Huszonnegyedik fejezet
Reggelt mindenkinek!
Elérkezett a várt rész! Vége az első komolyabb történetemnek!
Kinek, hogy tetszett?
Elérkezett a várt rész! Vége az első komolyabb történetemnek!
Kinek, hogy tetszett?
Ó!Csak egy kis infó. Az utolsó fejezet végén ott van az epilógus, ne hagyjátok ki!
Üdv. W. A.
Az út háromnegyed órás volt. Ha nem állunk meg gyorsan kiugrok az ablakon. A lányok már ötször szóltak rám, hogy hagyjam abba a mocorgást. Persze az első öt percben viccesnek gondolták, de utána már idegesítettem őket.
-Hagyd már abba!
-Akkor vezess gyorsabban Mysha!!!
Két perc múlva egy házsornál megálltunk. A zene hangosan dübörgött a raktárból. A csípőm automatikusan a zene ritmusára kezdett el ringatózni.
-Megjöttünk!
-Jesszusom nyugodj már meg Kira!
Kipattantam a kocsiból, megigazítottam a ruhám és rájuk nevettem.
-Csak próbáljatok megállítani!
A fiúk a kidobó emberrel beszélgettek, de amint megláttak minket közeledni otthagyták a kidobót és bárjukhoz siettek. Cemal és Dabir farmert és sötét inget viseltek. Az óriás karjaiban eltűnt Fatima, de ez nem zavarta őket. Az admirális úgy csókolta feleségét, mintha már legalább egy hónapja nem látták volna egymást.
-Khöm! Na jól van gerlepárok, ha nem akartok táncolni, akkor menjetek szobára!
-Nyugi Kila előttünk az egész este!
Dabirra nyújtottam a nyelvem és a kidobóemberhez mentem. A nagy melák csábos mosollyal nyitotta ki előttünk az ajtót.
-Már foglaltunk asztalt.
Cemal rámutatott az asztalunkra, de aztán mentünk táncolni. Legurítottunk egy pár pohárka alkoholt. Már spiccesen a tömeg közepén táncoltam, amikor a tömeg "szétvált". Mintha egy filmben lettem volna. És ott állt ő. Rövid ujjú, v kivágású pólót hordott. Engem nézett. Lassan közeledett felém, már majdnem előttem állt, amikor két bögyös a nyakára csimpaszkodtak. Ő rájuk mosolygott és valamit súgott a fülükbe. Mérges lettem. Megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt, amikor valaki megragadta a csípőmet és magához rántott.
-Nem engedlek el Kira! Addig nem, amíg nem táncolsz velem!
A csípőnket egymáshoz préseltük és ringatózva táncoltunk. Karomat hátranyújtottam, hogy áttudjam ölelni a nyakát. Borostás arca karcolta a nyakamat. Csókokkal ingerelte a puha bőrt.
-Annyira sexy vagy. Legszívesebben felkapnálak a vállamra és hazavinnélek.
-Ooomar.
Dorombolva fordultam vele szembe, belemarkoltam a hajába és megcsókoltam. Annyira hiányzott! Egész este a két párt néztem, annyira magányos voltam. A dal változott egy sokkal pörgősebbre, azonnal felvettük a ritmust és incselkedtünk egymással.
Hamar leléptünk. Bennem több pia volt, de azért hívtunk egy taxit. Ebben a pillanatban nem gondoltunk az elmúlt napokra, hetekre, hónapokra. Csak a most volt. Szenvedélyesen csókolóztunk, puszilgattuk egymást, vagy csak ölelkeztünk. Omar megadta a sofőrnek a címet. Annyira belemerültünk egymásba, hogy észre sem vettük, hogy megérkeztünk.
-Megjöttünk! Szálljanak ki!
-Köszönjük.
Omar kifizette a sofőrt, én addig kiszálltam és a lehűlt levegőbe szippantottam. A ház bejáratához akartam sétálni, de nagyon dülöngéltem. Omar hátulról felkapott és beemelt az ajtón. Én csak nevetni tudtam. A hisztérikus röhögésemet csókkal hallgattatta el. Egymás száját harapdáltuk, szívtuk, nyelvünkkel egymás száját jártuk be, vagy csak csatáztak egymással. Omar bevitt a szobájába és letett a földre. Rekedtes hanggal parancsba adta.
-Vetkőzz!
Szép lassan elkezdtem levenni a ruhám, de annyira türelmetlen volt, hogy eltolta a kezemet és egy gyors mozdulattal már a földön is volt a ruhám. Fehérneműben és magassarkúban álltam előtte.
-És most?
Omar megkerülve leült az ágya szélére és csak nézett. Ziháló lélegzetem kezdett csillapodni, de a hasam és a mellkasom továbbra is hullámzott. Vártam.
-Gyere ide!
Az utolsó lépéseket megtéve kiléptem a cipőmből és lovaglóülésbe ültem az ölébe.
-Nem gondolod, hogy túl sok ruha van rajtad?
Omar vigyorogva csókolt és a két kezével kikapcsolta a melltartóm. Átfordított minket. Lefektetett az ágyára, közben levette a melltartóm. Végre már ő is elkezdett vetkőzni. Minden hegemet végigcsókolta vagy nyalta aztán egy kis tasakot vett elő. Felhúzott szemöldökkel, kérdő tekintettel nézett rám. Mire nyögve biccentettem és ingerelve mozgattam a csípőm. Öt másodperc múlva végre együtt voltunk. Egyként mozogtunk. Egyként lélegeztünk. Nyögéseimet próbáltam elfojtani, de akkor a fülembe suttogott.
-Ne fogd vissza magad! Had halljam a hangod!
Aztán beleharapott a fülcimpámba. Nem fájd, de elég volt ahhoz, hogy eleget tegyek akaratának. Valójában nem kellet volna szégyellősnek lennem, ugyanis Nazir az egyik barátjánál alszik, Cemalék pedig még nem értek haza.
Fogalmam sincs, hogy meddig szeretkeztünk. De azt tudom, hogy az eredménye igen...... látványos. Csóknyomokat, harapásnyomokat hagytunk egymáson, sőt én még néhány karmolással is kidekoráltam Omar hátát. Úgy néz ki átmentem kanos macskába. Sajgó, lüktető és izzadt testtel aludtunk el egymás karjaiban.
