtóhoz. Ma is sokan álltak ott.
-Na jó ez már a második eset, most mégis mi a fenének álltok itt?!
-Tizedes uram! A Démon ma is olyan halk mint ha meghalt volna és be van zárva az ajtó!
-Igen tudom, én zártam be. Most pedig mindenki oszoljon!
Letettem a vödröt és kinyitottam a vasajtót. A vízzel és a tálcával egyensúlyozva mentem le a lépcsőn. Leeresztettem a rácsokat és beléptem. Letettem a vödröt és a tálcát. Végigtapogattam a zsebeimet. A kabát zsebemből elővettem egy szép nagy piros almát, a tálcára raktam. Felhúztam a rácsot és kint vártam.
Kira
A katonai ruhának állott szaga volt, de jobb mint ha ürülék lett volna. A nyakláncomat az ing alá raktam és lefeküdtem aludni. Csendes éjszakám volt. Dudorászó hang ébresztett fel. Omar lejött a lépcsőn és betette a reggelimet. Álmos szemekkel néztem a kezeimet. Koszosak, nem túl higiénikus. Bár most már mindegy, ki tudja, hogy mióta eszek ezzel a piszkos kézzel. Az elválasztó rácsot felhúzta én meg elgémberedett lábakkal cammogtam a tálcához. Meglepődve láttam egy piros labdát a tálcámon. Felvettem a tálcát vigyázva, ne hogy leguruljon a labda és elvittem a falhoz. Ott leültem és megettem a reggelimet. Már mindent elpusztítottam csak a piros labda maradt. Mi is volt a neve? Alma te észlény! Jesszus és elvileg te vagy a józan ész!Hagyd már! Már jó ideje nem látott almát. Kóstold meg Kira! Szép érettnek tűnik, biztosan finom édes. Mi? Ez ki volt? Olyan ismerős ...
Itt vagyok! Balra fordítottam a fejem és tényleg ott volt. Itt ül mellettem és mosolygott. Hát itt vagy! Na gyerünk kóstold meg! Már harapásra emelném amikor megállok. Vigyáz te idióta mi van ha mérgezett, ne feled, hogy ő az ellenséged?! Omar látva tétlenségemet elkezdet bátorítani.
-Na gyerünk kóstold meg! Csak neked csempésztem be. Vagy talán nem szereted az almát?
Az almát fogva felálltam és a cellám ajtajához csoszogtam és ott lerogytam.
-Kóstold meg!
-Mi?
Omar értetlenül nézet rám. Azt hihette, hogy viccelek, pedig nem. Az alma egy kis részét kidugtam a két rács között. És aztán Omarnak leesett, hogy miért csinálom ezt. Felháborodottan guggolva közelebb hajolt a rácsokhoz, ezért szem magasságba kerültünk.
-Azt hiszed, hogy meg van mérgezve?! Mégis ki mérgezne meg egy almát?!
-Hófehérke is így gondolta. Harapj bele!
Omar hirtelen fenékre ugrott és elkezdett hahotázni.
-Rendben!
Közelebb hajolt a rácsokhoz és éppen harapott volna amikor megállítottam.
-Várj!
Kíváncsian nézet a szemembe.
-A közepéből!
-Mi!
-A közepéből harapj bele!
Omar szívdöglesztő mosollyal hajolt közelebb az almához és beleharapott, ami hatalmasat roppant.
-Jó reggelt! Meghoztam a reggelit.
Becsúsztattam a tálcát, de ő meg sem mozdult. Talán tényleg meghalt?
-Hahó! Reggeli!
A fenébe mégis miért nem jön enni?! Várjunk csak?! A zsebembe nyúltam és elővettem a súlyos láncot.
-Esetleg már a láncodat sem akarod?
A rácsokhoz közel raktam, hogy jól lássa.
Kira
Éhes vagyok, mikor jön már az őr a kajával. És ne felejtsd el a szépfiút a nyakláncunkkal! Fogd be! Valakik jönnek. A börtönben két embert lehetett hallani, akik a lépcsőn jöttek le. Az egyik visszament, de a másik felém jött. Ó, nézd csak hát nem a szépfiú jön? Ekkora mázlit! Szórakozzunk vele! Azt mondtam, hogy fogd be! Hahahaah!!
-... a láncodat sem akarod?
