Katona szerelem 17

Tizenhetedig fejezet

-Azta Sherlock! Megtennéd, hogy leveszed a kezed a zúzódásomról.

-Persze, bocs.

Dabir levette a kezét a vállamról, én meg vettem néhány mély sóhajt. A lábaim remegtek, de nem törődtem velük, szépen lementem a lépcsőn.

-Nem kellene elvigyelek az orvoshoz?

Pánikolva néztem fel Dabirra aki a lépcső feléig jött le.

-Valószínű, hogy a varrataim felszakadtak, szerintem elég hogy ha a doki lejön ide.

Kutyakölyök szemmel bámultam Dabirra.

-Rendben, szólok a dokinak, de Omarnak egy szót se! Még az kéne, hogy kinyírjon.

Hanyagul megrántottam a vállaimat, de nem kellet volna a cellámba mentem. Most már nem csak a vállaim, de a karjaim is remegtek.

Omar

A fenébe!!! nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul lesz. Először a lőtt sebek és a zúzódás, most meg meghánytatom a vezetésem miatt. Én vagyok a legrosszabb!

A hányást már feltakarítottam. Elindultam a börtön felé. Az ajtó előtt a két katona állt. Nem foglalkoztam velük, lementem a lépcsőn és megdermedtem. Kira cellája előtt Dabir állt.
-Elég csúnya.
-Úúú, fogd be! Ez nagyon fáj!
Nagy léptekkel szeltem át a távolságot.
-Lenne olyan szíves és nem mozogni?!
-Elnézést.
Kira cellájában egy doktor volt, aki a lány hátát varrta össze.
-Mégis mi történt?
-Hát öö...
-A barátod ügyesen feltépte a varrataimat.
-Mi?!
Döbbenten néztem a barátomra, aki egy hónapon keresztül csak kézfogásig  jutott a barátnőjével.
-Hé haver nem  tudtam, meg ne ölj?! Amikor felhívtál csak zúzódásról beszéltél, lőtt sebekről nem volt szó!
-Nyugi Dabir, Omar nem fog bántani! Ugye?
Összeszorított szájjal bólintottam s néztem, ahogy a doktor varja a sebeket. Apró öltések, de ahogy látom nincs fájdalomcsillapító.
-Nem adott neki érzéstelenítőt?
-Nem kért.
Kitártam az ajtót és bementem. Dr. Rush egy új tűt fűzött be, a fehér gumikesztyűjét viselve, addig Kira nyugodtan fogta össze a pólóját.  A háta fehér volt, a lőtt sebeken kívül még volt rajta egykét heg, de azokon kívül tökéletes volt. Megakarom érinteni. Hirtelen nagyon irigyeltem a doktort.
-Mert nincs szükségem rá elég gyógyszert kaptam. Annyira nem is fáj.
-Na persze, mielőtt nem voltál itt úgy nyöszörgött mint akit, kínoznak.
A doki elkezdte az utolsó sebet varrni, mire Kira összeszorította az ökleit.
-Kapd be!
Dabir vigyorogva rázta a fejét.
-Kész vagy doki?
-Egy pillanat. Oké már kész is vagyok.
A doki megcsomózta, majd elvágta a cérnát. Segített Kirának lehúzni a pólóját, majd felállt és Dabirral felmentek az emeletre. Én ott maradtam, Kirával.
-Biztos, hogy nem kérsz fájdalom csillapítót?
-Persze Omar. Csak ki kell aludnom magam és jól leszek.
-Rendben.
A cella falához mentem és leültem. Néztük egymást. Kira a lábain ülve bámult rám, végül előredőlt és négykézláb lefeküdt a földre. Az arcát felém fordította és a csodálatos szemi bámultak rám.
-Most nézni fogod, hogy hogyan alszok?
-Még nem láttalak aludni, kíváncsi vagyok, hogy milyen arcot vágsz akkor.
Kira mosolyogva csukta le a szemét. De még hallottam, hogy suttogott.
-Perverz.