Korán felkeltem. Talán a rossz lelkiismeretem ébresztett fel, de tudtam jól, hogy helyes amit teszek. Az órára néztem, hajnali három. Elsiettem fürdeni, csináltam egy kávét, majd papírt és tollat vettem elő.
Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már valószínű már az országomban vagyok.
Köszönöm amit értem tettél, nélküled valószínű, hogy nem gyógyultam volna meg, éppen ezért köszönöm.
Nem akartam tőled elbúcsúzni, attól félve, hogy engedek a kísértésnek és ottmaradnék veled, de az nem volna helyes.
Csodálatos volt az éjszaka Omar, így csak még fájdalmasabb elmennem.
-Köszönöm kiskatona.
Kiléptem a szobájából. Cemalék szobájából mozgást hallottam, majd az admirális lépett ki felöltözve menetre készen.
-Jó reggelt.
-Neked is.
-Mysha most ment a szobádba, azt mondta, hogy ha látlak küldjelek hozzá.
-Rendben kösz.
Cemal a konyhába ment én meg a vendégszobába. Mysha éppen egy utazótáska cipzárját húzta össze.
-Te mégis mit csinálsz?
-Neked is jó reggelt.
-Bocs, jó reggelt. Na akkor mit csinálsz?
-Egy kis ajándék neked. De majd csak a szobádban nyisd ki. Benne van a számom is, hívj fel.
-Nem kellet volna, és persze hogy felhívlak!
Megöleltük egymást és Mysha kikísért a ház elé. Cemal már az autóban ült és várt.
-Mindent köszönök Mysh.
Megpuszilta a két arcom és rám mosolygott.
-Nem Kira, mi köszönjük hogy velünk voltál.
A fenébe is! Szorosan megöleltem, majd Mysh fülébe súgtam.
-Omar mérges lesz, amikor felkel. Próbáld megnyugtatni jó!
-Rendben, majd én elintézem.
-Köszönöm.
Átvettem a táskát és beültem a kocsiba. Csendben tettük meg az utat.
-Cemal.
-Igen?
-Elkérhetem a telód?
-Miért?
-Na de admirális?! Csak nem azt akarja mondani, hogy nem bízik bennem?
Cemal mosolyogva csóválta a fejét, de azért odaadta a telefont. Scottot tárcsáztam.
-He?!
-Hüha! Valaki nagyon friss és üde!
-Kira?!
-Ki más bogaram? Taranak már mondtam, hogy ma érkezem, kb egy óra múlva a reptérre érek készüljetek fel, oké?!
-Jaj de jó! Taranak lesz végre valaki, aki végighallgatja a pletykáit.
-Akkor ajánlom, hogy hősként üdvözölj.
-Vettem, várunk.
-Oké, szia.
-Szia.
Kinyomtam a telefont és átadtam Cemalnak.
-Kösz.
-Szívesen.
Hamar kiértünk a reptérre. Itt egy kicsi személyszállító repülő várt.
-Készen állsz?
-Ja, készen!
A repülő lépcsőjéhez álltam és szembefordultam Cemallal.
-Admirális! Egy öröm volt.
Tisztelegve vártam a búcsúzását. Ő is tisztelegve állt előttem.
-Őrmester! Én nem, jobban örültem volna, hogy ha nem így ismerkedünk meg.
-Ja. Nos, akkor viszlát.
-Jó utat.
Mosolyogva vettem fel a táskám és szálltam be a gépbe. A székembe ülve a mosolyom eltűnt, csak arra tudtam gondolni, hogy mit fog gondolni hogyha felkel. Bűntudatom van, nem ezt érdemli, de jól tettem, hogy elhagytam. Így könnyebb lesz mindenkinek. A repülő felszállt, hamarosan hazaérek. Csak ezzel a gondolattal tudtam aludni. A leszállás érzésére ébredtem. A nyomás miatt a karfába kapaszkodtam és imádkoztam, hogy legyen már vége. Eléggé ijesztő erre ébredni. Szerencsére sikeresen landoltunk. Megvártam ,amíg mindenki felveszi a csomagját és a kijárat felé megy. Már én is kikapcsoltam az övem és a poggyászomat akartam levenni, amikor a pilóta felém közeledett.
-Maga Kira Égi?
-Igen én vagyok segíthetek valamiben?
-Ezt még a reptéren adta oda az admirális, azt mondta, hogy elfelejtette odaadni.
Egy A/4-es mappát adott át, aztán elköszönt és elment. Leszálltam a repülőről és bementem a váróba. Taraék még nem voltak ott. Leültem és a mappát néztem. Vajon mi van benne? Eléggé nehéz, és kemény. Kinyitottam. A világ megállt körülöttem. Volt benne néhány papír, de nem azok vonták el a figyelmem. A mappába ugyanis a láncom volt, rajta az összes cédulával és gyűrűvel. Óvatosan kivettem és a szívemhez szorítottam. Sírtam. Mégis, hogy lehet az, hogy teljesen megfeledkeztem róla?! Nem hiányzott! Nem gondoltam rá! Sírtam és bocsánatot kértem a halottaimtól. Nyakamba akasztottam és megnéztem a papírokat. Az összetűzött papírok a doki véleménye, megfigyelései és tapasztalatai. Gyorsan átfutottam és visszaraktam, viszont volt itt még egy levél és egy kisebb papír. A papírt a doki írta.
Kedves Kira
Hallom korán reggel indul a géped, ezért gyorsan összedobtam a leleted és a nyakláncod. Az admirálistól és feleségétől sok mindent megtudtam a szabadságod napjairól. Nagyon büszke vagyok rád. Senki sem említette, hogy a láncodat követelnéd vagy arról beszélnél, sőt olyan mintha el is felejtetted volna. Most biztosan bűntudatod van. Ne legyen! Ez egy hatalmas előre lépés! Ahelyett, hogy egy tárgyra koncentrálnál, az emlékeikre tartottál igényt. A halottaidat nem tudod már visszahozni, de az emlékeidben élnek tovább, nem pedig ezekben a tárgyakban. Mint orvosod gratulálok a gyógyulásodhoz! Élvezd az új életed!
Basszus! Ez fura tőle! Még a végén meglágyulok és kedves embernek fogom hinni. Ki hitte volna?! A borítékban volt még egy kép. A FENÉBE VELED CEMAL! A képen én és Omar voltunk, egymást ölelve aludtunk. A hátulján nem volt írva semmi, de tuti, hogy bosszúból tette a borítékba. Elraktam a papírokat a mappába és felálltam. A parkolóba fogom megvárni őket.