Mit mondott? Felkaptam a fejemet és ránéztem. És tényleg! A kezében ott lógott a nyakláncom. Végre visszakapom! Ne olyan sietősen kislány! Mégis mi okból adná ő oda a nyakláncodat? Biztos szórakozni akar!
-Na mi van? Tényleg nem kell?
Négykézlábra állva kezdtem elindulni a rácsokhoz. Kétszer megbotlottam és hasra estem. Nézd má mindjárt ki fog röhögni! Mint a többi. De ő nem nevetett, sőt nem is mosolyodott el. Elértem a rácshoz, ő meg közelebb tette a kezét a lánccal együtt. Vigyáz, még a végén el kezd veled játszadozni! A lánc már a rácsokat súrolta. Nem haboztam, kitéptem a kezéből és a mellkasomhoz szorítottam. Végre, végre visszakaptam! Visszacsúsztam a falhoz, de ugyan úgy szorítottam a mellkasomhoz a láncot. Falnak dőlve leültem és felraktam a nyakláncomat. Megnéztem, hogy minden rajta van és csak ezután aludtam el.
Omar
A cellája előtt ülök, kb öt perce aludhatott el. Még senkit sem láttam, hogy ennyire ragaszkodott volna valamihez. Bár az ő esetében én is ezt tenném. Fel kell mennem elintézni néhány dolgot, remélem ebédre visszatudok jönni és ételt hozni neki. Először Celamhoz megyek, kideríteni, hogy mégis mi fog mostantól történni, mivel a háborúnak vége és én pont egy évem maradt az egyetemen. Szokásosan bekopogok, majd benyitok az admirális irodájába. Álmos fejjel fogja a bögre kávéját és valamilyen papírt olvas.
-Nos, hogy ment?
-Csak elvittem neki a reggelit mégis mi történhetett volna?
-Általában az őrök panaszkodni szoktak, hogy megharapja a kezüket, a fülükbe sikolt és rémes dolgokat suttog, amitől megőrülsz. Nos, nálad melyiket csinálta?
-Egyiket sem. Síri csendben volt, mielőtt oda nem értem volna már a többi katona ott totyogott, mert olyan csend volt. Odaadtam neki a kaját és a láncot, majd elaludt.
-Keres egy őrt aki megmutatja, vagy legalábbis elmondja, hogy mit kell tenned.
-Meddig?
-Hm?
-Mégis meddig kell az őrt játszanom!
-Tudtommal te akartál az őre lenni.
-Igen, de nem gondoltam rá, hogy 2 évig börtönőr leszek.
-Nem hiszem, hogy erre sor kerül. Az emberek most kezdték el újraépíteni az elpusztult épületeket.
-És akkor mi lesz az egyetemmel?
-Mivel minden ember el van foglalva, ezért mindenki halaszt annyi időt, amennyi szükséges az építkezéshez. Menj tölts ki néhány papírt és keresd meg az őrt, aki segíteni fog neked!
-Rendben.
Kimentem az irodából és elindultam az őrökhöz. Három őr sörözgetve beszélgetett. Belépve a pihenő szobába, kellemes hűvösséget éreztem. Mivel délkeleti részen vagyunk az időjárás 30-40 fok között szokott lenni. Az emberek megszokták ezt a hőmérsékletet, de még így is örülnek a légkondicionált szobáknak. Vajon, hogy érzi magát a Démon? Nem, nem nem! Semmi Démon! Ő egy rab, egy hóhér.
-Helló fiúk! Cellam admirális küldött, hogy írjak alá néhány papírt és hogy segítsetek a rab gondoskodásáról.
-ÁÁ, Omar tizedes! Már vártuk. A nevem Ansi, ő Irfan és Rakin. Mi hárman gondoskodunk a Démonról.
Mindhármójukkal kezet fogtam és leültem az üres székre. Ansi egy halom papírt rakott elém.
-Na ezeket, kell kitölteni. Egészségügyi papírok, alkalmassági. Ha ezzel kész vagy, akkor részletesen elmondom, hogy mit kell tenned. Rendben?
-Mi addig elmegyünk megfürdetni a Szörnyet.
-Oké!
Irfan és Rakin felálltak, majd elmentek. Ansival még az asztalnál ültünk.
-Ansi, addig elmondod pontosan, hogy mit kell tennem a rabbal?
-Persze!
Míg Ansi mondja a teendőimet, addig én töltögetem a papírokat.
-Nagyon egyszerű. Nem kell mindig ott lenned, csak emlékeztetlek. Az elkerített rész mint láthattad is mellékhelységnek szolgál. Mivel nem tudjuk, hogy milyen az állapota ezért neked kell kitakarítanod. Lent van talicska és lapát, csak fel kell vinned a lépcsőn. Napi két étkezés reggeli és vacsora. Háromszor kap egy vödörbe vizet ez az ivó vize, ezekért mindig fel kell menned majd visszavinned azt.
Várjunk, de hisz én nem vittem neki vödröt! És eszembe jutott a félős katona, aki a lépcsőhöz rakta a vízzel teli vödröt. Gyorsan kitöltöttem az utolsó papírt és már rohantam is.
Kira
Szomjas vagyok. Megettem a reggelimet, de vizet nem kaptam. A sarokban ülve guggoltam és vártam. Nem tudom, hogy mire. Mióta visszakaptam a láncom, sokkal tisztább lett a fejem. A rosszat akaró hang sem jelent meg és vette át az irányítást. Elaludtam.
Két férfi hangra ébredtem és egy súrlódó hangra. Fenékre ültem és vártam a .............. fürdetést.
Röhögés.
Megvető tekintetek.
Forró majd hideg vízsugár nyomot a falhoz. Mintha össze akarna nyomni a vízsugár és a fal, iszonyatosan fájdalmas. Kiabáltam fájdalmamban. De semmi nem segített.
Omar
A lépcsőn döbbenten állva néztem a két őrt és a Démont. Az őrök egy tűzoltó slaggal passzírozták a falhoz a Szörnyet, aki csak kiabált fájdalmában. Most is ugyanazt érzem, mint amikor az egyik őr megakarta erőszakolni. Vérvörös fejjel rontottam a locsolót tartó őrhöz. Eltörtem az orrát a másik meg hátúról próbált visszatartani, ami sikerült is neki.
-Mégis mi a fene folyik itt?
Hátam mögött Dabir felháborodott képpel bámult ránk.
-Őrmester! A tizedes egyszerűen csak úgy nekünk rontott.
-Na ne nézzenek már madárnak! Te enged el a tizedest és vidd a társadat a gyengélkedőre!
A fogva tartóm azonnal szót fogadott az óriásnak és ment a társát felsegíteni a földről, majd a lépcső felé kezdtek menni.
-Elintéztem volna.
-Ja persze a másiknak is eltörted volna az orrát? A fenébe is onnan a lépcsőről hallottam a reccsenést.
-Miért öleltem volna meg, mert kínozza a hadifoglyot?!
-Nem. Egy szóval sem mondtam, hogy rosszul tetted. Valószínűleg én is ezt tettem volna.
Dabir szemébe nézve biccentettem, aztán leguggoltam a vizes rácsok előtt.
-Hogy van?
A remegő, csatakos csomagra néztem. Didergő szájjal és csillogó szemekkel nézet rám az ázott haján keresztül.
-Szerintem kell neki egy új ruha és egy pokróc. Eltudod intézni?
-Ja haver, mindjárt jövök.
Dabir felszaladt a lépcsőn, én meg nekitámaszkodtam a rácsoknak.
-Fáj valahol? Hívjak orvost?
Nem válaszol csak remegő ajkakkal bámul rám. Megpróbáltam hangosabban kérdezni, de nem moccant, csak bámult.
Dabir megérkezett a pokrócokkal és az új ruhával, ami már egy katonai egyenruha volt (nagyon rég nem használt fajta). Lezártam a mellékhelységet, majd bevittem oda őket. Amint felhúztam a rácsokat ő felállt és dideregve odasétált. Mérgesen nézet ránk miközben a száraz ruháit fogta. Basszus! Át akar öltözni. Mármint persze, hogy át akar öltözni, de .... na mindegy. Én udvariasan megfordultam, de ez nem mondható el a barátomról.
-Mi van mégis miért bámulsz így?! Kegyednek nem elég jó a száraz ruha ....
-Dabir éppen arra vár, hogy megfordulj hogy felöltözzön.
Dabir égő fejjel állt háttal a Démon cellájának. Ruhasuhogást hallunk majd pár másodperce nem hallani semmit, hátrafordultam megnézni készen van -e. Háttal állt nekünk és éppen a katonai inget vette fel. Megláttam a lapockáját és azt hiszem a fények miatt rosszul látok ugyanis a Démon lapockától vállig tiszta izom. Gyorsan visszafordultam és megráztam a fejem. Az nem lehet, hogy egy őrült rab ilyen jó állapotban legyen. KI VAN ZÁRVA!
Elérkezett a vacsora idő, megkértem Dabirt, hogy maradjon a Démonnal amíg elmegyek az ő kajájáért és a börtön kulcsaiért.
Visszaérve egyikünk sem beszélt. Én még mindig a délutáni incidens hatása alatt vagyok. Beadtam az ételt és a vizet, aztán Dabirral együtt elhagytuk a börtönt, de a biztonság esetén bezártam a pincébe vezető ajtót.
Másnap reggel izgatottan keltem fel. Nem tudom, hogy miért, de minél előbb a börtönbe akartam menni. Elmentem az ebédlőbe ahol, már el is készítették a reggelit és a vödör vizet. Felkaptam őket és már siettem is a bezárt ajtóhoz. Ma is sokan álltak ott.
-Na jó ez már a második eset, most mégis mi a fenének álltok itt?!
-Tizedes uram! A Démon ma is olyan halk mint ha meghalt volna és be van zárva az ajtó!
-Igen tudom, én zártam be. Most pedig mindenki oszoljon!
Letettem a vödröt és kinyitottam a vasajtót. A vízzel és a tálcával egyensúlyozva mentem le a lépcsőn. Leeresztettem a rácsokat és beléptem. Letettem a vödröt és a tálcát. Végigtapogattam a zsebeimet. A kabát zsebemből elővettem egy szép nagy piros almát, a tálcára raktam. Felhúztam a rácsot és kint vártam.
Kira
A katonai ruhának állott szaga volt, de jobb mint ha ürülék lett volna. A nyakláncomat az ing alá raktam és lefeküdtem aludni. Csendes éjszakám volt. Dudorászó hang ébresztett fel. Omar lejött a lépcsőn és betette a reggelimet. Álmos szemekkel néztem a kezeimet. Koszosak, nem túl higiénikus. Bár most már mindegy, ki tudja, hogy mióta eszek ezzel a piszkos kézzel. Az elválasztó rácsot felhúzta én meg elgémberedett lábakkal cammogtam a tálcához. Meglepődve láttam egy piros labdát a tálcámon. Felvettem a tálcát vigyázva, ne hogy leguruljon a labda és elvittem a falhoz. Ott leültem és megettem a reggelimet. Már mindent elpusztítottam csak a piros labda maradt. Mi is volt a neve? Alma te észlény! Jesszus és elvileg te vagy a józan ész!Hagyd már! Már jó ideje nem látott almát. Kóstold meg Kira! Szép érettnek tűnik, biztosan finom édes. Mi? Ez ki volt? Olyan ismerős ...
Itt vagyok! Balra fordítottam a fejem és tényleg ott volt. Itt ül mellettem és mosolygott. Hát itt vagy! Na gyerünk kóstold meg! Már harapásra emelném amikor megállok. Vigyáz te idióta mi van ha mérgezett, ne feled, hogy ő az ellenséged?! Omar látva tétlenségemet elkezdet bátorítani.
-Na gyerünk kóstold meg! Csak neked csempésztem be. Vagy talán nem szereted az almát?
Az almát fogva felálltam és a cellám ajtajához csoszogtam és ott lerogytam.
-Kóstold meg!
-Mi?
Omar értetlenül nézet rám. Azt hihette, hogy viccelek, pedig nem. Az alma egy kis részét kidugtam a két rács között. És aztán Omarnak leesett, hogy miért csinálom ezt. Felháborodottan guggolva közelebb hajolt a rácsokhoz, ezért szem magasságba kerültünk.
-Azt hiszed, hogy meg van mérgezve?! Mégis ki mérgezne meg egy almát?!
-Hófehérke is így gondolta. Harapj bele!
Omar hirtelen fenékre ugrott és elkezdett hahotázni.
-Rendben!
Közelebb hajolt a rácsokhoz és éppen harapott volna amikor megállítottam.
-Várj!
Kíváncsian nézet a szemembe.
-A közepéből!
-Mi!
-A közepéből harapj bele!
Omar szívdöglesztő mosollyal hajolt közelebb az almához és beleharapott, ami hatalmasat roppant.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése