49.fejezet
Kedves olvasóim!
Hamarosan itt az idő és véget ért főhősünk története. Ezután a fejezet után 1 vagy 2 lesz még és az epilógus. Remélem mindenkinek tetszik, tetszett.
Addig is jó olvasás.
W.A.
Hamarosan itt az idő és véget ért főhősünk története. Ezután a fejezet után 1 vagy 2 lesz még és az epilógus. Remélem mindenkinek tetszik, tetszett.
Addig is jó olvasás.
W.A.
Kómás fejjel elfordultam az ablaktól, hogy eltakarjam magam az onnan besütő égető napsugarak elől. Hunyorogva néztem a komódomon lévő szilikon digitális órára, de az nem mutatott semmit.
-Mi v-van?!
Természetellenes lendülettel ültem fel térdelve és magamhoz rántottam az órát. A lendülettől a ketyere vezetéke nekicsapódott az ágyam keretének. Nem volt bedugva. Ha-ha! NEM VOLT BEDUGVA!! Lepattantam az ágyról és a szépen faragott komódomat egy lökéssel a mögöttem lévő falra kentem. Remegő kezekkel fogtam meg a dugattyút, amit a konnektorba dugtam. Amint megláttam a lila számokat hisztérikus nevetés hagyta el a számat.
14.20
-Ez nem lehet! A kapu kettőkor nyílt meg. Elkéstem!
Elejtettem az órát és egyből elindultam öltözni. Csak egy pisztolyt dugtam a nadrágomba aztán már indultam is, vagyis csak volna. Az ajtóm kilincse ugyanis eltűnt, vagyis a nagyja a padlón volt a másik része egybeolvadt az ajtóval. Valaki megolvasztotta a záramat. Hm, vajon ki képes ilyen tettre? Ezért biztosan megölöm azt az átkozott démont! Elhátráltam az ajtótól, majd teljes erőbedobással nekimentem, de az ajtó nem mozdult. Megpróbáltam kirúgni, majd megint nekimenni, de így sem mozdult. A folyosóról hangokat hallottam. Farkasfülemet a fára tapasztottam, hogy még jobban halljam. Légzésemre koncentrálva megállapítottam, hogy hárman voltak. A két szolgálóval nem foglalkoztam, de a harmadikkal annál inkább.
-Marone mit jelentsen ez?! Azonnal engedjetek el!
-Nem!
-Nem?! Marone! Mindenki a csatatéren van nekem is ott a helyem!
-Nem! Nem akarom, hogy részt vegyél!
-Marone!
-Hallgass! Nem foglak elveszíteni!
-Mi?!
-Jól hallottad! Azt akarom, hogy életben maradj! Hamarosan megszülöm a kislányom és azt akarom hogy megismerd, hogy együtt adjunk neki nevet.
-De ha most nem megyek én is harcolni, akkor nem lesz kit megszülnöd! Mindenkit lemészárolnak, hát nem érted?! Azonnal engedj ki!
Pár másodperc múlva hangos sóhajok szűrődtek ki a folyosóról.
-Nem lehet..
-Marone!
-Nem lehet kinyitni az ajtót! Dummal bereteszeltük és több bútorral is eltorlaszoltuk.
-A büdös francba!
Hátamat az ajtónak vetettem és berogytam. Az ablakon beszűrődő napsugarak égettek. Hahaha! Halhatatlan vagyok, miért is nem az ablakon közlekedek?! Előredőltem, jobb talpamat az ajtóra szorítottam és teli erőből elrúgtam magam. Nagy lendülettel közeledtem az ablakhoz, ami pillanatok alatt kitört. Ha nem sietnék még élveztem is volna a Hollywood-i jelenetet, de nem tehettem. Szuperhős landolásba érkeztem, ami így utólag nem volt túl jó ötlet. Ugyanis bár baromira menő a filmekben, baromira fájdalmas. Nyögve álltam fel a földről, közben a bal térdem hátborzongató hangon ropogott.
-Aú.
Az erdő felé bicegtem, de a gyors regenerációm miatt hamar tudtam futni. Faust, hol vagy?! Miért nem ébresztettél?! Szellemlovam nem felet. Előttem egyre hangosabban szóló csengő hangját hallottam. Közeledik! Faust teljes erejéből nekem ütközött, amitől hátraestem egyenesen az egyik fának, ami meg is billent.
-Mi a fasz bajod van?!
Nem engedhetlek oda! Senki sem akarja, hogy meghalj!
-Ezt Dum mondta?! Ő tervelte ki, igaz?! Önző dög! De mit is vártam egy szukubusztól?!
Fejezd be, csak a te érdekedben, tette, ahogy mi is.
-Ti akkora barmok vagytok, hogy még a két világon élők sem láttak!
Ez fájt! Főleg, hogy fogalmam sincs, hogyan nézhet ki egy marha.
-Elég volt! Két lehetőséged van! Vagy velem jössz és együtt csapatként harcolunk, vagy ... vagy kénytelen vagyok itt hagyni téged.
Mindketten tudtuk, hogy kicsi az esélye a túlélésnek. Szeretem Faustot, olyan mintha a testvérem lenne, de ha itt kell elbúcsúznom tőle hát legyen. Te is tudod, hogy az én életem a tiéd. Mindent megtennék azért, hogy megakadályozzam ezt az egészet, de tudom, hogy milyen makacs vagy és biztosra veszem, hogy pillanatok félredobnál ha akadályozlak. Faust oldalát mutatva nyerített egyet. Nincs nagyobb megtiszteltetés, hogy mellet küzdve hallhatok meg.
-Nem halunk meg!
Felpattantam a hátára és a sörényébe markoltam.
-Ma még nem!
Sikolyok.
Az életük utolsó lélegzete.
Kardok cuppogó hangjától feláll a szőr a hátamon. Az áldozatok vérének illata annyira erős volt, hogy akaratom ellenére farkasember alakba változtam. Fausttal egy sziklán álltunk meg. Az alattunk lévő látvány elborzasztott. Érzések hada árasztott el. Vérszomj, félelem, gyász és az ősi ösztönök egyvelege megremegtette a testem. Su jól vagy? Nem nem voltam. Még sosem éreztem ilyet. Olyan mintha mindent éreznék. Valami szorította a bensőm, a tüdőmet préselte, azzal fenyegetve, hogy minden levegőt kipasszíroz belőlem. Érezd őket. Halld meg a mondandójukat. Egyesítsd őket! Légy az akinek lenned kell. Légy az Alfa! Kellan suttogása a fülem mellet, cselekvésre ösztönzött. Felálltam Faust hátára és engedtem a késztetésnek. Testemből a kikívánkozó levegőt kiengedtem. Vonyításomat a távoli hegyek verték vissza. A csata zaja elhalkult, majd teljesen eltűnt. Éreztem mindenkit. Az élőket és a holtakat. Kellant, aki farkasalakban állt mellettünk és minden hibrid mellet. Ott volt mindenhol, vagyis csak a hibrideknél. Miért?
Csak egy valaki
A hangja megrázta a bensőm. Mindnyájan vérben úsztunk, fegyverünket szorosan szorítottuk, de a hangjára elengedtük azokat. Az ellenfeleink tanácstalanul néztek ránk, majd a szikla tetején lévő szőrős lényre. Szófia, aki mellettem állt felvonyított, majd őt követve egy fiú, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy én is azzal a lénnyel vonyítok a többiekkel együtt. Mikor abbahagyta, mi is így tettünk. A semmiből egy kardot varázsolt elő, amivel a saját tenyerét vágta fel.
-Testvéreim!
Hangja lágy, még volt benne valami hatalmas akaratú erő.
-Testvéreim! A nevem Lana White, Tonbridge-ből! Olyan vagyok mint ti. Engem is elraboltak, akárcsak titeket. Kísérleteztek rajtam, szétszedtek, majd összeraktak. Megtörtek, de egy lénynek hála, aki ebből a világból származik segített rajtam. Megszöktem és most itt vagyok, hogy teljesítsem megmentőm akaratát. Testvéreim! Mi nem különbözünk annyira mint hiszitek, engedjétek meg hogy segítsünk nektek! Az éhség és a téboly amit éreztek kezelhető. Tegyétek le a fegyvert! Itt nem fognak ártani nektek!
-Na és a többiek?! Akiket ezek megöltek?!
Egy nálam idősebb fiú előrelépve kiáltott fel a lánynak.
-Mit gondolsz, akiket ti megöltetek?! Ártatlan nép ez is mint ti! Mindnyájan elvesztettük a harctársainkat,testvéreinket. De ne többet! Elég volt a fölösleges vérrontásból! Nem vagyunk ellenségek! Az orvosok és azok akik ezt tették velünk. Ők azok, akiket meg kell állítanunk! Segítsetek nekünk megállítani azokat akiket nem érdekel a mi életünk, akik most is ártatlan gyerekek elrablásával foglalkoznak hogy szörnykatonát alkossanak belőle! Testvéreim!
Lana a vérző tenyerét félénk fordította és mindenki szeme elé került a vörös és szürke színben pompázó vér.
-Olyan vagyok mint ti! Álljatok mellém! Győzzük lé az alkotóinkat, együtt!
Euforikus állapotban, teljesen elragadtatva éljeneztünk és ráztuk az ökleinket.
Végre valaki! Végre valaki megért minket!
-De ha most nem megyek én is harcolni, akkor nem lesz kit megszülnöd! Mindenkit lemészárolnak, hát nem érted?! Azonnal engedj ki!
Pár másodperc múlva hangos sóhajok szűrődtek ki a folyosóról.
-Nem lehet..
-Marone!
-Nem lehet kinyitni az ajtót! Dummal bereteszeltük és több bútorral is eltorlaszoltuk.
-A büdös francba!
Hátamat az ajtónak vetettem és berogytam. Az ablakon beszűrődő napsugarak égettek. Hahaha! Halhatatlan vagyok, miért is nem az ablakon közlekedek?! Előredőltem, jobb talpamat az ajtóra szorítottam és teli erőből elrúgtam magam. Nagy lendülettel közeledtem az ablakhoz, ami pillanatok alatt kitört. Ha nem sietnék még élveztem is volna a Hollywood-i jelenetet, de nem tehettem. Szuperhős landolásba érkeztem, ami így utólag nem volt túl jó ötlet. Ugyanis bár baromira menő a filmekben, baromira fájdalmas. Nyögve álltam fel a földről, közben a bal térdem hátborzongató hangon ropogott.
-Aú.
Az erdő felé bicegtem, de a gyors regenerációm miatt hamar tudtam futni. Faust, hol vagy?! Miért nem ébresztettél?! Szellemlovam nem felet. Előttem egyre hangosabban szóló csengő hangját hallottam. Közeledik! Faust teljes erejéből nekem ütközött, amitől hátraestem egyenesen az egyik fának, ami meg is billent.
-Mi a fasz bajod van?!
Nem engedhetlek oda! Senki sem akarja, hogy meghalj!
-Ezt Dum mondta?! Ő tervelte ki, igaz?! Önző dög! De mit is vártam egy szukubusztól?!
Fejezd be, csak a te érdekedben, tette, ahogy mi is.
-Ti akkora barmok vagytok, hogy még a két világon élők sem láttak!
Ez fájt! Főleg, hogy fogalmam sincs, hogyan nézhet ki egy marha.
-Elég volt! Két lehetőséged van! Vagy velem jössz és együtt csapatként harcolunk, vagy ... vagy kénytelen vagyok itt hagyni téged.
Mindketten tudtuk, hogy kicsi az esélye a túlélésnek. Szeretem Faustot, olyan mintha a testvérem lenne, de ha itt kell elbúcsúznom tőle hát legyen. Te is tudod, hogy az én életem a tiéd. Mindent megtennék azért, hogy megakadályozzam ezt az egészet, de tudom, hogy milyen makacs vagy és biztosra veszem, hogy pillanatok félredobnál ha akadályozlak. Faust oldalát mutatva nyerített egyet. Nincs nagyobb megtiszteltetés, hogy mellet küzdve hallhatok meg.