2 évvel később
Kora reggel van és én már kivagyok! Izzadtan süppedek pele az irodámban lévő fotelba. A katonaruhám teljesen rám tapadt. Bekapcsoltam a gépem és kihúztam a fiókom. A kezem automatikusan a bekeretezett képért nyúlt. A képet nézve dőltem hátra. Két év telt el mióta otthagytam. Két hosszú éve csatlakoztam újra a seregbe mint kiképző. A reggeli edzések nem csak a tanoncokat készítik ki. Persze Scott, mint százados segít mindenben, míg Tara a személyi titkárnőm. Hogy minek osztottak rám egy titkárnőt azt fogalmam sincs. Na mindegy! Kb egy évig éltem velük, de aztán elköltöztem. Kellet a magány. Persze továbbra is számíthattak rám bébicsőszként is. Minden beszélek Fatimával és Myshaval. Az elején teljesen kibuktunk és elbőgtük magunkat, de most már csak szomorú honvágyunk van.Hálásan megköszöntem az ajándékokat, amiket a táskába rakott, ott volt a gyönyörű kékes ruha, néhány könyv és az ő sexy miniruhája. Amikor Myshaval beszélek néha szóba jön ő is. Az elején őrjöngött, nem állt szóba senkivel, a sulit is abba hagyta, de csak egy ideig. Utána nem bírt otthon maradni, az egyetem és a kocsma között ugrált. Szörnyű volt hallani. Viszont, ahogy az idő telt, Omar is megbékélt. Már szóba állt mindenkivel, és az ivást is abbahagyta. Tegnap beszéltem Myshaval és megnyugtatott, félig.
"-Hogy van Omar?
-Jól, már egész jól. Tovább lépett, ahogy te is.
-Ja, az szuper.
-Most miért vagy annyira fancsali? Ezt akartad nem? Ezért kérdeztél rá mindig, hogy hogy van? Nem erre vártál, hogy tovább lépjen?
-De, örülök, hogy most már boldog. Ennek így kellet lennie! Csak...
-Csak te még mindig szereted.
-Nem tudtam, tovább lépni! Senki sem olyan mint, amikor vele vagyok! Hiányzik! Majdnem annyira fájdalmas, mint amikor elvesztettem az öcsém.
Az utolsó szavakat már bőgve vallottam be.
-Ó Kira! Nagyon sajnálom.
-Nem kell hiszen nem ezért vallottam be. Szeretem Omart. Pont!
-Nem akarnál inkább visszajönni? Mindenkinek hiányzól és hogyha megint itt leszel újra együtt lehettek.
-Mysha! Ezt már megbeszéltük. Itt a munkám, a családom és legjobb barátom, aki mintha a testvérem lenne. Nem hagyhatom őket itt. Nem tudnék nálatok igazán boldog lenne. És mint már mondtad, Omar már tovább lépet. Képzeld el, hogy mit érezne, amikor beállítanék hozzátok! Nem, nem jobb lesz itt nekem!
-És tovább szenved.
-Így igaz!"
A gép teljesen bekapcsolódott és megnyitottam a levelezőprogramot. Ó! Egy új levél, de a feladó ismeretlen. Megnyitottam. Hiba volt. A gépem teljesen elsötétült. Vírus?! A gépen megjelent egy szöveg.
Ez nem egy vírus! Kérlek nézd végig és aztán dönts!
Egy film indult el. Egy kislány a karácsonyfa előtt állt és énekelt. Nagyon szék hangja volt. A ruhája olyan ismerős. Édes Istenem! Ez én vagyok! A karácsonyi filmnek vége és fényképek jelentek meg. Az egyiken a nagyival vagyok. Egy másikon kiöltöm a nyelvem. A képek alatt megint megjelent egy szöveg.
A családod mindig szeretett. Könnyen alkalmazkodtál, új környezetben vagy akár akkor is, amikor életed egyik legfontosabb változása történt.
A képen én voltam és a baba Tamást tartottam a kezemben. A könnyeim potyogtak. A további képeken ő is ott volt. Családi képek, barátok. A képeket végül egy újabb kis film követte. A rendőrség alatt voltunk egy pincében. A katona beszédet, tartott, de nem tudta kordában tartani a hisztériás tiniket és akkor mozgásra lettem figyelmes. A tömegből kiváltam és felmentem a porondra. Kiálltam a társaimért.Ezt követett még egy film. A barakkban készült, amikor minden újoncot szétosztottak, de nem ment túl kedvezően, ugyanis mindenki a sok hatása alatt volt. És mielőtt a bánik teljesen eluralkodott volna, egy lágy hangú lány énekelni kezdett. Én voltam, éppen Tomot tartottam a kezemben.
Már ekkor megvolt benned a vezetői képességed, tömegekre tudsz hatni. Na és akkor a csodás hangodról nem is beszéljünk, amit a szirének is megirigyelhetnének.
A következő képekben, a katonaságról szólt. Edzőruhában tornáztam, harcoltam vagy csak szimplán előkészítőn ültem. Aztán jöttek azok a képek, ahol az izmaim sokkal kidolgozottabbak lettek, a bőröm sápadtabb lett, a hajam ápolatlan.
Képes voltál harcolni még azután is, hogy elveszítetted a családod. Túl élted és harcoltál. Angyalnak hittek, nem tévedtek sokat.
Egy híradós riport. Éppen a csapdát ecsetelték, amikor elhaltak a fegyverropogások. A kamera nagyon közel vett. Ott térdeltem a sárba és az öcsém halott testét ringattam. Próbáltak elvinni onnan, de én küzdöttem és vele maradtam. Az emberek elmentek, de engem még vett a kamera. Felsétáltam egy dombra és rám sütött a nap. Az operatőr fohászkodott, a kamerás csak azt mondta.
-Egy angyal.
A helyszíni közvetítésnek vége lett és ezúttal interjúkat készítettek az ottani történtekről.
-A lány egyszerűen túlélte.
-Hihetetlen volt.
-Isten gyermeke.
-Egy igazi angyal.
-Talán hiba volt ezt tenni.
Az emberekben kétely támadt. De ezt nem akadályozta meg a háborút. Én már csak tudom. A riportoknak vége és ismét fényképek jelentek meg. Nazir, Cemal, Mysha, Dabir, Fatima... és Omar.
Az ő képeik jelentek meg.
Hiányzol azoknak, akiket szeretsz, mert szeretnek. Elfelejteni nem fognak, még akkor sem, ha a válaszod nem.
Kirúgtam magam alól a székét és az ajtó felé szaladtam síró arccal. A monitoron egy csodálatos mondat maradt.
Hozzám jössz ?
Leszaladtam a lépcsőkön ki az udvarra. Hol? Mégis hol lehet? Az újoncok a földön feküdtek az edzés miatt, de amint megláttak felkeltek és néztek. A távolból egy férfi közeledett.
-Kira!
A hangjára felfigyeltem, ahogy közeledett az arcát már felismertem. Semmit sem változott azóta a két év alatt. Rohantam. Bár izomlázam volt én akkor sem éreztem. A karjaiba vetettem magam, majd csókban forrtunk össze. Körülöttünk az újoncok összegyűltek. De mi nem törődtünk velük. Végül a hosszú csókból csak kicsi csókok, majd puszik lettek.
-Hiányoztál.
-Te is nekem, kicsim.
-De mégis, hogyan? Miért?
-Emlékszel a Myshaval való beszélgetésetekre?
-Iigen.
-Nos, a drága sógornőm mindig kihangosította a telefont, így tökéletesen hallottam a hangodat.
Tátott szájjal néztem rá.
-Mindent?
-Minden ...egyes.... szót.
Becsuktam a számat, mire ő szájon csókolt.
-Én is szeretlek Kira.
Letérdel a földre és egy kék dobozkát vett elő.
-És megtisztelnél azzal, hogy igent mondasz a kérdésemre?!
Aztán kinyitotta a dobozkát.
-Égi Kira hozzám jössz feleségül?
-Igen! Igen!
Omar gyorsan az ujjamra húzta a gyűrűt és megcsókolt, A lábaim annyira remegtek, hogy meg kellet tartania. A tömeg ujjongva tömörültek körénk.
-Kira ne csináld ezt!
-És velem mi lesz? Csak így elhagysz?
-Hülye még a kezét sem mered megfogni!
Omar
Egész életemben nem voltam ilyen boldog. Amint tegnap meghallottam Kira vallomását tudtam, hogy ez a lány lesz a feleségem. Elrohantam a legközelebbi ékszerészhez és a legszebb gyűrűt vettem meg, amiben az anyalom szót glavíroztattam bele. Egy kis kutakodás és Cemal segítségével találtam valakit, aki segíthet nekem a lánykérésben. A telefon után lefoglaltam egy repülőjegyet és bepakoltam. Mysha áldását adta, már csak Cemalnak kell szólnom.
-Cemal?
-Igen Omar?
-Elmegyek Magyarországra Kirához. Megkérem a kezét.
-Biztos vagy benne?
-Igen, tudom hogy ő is szeret engem, ezért megyek hozzá. Szoríts!
-Csak meg ne sérülj!
-Ne félts!
És most itt csókolom a drága mennyaszónyomat.
-Na de őrmester, már is elveszik tőlünk!
Erre megdermedtem. Leraktam a földre és a csillogó szemeibe néztem.
-Őrmester?
-Igen tizedes?
-Mégis mióta vagy te őrmester?
-Már a háború közepén elérte ezt a címet. Ő a kapitányság zsenije.
Kira
Scott tolta oda magát Taraval.
-Örülünk, hogy megismerhetünk Omar. Kira sokat mesélt már rólad.
-Tara?!
-Hahaha ne aggódj nem foglak beégetni....annyira.
Mosolyogva ráztam a fejem immár nem mint őrmesterként, hanem menyasszonyként.
A temetőben sétáltam. Hatalmas virágcsokorral a kezemben álltam meg anyám sírjánál.
-Boldog anyák napját anya.
Óvatosan leraktam a csokrot. Néhány lépéssel távolabb Omar állt. A mellettem lévő sírnál a pici lány virágokat tett a sírokra, az elesett társaim sírjaira. Végül az öcsém sírjára tette le az utolsó szál rózsát. Bőre sötét mint az apjáé, haja fekete, de a szemét tőlem örökölte.
-Liza kész vagy?
-Igen apa!
A kis Liza három éves, fekete ruhába bújtattuk, ami csodásan áll rajta. Persze Omar ragaszkodott hozzá. Omar és Liza az autóhoz mentek. Magamra hagytak.
-Hát újra itt vagyok. Már öt éve a katonaságon vagyok kiképző. Omar három évvel ezelőtt feleségül vett, nagyon boldogok vagyunk. Az esküvő után néhány hónappal utána megfogant Liza. A mi kis hercegnőnk. Omar egy cégnél dolgozik. Jól élünk. Cemalék két hónappal ezelőtt mentek el, azóta is beszélünk telefonon és alkalomadtán elutaznak hozzánk. Tara és Mysha nagyon egymásra talált, néha féltékeny vagyok rájuk. Fatima és Dabir az egy éves lányukkal nem tudtak jönni, de videó chat-en beszéltünk velük. Hát azt hiszem ennyi.
Végignéztem a sírköveken, már indultam volna, amikor Omar hátulról átölelt és az állát a vállamra rakta. Meleg nagy kezei végigsimogattak a nagy hasamon. A nyolcadik hónapban vagyok. Omar ragaszkodott hozzá, hogy a fiúnk neve legyen Tamás. Most őszintén nem kellet sokat győzködnie.
-Büszkék rád.
-Remélem is!
-Mehetünk?
-Igen.
Megcsókoltuk egymást és az autó felé sétáltunk. De eszembe jutott, hogy a kicsi seprűt otthagytam, így előreküldtem Omart és visszamentem. Amint a kezembe került a seprű egy jól ismert hang szólt hozzám.
-Boldognak tűnsz.
A sírkövén terpeszben ült, lábai között a két kezével támaszkodott. Vigyorogva nézett rám.
-Igen az vagyok.
-Már nem akarsz mindenáron velünk lenni, ugye?
A fejemet ráztam.
-Most már van családom, akikre vigyáznom kell.
-Kira! Neked mindig is volt családod.
-Igen, most már tudom.
-Nem bántad meg, hogy akkor igent mondtál?
Tudom hogy mire gondol. Scott és Omar megbuherálták a gépem, hogy a régi emlékeket megmutathassák nekem. Később megtudtam, hogy Tara is segített a képek kiválasztásában.
-Nem, nem bántam meg, sőt mindent ugyan így csinálnék.
-Ennek örülünk.
Tamás leugrott a sírjáról és visszafelé sétált. Hirtelen megjelent apa, anya és a halott társaim szelleme Tamás mögött.
-Akkor egy nap újra találkozunk, nővérem!
Aztán megfordultak és eltűntek.
-De az a nap nem most lesz.
A könnyeimet törölgetve sétáltam vissza a seprűvel az autóhoz.
-Hagyd már abba!
-Akkor vezess gyorsabban Mysha!!!
Két perc múlva egy házsornál megálltunk. A zene hangosan dübörgött a raktárból. A csípőm automatikusan a zene ritmusára kezdett el ringatózni.
-Megjöttünk!
-Jesszusom nyugodj már meg Kira!
Kipattantam a kocsiból, megigazítottam a ruhám és rájuk nevettem.
-Csak próbáljatok megállítani!
A fiúk a kidobó emberrel beszélgettek, de amint megláttak minket közeledni otthagyták a kidobót és bárjukhoz siettek. Cemal és Dabir farmert és sötét inget viseltek. Az óriás karjaiban eltűnt Fatima, de ez nem zavarta őket. Az admirális úgy csókolta feleségét, mintha már legalább egy hónapja nem látták volna egymást.
-Khöm! Na jól van gerlepárok, ha nem akartok táncolni, akkor menjetek szobára!
-Nyugi Kila előttünk az egész este!
Dabirra nyújtottam a nyelvem és a kidobóemberhez mentem. A nagy melák csábos mosollyal nyitotta ki előttünk az ajtót.
-Már foglaltunk asztalt.
Cemal rámutatott az asztalunkra, de aztán mentünk táncolni. Legurítottunk egy pár pohárka alkoholt. Már spiccesen a tömeg közepén táncoltam, amikor a tömeg "szétvált". Mintha egy filmben lettem volna. És ott állt ő. Rövid ujjú, v kivágású pólót hordott. Engem nézett. Lassan közeledett felém, már majdnem előttem állt, amikor két bögyös a nyakára csimpaszkodtak. Ő rájuk mosolygott és valamit súgott a fülükbe. Mérges lettem. Megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt, amikor valaki megragadta a csípőmet és magához rántott.
-Nem engedlek el Kira! Addig nem, amíg nem táncolsz velem!
A csípőnket egymáshoz préseltük és ringatózva táncoltunk. Karomat hátranyújtottam, hogy áttudjam ölelni a nyakát. Borostás arca karcolta a nyakamat. Csókokkal ingerelte a puha bőrt.
-Annyira sexy vagy. Legszívesebben felkapnálak a vállamra és hazavinnélek.
-Ooomar.
Dorombolva fordultam vele szembe, belemarkoltam a hajába és megcsókoltam. Annyira hiányzott! Egész este a két párt néztem, annyira magányos voltam. A dal változott egy sokkal pörgősebbre, azonnal felvettük a ritmust és incselkedtünk egymással.
Hamar leléptünk. Bennem több pia volt, de azért hívtunk egy taxit. Ebben a pillanatban nem gondoltunk az elmúlt napokra, hetekre, hónapokra. Csak a most volt. Szenvedélyesen csókolóztunk, puszilgattuk egymást, vagy csak ölelkeztünk. Omar megadta a sofőrnek a címet. Annyira belemerültünk egymásba, hogy észre sem vettük, hogy megérkeztünk.
-Megjöttünk! Szálljanak ki!
-Köszönjük.
Omar kifizette a sofőrt, én addig kiszálltam és a lehűlt levegőbe szippantottam. A ház bejáratához akartam sétálni, de nagyon dülöngéltem. Omar hátulról felkapott és beemelt az ajtón. Én csak nevetni tudtam. A hisztérikus röhögésemet csókkal hallgattatta el. Egymás száját harapdáltuk, szívtuk, nyelvünkkel egymás száját jártuk be, vagy csak csatáztak egymással. Omar bevitt a szobájába és letett a földre. Rekedtes hanggal parancsba adta.
-Vetkőzz!
Szép lassan elkezdtem levenni a ruhám, de annyira türelmetlen volt, hogy eltolta a kezemet és egy gyors mozdulattal már a földön is volt a ruhám. Fehérneműben és magassarkúban álltam előtte.
-És most?
Omar megkerülve leült az ágya szélére és csak nézett. Ziháló lélegzetem kezdett csillapodni, de a hasam és a mellkasom továbbra is hullámzott. Vártam.
-Gyere ide!
Az utolsó lépéseket megtéve kiléptem a cipőmből és lovaglóülésbe ültem az ölébe.
-Nem gondolod, hogy túl sok ruha van rajtad?
Omar vigyorogva csókolt és a két kezével kikapcsolta a melltartóm. Átfordított minket. Lefektetett az ágyára, közben levette a melltartóm. Végre már ő is elkezdett vetkőzni. Minden hegemet végigcsókolta vagy nyalta aztán egy kis tasakot vett elő. Felhúzott szemöldökkel, kérdő tekintettel nézett rám. Mire nyögve biccentettem és ingerelve mozgattam a csípőm. Öt másodperc múlva végre együtt voltunk. Egyként mozogtunk. Egyként lélegeztünk. Nyögéseimet próbáltam elfojtani, de akkor a fülembe suttogott.
-Ne fogd vissza magad! Had halljam a hangod!
Aztán beleharapott a fülcimpámba. Nem fájd, de elég volt ahhoz, hogy eleget tegyek akaratának. Valójában nem kellet volna szégyellősnek lennem, ugyanis Nazir az egyik barátjánál alszik, Cemalék pedig még nem értek haza.
Fogalmam sincs, hogy meddig szeretkeztünk. De azt tudom, hogy az eredménye igen...... látványos. Csóknyomokat, harapásnyomokat hagytunk egymáson, sőt én még néhány karmolással is kidekoráltam Omar hátát. Úgy néz ki átmentem kanos macskába. Sajgó, lüktető és izzadt testtel aludtunk el egymás karjaiban.
Korán felkeltem. Talán a rossz lelkiismeretem ébresztett fel, de tudtam jól, hogy helyes amit teszek. Az órára néztem, hajnali három. Elsiettem fürdeni, csináltam egy kávét, majd papírt és tollat vettem elő.
Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már valószínű már az országomban vagyok.
Köszönöm amit értem tettél, nélküled valószínű, hogy nem gyógyultam volna meg, éppen ezért köszönöm.
Nem akartam tőled elbúcsúzni, attól félve, hogy engedek a kísértésnek és ottmaradnék veled, de az nem volna helyes.
Csodálatos volt az éjszaka Omar, így csak még fájdalmasabb elmennem.
Sosem feledlek
Kira
Összehajtottam a levelet és ráírtam Omar nevét. Visszamentem a szobájába és a komódjára raktam. Még utoljára megsimogattam az arcát és kimentem. Bementem Nazir szobájába, ott a kiskrapek nyakig betakarózott. Odamentem hozzá és megpusziltam a homlokát.-Köszönöm kiskatona.
Kiléptem a szobájából. Cemalék szobájából mozgást hallottam, majd az admirális lépett ki felöltözve menetre készen.
-Jó reggelt.
-Neked is.
-Mysha most ment a szobádba, azt mondta, hogy ha látlak küldjelek hozzá.
-Rendben kösz.
Cemal a konyhába ment én meg a vendégszobába. Mysha éppen egy utazótáska cipzárját húzta össze.
-Te mégis mit csinálsz?
-Neked is jó reggelt.
-Bocs, jó reggelt. Na akkor mit csinálsz?
-Egy kis ajándék neked. De majd csak a szobádban nyisd ki. Benne van a számom is, hívj fel.
-Nem kellet volna, és persze hogy felhívlak!
Megöleltük egymást és Mysha kikísért a ház elé. Cemal már az autóban ült és várt.
-Mindent köszönök Mysh.
Megpuszilta a két arcom és rám mosolygott.
-Nem Kira, mi köszönjük hogy velünk voltál.
A fenébe is! Szorosan megöleltem, majd Mysh fülébe súgtam.
-Omar mérges lesz, amikor felkel. Próbáld megnyugtatni jó!
-Rendben, majd én elintézem.
-Köszönöm.
Átvettem a táskát és beültem a kocsiba. Csendben tettük meg az utat.
-Cemal.
-Igen?
-Elkérhetem a telód?
-Miért?
-Na de admirális?! Csak nem azt akarja mondani, hogy nem bízik bennem?
Cemal mosolyogva csóválta a fejét, de azért odaadta a telefont. Scottot tárcsáztam.
-He?!
-Hüha! Valaki nagyon friss és üde!
-Kira?!
-Ki más bogaram? Taranak már mondtam, hogy ma érkezem, kb egy óra múlva a reptérre érek készüljetek fel, oké?!
-Jaj de jó! Taranak lesz végre valaki, aki végighallgatja a pletykáit.
-Akkor ajánlom, hogy hősként üdvözölj.
-Vettem, várunk.
-Oké, szia.
-Szia.
Kinyomtam a telefont és átadtam Cemalnak.
-Kösz.
-Szívesen.
Hamar kiértünk a reptérre. Itt egy kicsi személyszállító repülő várt.
-Készen állsz?
-Ja, készen!
A repülő lépcsőjéhez álltam és szembefordultam Cemallal.
-Admirális! Egy öröm volt.
Tisztelegve vártam a búcsúzását. Ő is tisztelegve állt előttem.
-Őrmester! Én nem, jobban örültem volna, hogy ha nem így ismerkedünk meg.
-Ja. Nos, akkor viszlát.
-Jó utat.
Mosolyogva vettem fel a táskám és szálltam be a gépbe. A székembe ülve a mosolyom eltűnt, csak arra tudtam gondolni, hogy mit fog gondolni hogyha felkel. Bűntudatom van, nem ezt érdemli, de jól tettem, hogy elhagytam. Így könnyebb lesz mindenkinek. A repülő felszállt, hamarosan hazaérek. Csak ezzel a gondolattal tudtam aludni. A leszállás érzésére ébredtem. A nyomás miatt a karfába kapaszkodtam és imádkoztam, hogy legyen már vége. Eléggé ijesztő erre ébredni. Szerencsére sikeresen landoltunk. Megvártam ,amíg mindenki felveszi a csomagját és a kijárat felé megy. Már én is kikapcsoltam az övem és a poggyászomat akartam levenni, amikor a pilóta felém közeledett.
-Maga Kira Égi?
-Igen én vagyok segíthetek valamiben?
-Ezt még a reptéren adta oda az admirális, azt mondta, hogy elfelejtette odaadni.
Egy A/4-es mappát adott át, aztán elköszönt és elment. Leszálltam a repülőről és bementem a váróba. Taraék még nem voltak ott. Leültem és a mappát néztem. Vajon mi van benne? Eléggé nehéz, és kemény. Kinyitottam. A világ megállt körülöttem. Volt benne néhány papír, de nem azok vonták el a figyelmem. A mappába ugyanis a láncom volt, rajta az összes cédulával és gyűrűvel. Óvatosan kivettem és a szívemhez szorítottam. Sírtam. Mégis, hogy lehet az, hogy teljesen megfeledkeztem róla?! Nem hiányzott! Nem gondoltam rá! Sírtam és bocsánatot kértem a halottaimtól. Nyakamba akasztottam és megnéztem a papírokat. Az összetűzött papírok a doki véleménye, megfigyelései és tapasztalatai. Gyorsan átfutottam és visszaraktam, viszont volt itt még egy levél és egy kisebb papír. A papírt a doki írta.
Kedves Kira
Hallom korán reggel indul a géped, ezért gyorsan összedobtam a leleted és a nyakláncod. Az admirálistól és feleségétől sok mindent megtudtam a szabadságod napjairól. Nagyon büszke vagyok rád. Senki sem említette, hogy a láncodat követelnéd vagy arról beszélnél, sőt olyan mintha el is felejtetted volna. Most biztosan bűntudatod van. Ne legyen! Ez egy hatalmas előre lépés! Ahelyett, hogy egy tárgyra koncentrálnál, az emlékeikre tartottál igényt. A halottaidat nem tudod már visszahozni, de az emlékeidben élnek tovább, nem pedig ezekben a tárgyakban. Mint orvosod gratulálok a gyógyulásodhoz! Élvezd az új életed!
Nick
Igaza volt, de én mégis ragaszkodom ehhez a lánchoz, de most már tudom, nem azért, hogy a lelkiismeretemet kínozzam, hanem hogy emlékeztessen, hogy sok mindent megéltem, túléltem és mégis itt vagyok és helyettük is élet. Ezután a nekem címzett borítékot vettem elő.
Kira
Nagyon nehéz volt veled. Amiket túléltél és amiket tettél az számunkra még mindig hihetetlen. Elnézésedet kérem, hogy ha túl nagyképűnek vagy gonosznak tűntem. A családomat védtem, de már látom, hogy nem védhetem meg őket tőled, sőt magamat sem. Fatima és Mysha folyton csak rólad áradoznak, sőt még a saját fiam is! Hihetetlen! Kérlek utólag is bocsáss meg! Mysha és Fatima ragaszkodott hozzá, hogy írjam le a számukat, így hát itt van!
Üdvözlettel:
Cemal
admirális
Basszus! Ez fura tőle! Még a végén meglágyulok és kedves embernek fogom hinni. Ki hitte volna?! A borítékban volt még egy kép. A FENÉBE VELED CEMAL! A képen én és Omar voltunk, egymást ölelve aludtunk. A hátulján nem volt írva semmi, de tuti, hogy bosszúból tette a borítékba. Elraktam a papírokat a mappába és felálltam. A parkolóba fogom megvárni őket.
2 évvel később
"-Hogy van Omar?
-Jól, már egész jól. Tovább lépett, ahogy te is.
-Ja, az szuper.
-Most miért vagy annyira fancsali? Ezt akartad nem? Ezért kérdeztél rá mindig, hogy hogy van? Nem erre vártál, hogy tovább lépjen?
-De, örülök, hogy most már boldog. Ennek így kellet lennie! Csak...
-Csak te még mindig szereted.
-Nem tudtam, tovább lépni! Senki sem olyan mint, amikor vele vagyok! Hiányzik! Majdnem annyira fájdalmas, mint amikor elvesztettem az öcsém.
Az utolsó szavakat már bőgve vallottam be.
-Ó Kira! Nagyon sajnálom.
-Nem kell hiszen nem ezért vallottam be. Szeretem Omart. Pont!
-Nem akarnál inkább visszajönni? Mindenkinek hiányzól és hogyha megint itt leszel újra együtt lehettek.
-Mysha! Ezt már megbeszéltük. Itt a munkám, a családom és legjobb barátom, aki mintha a testvérem lenne. Nem hagyhatom őket itt. Nem tudnék nálatok igazán boldog lenne. És mint már mondtad, Omar már tovább lépet. Képzeld el, hogy mit érezne, amikor beállítanék hozzátok! Nem, nem jobb lesz itt nekem!
-És tovább szenved.
-Így igaz!"
A gép teljesen bekapcsolódott és megnyitottam a levelezőprogramot. Ó! Egy új levél, de a feladó ismeretlen. Megnyitottam. Hiba volt. A gépem teljesen elsötétült. Vírus?! A gépen megjelent egy szöveg.
Ez nem egy vírus! Kérlek nézd végig és aztán dönts!
Egy film indult el. Egy kislány a karácsonyfa előtt állt és énekelt. Nagyon szék hangja volt. A ruhája olyan ismerős. Édes Istenem! Ez én vagyok! A karácsonyi filmnek vége és fényképek jelentek meg. Az egyiken a nagyival vagyok. Egy másikon kiöltöm a nyelvem. A képek alatt megint megjelent egy szöveg.
A családod mindig szeretett. Könnyen alkalmazkodtál, új környezetben vagy akár akkor is, amikor életed egyik legfontosabb változása történt.
A képen én voltam és a baba Tamást tartottam a kezemben. A könnyeim potyogtak. A további képeken ő is ott volt. Családi képek, barátok. A képeket végül egy újabb kis film követte. A rendőrség alatt voltunk egy pincében. A katona beszédet, tartott, de nem tudta kordában tartani a hisztériás tiniket és akkor mozgásra lettem figyelmes. A tömegből kiváltam és felmentem a porondra. Kiálltam a társaimért.Ezt követett még egy film. A barakkban készült, amikor minden újoncot szétosztottak, de nem ment túl kedvezően, ugyanis mindenki a sok hatása alatt volt. És mielőtt a bánik teljesen eluralkodott volna, egy lágy hangú lány énekelni kezdett. Én voltam, éppen Tomot tartottam a kezemben.
Már ekkor megvolt benned a vezetői képességed, tömegekre tudsz hatni. Na és akkor a csodás hangodról nem is beszéljünk, amit a szirének is megirigyelhetnének.
A következő képekben, a katonaságról szólt. Edzőruhában tornáztam, harcoltam vagy csak szimplán előkészítőn ültem. Aztán jöttek azok a képek, ahol az izmaim sokkal kidolgozottabbak lettek, a bőröm sápadtabb lett, a hajam ápolatlan.
Képes voltál harcolni még azután is, hogy elveszítetted a családod. Túl élted és harcoltál. Angyalnak hittek, nem tévedtek sokat.
Egy híradós riport. Éppen a csapdát ecsetelték, amikor elhaltak a fegyverropogások. A kamera nagyon közel vett. Ott térdeltem a sárba és az öcsém halott testét ringattam. Próbáltak elvinni onnan, de én küzdöttem és vele maradtam. Az emberek elmentek, de engem még vett a kamera. Felsétáltam egy dombra és rám sütött a nap. Az operatőr fohászkodott, a kamerás csak azt mondta.
-Egy angyal.
A helyszíni közvetítésnek vége lett és ezúttal interjúkat készítettek az ottani történtekről.
-A lány egyszerűen túlélte.
-Hihetetlen volt.
-Isten gyermeke.
-Egy igazi angyal.
-Talán hiba volt ezt tenni.
Az emberekben kétely támadt. De ezt nem akadályozta meg a háborút. Én már csak tudom. A riportoknak vége és ismét fényképek jelentek meg. Nazir, Cemal, Mysha, Dabir, Fatima... és Omar.
Az ő képeik jelentek meg.
Hiányzol azoknak, akiket szeretsz, mert szeretnek. Elfelejteni nem fognak, még akkor sem, ha a válaszod nem.
Kirúgtam magam alól a székét és az ajtó felé szaladtam síró arccal. A monitoron egy csodálatos mondat maradt.
Hozzám jössz ?
Leszaladtam a lépcsőkön ki az udvarra. Hol? Mégis hol lehet? Az újoncok a földön feküdtek az edzés miatt, de amint megláttak felkeltek és néztek. A távolból egy férfi közeledett.
-Kira!
A hangjára felfigyeltem, ahogy közeledett az arcát már felismertem. Semmit sem változott azóta a két év alatt. Rohantam. Bár izomlázam volt én akkor sem éreztem. A karjaiba vetettem magam, majd csókban forrtunk össze. Körülöttünk az újoncok összegyűltek. De mi nem törődtünk velük. Végül a hosszú csókból csak kicsi csókok, majd puszik lettek.
-Hiányoztál.
-Te is nekem, kicsim.
-De mégis, hogyan? Miért?
-Emlékszel a Myshaval való beszélgetésetekre?
-Iigen.
-Nos, a drága sógornőm mindig kihangosította a telefont, így tökéletesen hallottam a hangodat.
Tátott szájjal néztem rá.
-Mindent?
-Minden ...egyes.... szót.
Becsuktam a számat, mire ő szájon csókolt.
-Én is szeretlek Kira.
Letérdel a földre és egy kék dobozkát vett elő.
-És megtisztelnél azzal, hogy igent mondasz a kérdésemre?!
Aztán kinyitotta a dobozkát.
-Égi Kira hozzám jössz feleségül?
-Igen! Igen!
Omar gyorsan az ujjamra húzta a gyűrűt és megcsókolt, A lábaim annyira remegtek, hogy meg kellet tartania. A tömeg ujjongva tömörültek körénk.
-Kira ne csináld ezt!
-És velem mi lesz? Csak így elhagysz?
-Hülye még a kezét sem mered megfogni!
Omar
Egész életemben nem voltam ilyen boldog. Amint tegnap meghallottam Kira vallomását tudtam, hogy ez a lány lesz a feleségem. Elrohantam a legközelebbi ékszerészhez és a legszebb gyűrűt vettem meg, amiben az anyalom szót glavíroztattam bele. Egy kis kutakodás és Cemal segítségével találtam valakit, aki segíthet nekem a lánykérésben. A telefon után lefoglaltam egy repülőjegyet és bepakoltam. Mysha áldását adta, már csak Cemalnak kell szólnom.
-Cemal?
-Igen Omar?
-Elmegyek Magyarországra Kirához. Megkérem a kezét.
-Biztos vagy benne?
-Igen, tudom hogy ő is szeret engem, ezért megyek hozzá. Szoríts!
-Csak meg ne sérülj!
-Ne félts!
És most itt csókolom a drága mennyaszónyomat.
-Na de őrmester, már is elveszik tőlünk!
Erre megdermedtem. Leraktam a földre és a csillogó szemeibe néztem.
-Őrmester?
-Igen tizedes?
-Mégis mióta vagy te őrmester?
-Már a háború közepén elérte ezt a címet. Ő a kapitányság zsenije.
Kira
Scott tolta oda magát Taraval.
-Örülünk, hogy megismerhetünk Omar. Kira sokat mesélt már rólad.
-Tara?!
-Hahaha ne aggódj nem foglak beégetni....annyira.
Mosolyogva ráztam a fejem immár nem mint őrmesterként, hanem menyasszonyként.
Epilógus
3 évvel később
A temetőben sétáltam. Hatalmas virágcsokorral a kezemben álltam meg anyám sírjánál.
-Boldog anyák napját anya.
Óvatosan leraktam a csokrot. Néhány lépéssel távolabb Omar állt. A mellettem lévő sírnál a pici lány virágokat tett a sírokra, az elesett társaim sírjaira. Végül az öcsém sírjára tette le az utolsó szál rózsát. Bőre sötét mint az apjáé, haja fekete, de a szemét tőlem örökölte.
-Liza kész vagy?
-Igen apa!
A kis Liza három éves, fekete ruhába bújtattuk, ami csodásan áll rajta. Persze Omar ragaszkodott hozzá. Omar és Liza az autóhoz mentek. Magamra hagytak.
-Hát újra itt vagyok. Már öt éve a katonaságon vagyok kiképző. Omar három évvel ezelőtt feleségül vett, nagyon boldogok vagyunk. Az esküvő után néhány hónappal utána megfogant Liza. A mi kis hercegnőnk. Omar egy cégnél dolgozik. Jól élünk. Cemalék két hónappal ezelőtt mentek el, azóta is beszélünk telefonon és alkalomadtán elutaznak hozzánk. Tara és Mysha nagyon egymásra talált, néha féltékeny vagyok rájuk. Fatima és Dabir az egy éves lányukkal nem tudtak jönni, de videó chat-en beszéltünk velük. Hát azt hiszem ennyi.
Végignéztem a sírköveken, már indultam volna, amikor Omar hátulról átölelt és az állát a vállamra rakta. Meleg nagy kezei végigsimogattak a nagy hasamon. A nyolcadik hónapban vagyok. Omar ragaszkodott hozzá, hogy a fiúnk neve legyen Tamás. Most őszintén nem kellet sokat győzködnie.
-Büszkék rád.
-Remélem is!
-Mehetünk?
-Igen.
Megcsókoltuk egymást és az autó felé sétáltunk. De eszembe jutott, hogy a kicsi seprűt otthagytam, így előreküldtem Omart és visszamentem. Amint a kezembe került a seprű egy jól ismert hang szólt hozzám.
-Boldognak tűnsz.
A sírkövén terpeszben ült, lábai között a két kezével támaszkodott. Vigyorogva nézett rám.
-Igen az vagyok.
-Már nem akarsz mindenáron velünk lenni, ugye?
A fejemet ráztam.
-Most már van családom, akikre vigyáznom kell.
-Kira! Neked mindig is volt családod.
-Igen, most már tudom.
-Nem bántad meg, hogy akkor igent mondtál?
Tudom hogy mire gondol. Scott és Omar megbuherálták a gépem, hogy a régi emlékeket megmutathassák nekem. Később megtudtam, hogy Tara is segített a képek kiválasztásában.
-Nem, nem bántam meg, sőt mindent ugyan így csinálnék.
-Ennek örülünk.
Tamás leugrott a sírjáról és visszafelé sétált. Hirtelen megjelent apa, anya és a halott társaim szelleme Tamás mögött.
-Akkor egy nap újra találkozunk, nővérem!
Aztán megfordultak és eltűntek.
-De az a nap nem most lesz.
A könnyeimet törölgetve sétáltam vissza a seprűvel az autóhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése