Katona szerelem 22

Huszonkettedik fejezet

Hali mindenki két új hírem van.
1. Ebből a történetből már csak 1-2 fejezet lesz és vége :(
2.Van egy új szerző itt a blogon. SnaiLord-nak hívják és nagyon jó történeteket ír. Tényleg?!  Hogy mikor jön az első története? Na arra én is kíváncsi vagyok!
Jó olvasást W.A.

A következő napokban Omar nem jött el hozzám.Unalmamban a benti könyveimet olvasgattam és néha Dabirral beszélgettem, aki a börtönőröm lett.Egyszer megkérdeztem, hogy hol van Omar.
-Hé Dabir mi van Omarral?
-Felépítettek néhány egyetemet közte az övét is, így most vissza ment tanulni.Az egyetem teljesen kikészíti, tegnap találkoztam is vele és észre sem vette, hogy folyik  a nyála.
-Fúj! Túlzásba viszi?!
-Csak nem féltékeny vagy?
-Mi, dehogy?!
Dabir azóta nem említi Omart és én sem kérdezek róla, ez így van rendjén. Végül négy nap múlva végre történt valami. Egy idegen amerikai férfi jött le hozzám.
-Üdvözlöm a nevem Dr. Nick Aston én leszek a pszichiátere.
Nick 2 méter magas vonzó barna hajú és szemű, húszas éveiben járó férfi. Haját rövid tépettre vágta, ami Amerikában igen népszerű. Kölnije igen erős citrusillatú. Tépett farmert és egy kék kockás inget viselt. Kezében egy tábla volt, amin írni tudott. Hangja kellemesen mély, de nem álmosító.
-Üdv doki már vártam, a nevem Kira Égi.
Kinyúltam a rácson, hogy kezet fogjak vele, amit habozva de elfogadott.
-Tudja nem erre számítottam.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire ő zavartan kezdett el hadarni.
-Mármint nem számítottam, hogy ön ilyen csinos én azt hittem, hogy egy veszélyes bűnözőhöz küldtek, vagyis nem mintha nem lehetne az, de mégis nem ilyenre számítottam.
-Oké doki lassítson! Semmi gond nem ön az egyetlen, aki nem hiszi el. Nyugodjon meg!
-Ok.
Nick leült a földre és az ölébe rakta a táblát.
-Rendben, akkor vágjunk is bele! Mint tudja, hogy azért vagyok itt hogy felmérjem az épelméjűségét.
-Igen ezt tudom és kérlek tegeződjünk, ha nem gond.
-Nem,egyáltalán legyen!Nos akkor kezdjünk is azzal, hogy elmeséled, hogy milyen volt az életed a háború előtt, közben és azután. De ne hagyj ki semmi!
A falnak dőltem, kifújtam a levegőt és elkezdtem mesélni. Csak mondtam, mondtam és mondtam. A lelkemet nyomó feszültség enyhült, Nick pedig egyszer sem szólt közbe csak hagyott beszélni.
Vacsoráig maradt. Dabir lehozta a kajám és együtt felmentek. Jobban éreztem magam.
Másnap ismét eljött Nick, most azt kérdte, hogy folytassam ott ahol tegnap abbahagytam, de a nap végén rémisztő kéréssel állt elő.
-Hát elérkeztünk mai utolsó feladathoz.
-És mi lenne az doki?
-A láncod.
-Tessék?!
-Amikor elvették a láncod őrjöngtél, de amikor visszakaptad normálissá váltál. Éppen ezért, hogy bebizonyosodjon, hogy tényleg épelméjű vagy add oda a láncod!
Nem nem akarom! A rohadék be akar csapni! Nem, hagyd! De ! Nem?! Kira add oda neki!
Levettem a nyakamból a láncom és a kezébe raktam. Nem kérdeztem semmit.
-Most menjen el! Kérem!
-Megértem, már megyek is.
A láncom a zsebébe rakta és felment a lépcsőn. Sírva dőltem a földre. Fáj! Fáj a szeretteim hiánya. A haláluk emléke. Miért? Miért vagyok egyedül? Mindenki elhagyott. Öklömet a földhöz vágtam, a fájdalomtól remegett a testem. Vagy a zokogástól, már nem tudom. Már semmit sem tudok!
Három nap. Ennyi telt el azóta, mióta elvette a láncomat a doki, mióta nem jött el. De legalább egy hete nem láttam Omart. Hiányzik. A harmadik nap estéjén tudatosult bennem az, hogy beleszerettem abba, akibe nem kellet volna. A felfedezésre hisztérikusan elnevettem magam. Teljesen magamban azt hittem, hogy megőrülök, de nem ez történt. A következő napon Nick megjelent, mintha mi sem történt volna.
-Jó reggelt Kira. Igen csendes voltál a napokban.
-Nem vagyok őrült?!
Nick nem válaszolt semmit helyette odaadta a telefonját.
-Az admirális üzeni, hogy elintézte, hogy telefonálhass.
Elvettem a telefont és Taraék után érdeklődtem, hosszas beszélgetés után végül sikerült megszereznem a számát. A telefon kicsöngött. A másodpercek teltek én meg egyre erősebben szorítottam a készüléket, végül a negyedik csörgetésre felvette.
-Halló tessék.
-Szia Tara.
-Kira? Te vagy az?
-Hát még szép! Annyira hiányzott a hangod!
-A tiéd is! Jaj annyi mesélni valóm van!
És akkor Tara a szószátyár elkezdte felsorolni az elmúlt napok, sőt hónapok történéseit. Tara és Scott visszautazott Magyarországra és vettek egy lakást, ahol kényelmesen tudtak közlekedni. Örökbe fogadtak két gyereket és most boldogan élnek. Scott egy gazdasági cégnél dolgozik, Tara pedig egy marketing tanácsadó. Meséltem én is, éppen eleget. Persze a sérüléseket nem említettem, még csak az kéne, hogy tyúkanyót játsszon. A vége felé már sírtunk és nevettünk, meg ilyen lányos dolgokat. Nehéz szívvel búcsúztam el, de mielőtt letettem volna a világ ennyik legszebb mondatát mondta nekem.
-Siess, már vár a szobád!
Nem mondtam semmit a könnyeimet nyeldesve adtam vissza a telefont.
-Köszönöm.
-Szívesen.
A legtöbb sebem már meggyógyult Fatima és Dabir kétnaponta eljönnek hozzám, hogy az állapotomról érdeklődjenek, sőt néha Nazirt is lehozzák. Azokat a napokat szeretem, de miután elmennek megint magányos vagyok.
Egy nap váratlan vendégem jött.
-Admirális, hát maga?!
-Érted jöttem.
Félénken ránézek.
-Hogy érti?
-Az országba még három napig maradhatsz, utána haza visznek.
Könnyes szemmel ugrottam fel.
-Ez csak álom! Maga viccel!
Cemal végül elmosolyodott és kinyitotta a rácsom ajtaját.
-Nem Kira, nem álmodsz. Gratulálok a szabadulásodhoz.
-Köszönöm.
Cemal összeborzolta a hajam és a könyveimet kezdte el összerakni, persze segítettem neki.
-Na és a három napban hol fogok aludni?
-Nálunk. Myshanak már szóltam, finom ebéddel vár minket. A vendégszobát már tegnap este előkészítettük.
Szabad kezemmel egy kósza cseppet letöröltem és ismét megköszöntem Cemalnak.
Felszabadultan hagytam el a katonai bázist.
 Végre szabad vagyok?!


Cemal

Hát kész vége, egy gonddal kevesebb! Ez a lány teljesen megváltozott. Emlékszem amikor elkaptuk és a börtönbe zártuk, legalább öt katonát megsebesített, a legtöbb emberemet pszichiáterhez kellet küldenem. De jól tettem, hogy az öcsémet állítottam az ügyre. Ó! Omar?! Iszonyú pipa volt, amikor közöltem vele, hogy nincs szükség a további munkájára és menjen vissza az egyetemre. Csak két napja kezdett el velem beszélgetni (nem túl szépeket mondott). De nem akarom, hogy csalódjon és hogy egy olyan lányba szeressen bele, aki hamarosan egy másik országba tér haza, na meg ugye ott van még az is, hogy több száz katonát megölt. Az öcsém jobbat érdemel?!
Bedobtam a cuccokat a kocsiba, megvártam amíg beszáll az autóba és már indultunk is haza.
-Mysha vett néhány ruhát neked, át tudsz öltözni.
Kira annyira elérzékenyült, hogy csak bólogatott. Amint leparkoltam kivettem a cuccokat és bevittem a házba.
-Ez hihetetlen!
-Mégis mi?
-Te sokkal jobban vezetsz mint Omar.
Mi van? A lányra néztem aki tök komolyan mondta az előbbieket.
-Hát kösz, azt hiszem.
A könyveket leraktam a szobájába, megmutattam neki a házat és elküldtem, mosakodni. Addig én neki álltam főzni.

Kira

Hö?! Cemal csak úgy elküldött fürdeni és átöltözni, bár nem bánom már rég nem fürödtem és még mindig  Myshatól kapott ruhámba vagyok. Először a szobámba mentem egy tiszta ruháért és az ottani tisztálkodó eszközökért. A tusolás isteni volt. Vörösre súroltam a bőröm, ami bizseregni kezdett miután kiléptem a zuhanyzófülkéből. Megszárítottam magam és felvettem a kapott farmerem, egy szimpla fehér melltartót és egy fekete pólót. A hajamat megtöröltem és kifésültem. Nem szárítottam meg, mert úgyis megszárad. Kihasználva az alkalmat gyorsan körbejárom a lakást végül a konyhába kötök ki ahol Cemal ebédet készít.

Cemal

Ideje ebédet készítenem. A húst már előkészítettem, ideje felaprítanom a zöldségeket. Kira elvette a késemet és a pulthoz közeledett. Feszülten várom a támadását, hogy vissza tudjam hárítani.
-Segítek!
Döbbenten bámulok a magyar lányra.
-Az összes zöldséget aprítsam?
Annyira meglepődtem, hogy csak biccenteni tudtam. Még nagyobb megdöbbenésemre Kira igen ügyes volt a konyhában. Észre sem vettem, de elkészültünk az ebéddel és közben jól szórakoztunk. Kifulladva ült le a fotelba és kapcsolta be a tévét.
-Látom kényelembe helyezted magad.
-Ja, nem gond?
-Nem.
Kira a sportcsatornára kapcsolt és az egyik élő focimeccset kezdte el nézni.
-Kérsz sört?
-Ühm! Olyan rég nem ittam! Naná, hogy kérek!
Kivettem két üveg sört, kinyitottam őket, majd az egyiket neki adtam. Leültem a kanapéra és néztük a meccset. A meccs végére Mysha és Nazir jött haza. Mind a négyen megebédeltünk, beszélgettünk.

Mysha lefektette Nazirt addig mi ketten ismét egy-egy sörrel a kezünkben ültünk le a kanapéra. Az ajtó kinyílt.
-Megjöttem!
-Szia Omar!
Omar ledobta a cuccát és a kinyitotta a hűtőt.
-Milyen volt a napod?
Omar nem szólt.
-Szia Omar!

Omar

Éppen valami ehető dolgot keresek a hűtőben, amikor meghallottam azt a lágy hangot, ami már napok óta kísért. Kira a kanapén ült egy sörrel és éppen a meccset nézték. Azta?! Csodálatos párosítás.
-Szia Kira! Hát te?
-Cemal nem mondta?
Egy tálcára kaját pakoltam leültem a fotelba és meglepődve néztem Omara, aki Kira mellet ült. Hűha, nagyon sok mindent kihagyhattam.
-Nem, nem mondta. De mit is bátyám?
-Khm. Kirat kiengedték a börtönből, három napig itt marad, aztán hazaviszik.
Teli szájjal felkiáltottam.
-De hisz ez nagyon jó?!
Kira mosolyogva, de mintha csalódott lenne válaszolt kirohanásomra.
-Igen, ez nagyon jó.
A továbbiakban csendben néztük a tévét. Néha lopva ránéztem, de amikor ő vagy Cemal felém fordulna visszafordítom a fejem. Hihetetlen! Kira szabad! Egész álló nap azon gondolkoztam, hogy mi lehet vele és erre kiderül, hogy éppen a szabadságáért küzdött.Az óra este tízet ütött. Cemal elbúcsúzott és elment aludni. Kapva az alkalmon felálltam a fotelből és a kanapéra ültem, ahol Kira feltett lábakkal nézi, hogy mit csinálok. Megfogtam a két bokáját és a combomra raktam őket. Az egyik ujjammal köröket rajzoltam az egyik lábfejére, mire ő elégedett felsóhajtott.
-Sajnálom, hogy nem látogattalak meg.
-Miért?
-Sok volt az egyetem, Cemal nem hagyott szabadidőt, hogy meglátogassalak...
Kira elrántotta a lábát, közelebb ült hozzám és megfogta a kezem.
-Miért Omar? Miért kellet volna eljönnöd hozzám?
A rohadt élet?! Félreértettem?!
-Én azt hittem, hogy a mi kapcsolatunk....
-Omar, a mi kapcsolatunk őr és rab volt.
-Ezt te sem hiszed!
Nem nézet rám a kezemet felfelé fordította és a tenyerembe kezdett el rajzolgatni a heges ujjával.
-Néz rám és mond azt, hogy nem érzel irántam semmit!
A haja eltakarta az arcát, így nem látom, hogy hogyan reagál.
-Még senki iránt nem éreztem így. Kira, néz rám! Kérlek!
Elvette a kezét és rám nézett. A zavaró hajtincseket a füle mögé simítottam és csak néztem a kék szemeit.
-Nem számít, hogy mit érzünk, Omar! Három nap múlva elhagyom ezt az országot. Csak mindketten szenvednénk.
Nem gondolkodtam, csak kimondtam.
-Akkor maradj!
Fancsali mosollyal megsimogatta a borostámat.
-Nem maradhatok. Ezt te is tudod. Nem tudnám kitenni a lábam a házból, anélkül, hogy valaki megdobna vagy rosszabbat tenne.
-Majd én megvédelek!
Kira lovaglóülésbe ült a két lábamra és két kézzel az arcomat fogta.
-Omar, én nem maradhatok itt. Nem ez az otthonom. Vissza kell mennem. És el kell felejtened!
Kira illata, a kék szemei és a lágy suttogása teljesen megtöltött. Vele akarok lenni. Tényleg nem éreztem ilyet még senki iránt. Ész azok a napok nélküle kész szenvedés volt! Nem akarom elengedni?! Megfogtam a csípőét és megcsókoltam.

Kira

Nem tudtam védekezni. A szája olyan meleg és puha volt. Először csak lassan csókolt, ízlelgetett. A csípőmön lévő keze elkezdett simogatni. Nem bírom?! Ennyire nem vagyok erős! Viszonoztam a csókját. Omar erre felbátorodott és hevesebben csókolt. Egyre közelebb akartunk kerülni egymáshoz, éhesen faltuk egymást. A tüdőm már fájt a levegőhiánytól, de nem bántam. Ha egy halott megkérdezné a szellememtől,hogy miben haltam meg, akkor vigyorogva mondanám, hogy:
-Semmi haver, csak megcsókolt egy szépfiú.
Végül elszakadtunk egymástól és lihegve dőltünk egymásra.
-Hű!
-Hmmm.
-Fáradt vagy?
-Ühüm.
Omar megfogta a fenekemet és felemelt. A lábamat a csípőjére kulcsoltam és elmentünk a szobájába aludni.
Ruhában összebújtunk, jó éjt puszit adtunk egymásnak majd elaludtunk.