-Nem halunk meg!
Felpattantam a hátára és a sörényébe markoltam.
-Ma még nem!
Sikolyok.
Az életük utolsó lélegzete.
Kardok cuppogó hangjától feláll a szőr a hátamon. Az áldozatok vérének illata annyira erős volt, hogy akaratom ellenére farkasember alakba változtam. Fausttal egy sziklán álltunk meg. Az alattunk lévő látvány elborzasztott. Érzések hada árasztott el. Vérszomj, félelem, gyász és az ősi ösztönök egyvelege megremegtette a testem. Su jól vagy? Nem nem voltam. Még sosem éreztem ilyet. Olyan mintha mindent éreznék. Valami szorította a bensőm, a tüdőmet préselte, azzal fenyegetve, hogy minden levegőt kipasszíroz belőlem. Érezd őket. Halld meg a mondandójukat. Egyesítsd őket! Légy az akinek lenned kell. Légy az Alfa! Kellan suttogása a fülem mellet, cselekvésre ösztönzött. Felálltam Faust hátára és engedtem a késztetésnek. Testemből a kikívánkozó levegőt kiengedtem. Vonyításomat a távoli hegyek verték vissza. A csata zaja elhalkult, majd teljesen eltűnt. Éreztem mindenkit. Az élőket és a holtakat. Kellant, aki farkasalakban állt mellettünk és minden hibrid mellet. Ott volt mindenhol, vagyis csak a hibrideknél. Miért?
Csak egy valaki
A hangja megrázta a bensőm. Mindnyájan vérben úsztunk, fegyverünket szorosan szorítottuk, de a hangjára elengedtük azokat. Az ellenfeleink tanácstalanul néztek ránk, majd a szikla tetején lévő szőrős lényre. Szófia, aki mellettem állt felvonyított, majd őt követve egy fiú, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy én is azzal a lénnyel vonyítok a többiekkel együtt. Mikor abbahagyta, mi is így tettünk. A semmiből egy kardot varázsolt elő, amivel a saját tenyerét vágta fel.
-Testvéreim!
Hangja lágy, még volt benne valami hatalmas akaratú erő.
-Testvéreim! A nevem Lana White, Tonbridge-ből! Olyan vagyok mint ti. Engem is elraboltak, akárcsak titeket. Kísérleteztek rajtam, szétszedtek, majd összeraktak. Megtörtek, de egy lénynek hála, aki ebből a világból származik segített rajtam. Megszöktem és most itt vagyok, hogy teljesítsem megmentőm akaratát. Testvéreim! Mi nem különbözünk annyira mint hiszitek, engedjétek meg hogy segítsünk nektek! Az éhség és a téboly amit éreztek kezelhető. Tegyétek le a fegyvert! Itt nem fognak ártani nektek!
-Na és a többiek?! Akiket ezek megöltek?!
Egy nálam idősebb fiú előrelépve kiáltott fel a lánynak.
-Mit gondolsz, akiket ti megöltetek?! Ártatlan nép ez is mint ti! Mindnyájan elvesztettük a harctársainkat,testvéreinket. De ne többet! Elég volt a fölösleges vérrontásból! Nem vagyunk ellenségek! Az orvosok és azok akik ezt tették velünk. Ők azok, akiket meg kell állítanunk! Segítsetek nekünk megállítani azokat akiket nem érdekel a mi életünk, akik most is ártatlan gyerekek elrablásával foglalkoznak hogy szörnykatonát alkossanak belőle! Testvéreim!
Lana a vérző tenyerét félénk fordította és mindenki szeme elé került a vörös és szürke színben pompázó vér.
-Olyan vagyok mint ti! Álljatok mellém! Győzzük lé az alkotóinkat, együtt!
Euforikus állapotban, teljesen elragadtatva éljeneztünk és ráztuk az ökleinket.
Végre valaki! Végre valaki megért minket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése