Tizenhatodik fejezet
Amint kiléptem a házból a hőség és a forró napsugarak letámadtak. A fenébe vissza már nem mehetek! Már most folyik rólam a víz. Most már mindegy, meg kell keresnem Omart. Kezemmel próbáltam árnyékolni, hogy lássak is valamit, mázlimra Omar éppen az építészekkel beszélgetett. Elkezdtem feléjük sétálni és ezáltal már hallottam, hogy miről dumálnak. Omar idegesen gesztikulálva és szinte már kiabálva szidja a dolgozókat, hogy nem tudnak vigyázni egy vasgerendára! Én is mérges lennék, kishillyán meghaltam volna, ha nem lett volna elég vékony a gerenda, ahhoz hogy csak zúzódásaim legyenek,, de ha Nazirra esett volna... Még a gondolatra is megborzongtam.
-Omar, már eleget kaptak?! Vissza vinnél?!
Minden férfi engem bámult. Mintha egy szellemet látnának. Valaki félelemmel, másik meglepődve, de voltak olyanok akik aggódva figyeltek, az utóbbiban Omar is.
-Persze Kira, csak szólok Cemalnak.
-Onnan jövök, szerintem most nem akarsz bemenni oda.
A házra, majd rám nézett, majd megint a házra. Nevetve rázta a fejét és elindult az autó felé? A homokos úton sétáltunk a kocsiig. Omar kinyitotta az anyósülést és besegített, majd becsukta az ajtót és a vezető ülésre ült.
-És a két őr?
-Nem lesz rájuk szükség!
-De hol vannak?
-Cemal kocsijában ülnek, majd ő elviszi őket.
-Értem.
-Hogy érzed magad?
-Meglepő módon jól, talán a doki adott fájdalomcsillapítót.
Nem csatoltam be az övem. A visszaúton a rázkódástól húzódott a varratok, ezért a műszerfalba kapaszkodtam.
-Minden rendben Kira?
Összeszorított fogakkal néztem az utat.
-A rohadt varratok, húznak mint állat!
-Vezessek lassabban?
Pánikolva néztem Omarra.
-Te most szívatsz?! Tudsz ennél is lassabban vezetni?!
Omar akarata ellenére is elröhögte magát.
-Rendben, vettem a célzást.
A röhögő srác rátaposott a gázra. Suhantunk, mint zuhanó madár a föld felé.
-Omar nem vagyok bekötve, iszonyatosan őrülnék, hogyha nem ölnél meg, most hogy láttam végre a napot! -Nyugi!
A sebességmérő csak ment fölfele. Édes istenem!
-Mégis mit gondolsz nem a Halálos iramban vagyunk, vagy éppen egy rali versenyzője vagy!
Omar torok szakadtából kezdett el röhögni pánikrohamom miatt.
-Te féleszű! Nem vagyok vallásos ember, de erősen gondolkozom azon, hogy imádkozni fogok!
Hopp egy éles kanyar. Már látom a katonaság parkolóját!
-Köszönöm istenem!
A parkolóban Darbir és még két katona állt, tátott szájjal.
-Te megőrültél és ha valami eszement eléd ugrik!
-Nyugi Dabir! Senkinek sem esett baja!
Végre a kocsi megállt! Én kinyitottam az ajtót és lehajoltam hányni.
-Blaaaa!!!
-Kira! Bocsi nem gondoltam volna hogy komolyan rosszul leszel.
A pólóm szélével megtöröltem a számat és az előttem álló Omarra néztem.
-Te hígagyú, szerinted miért akartam, hogy lassíts!
-De te mondtad, hogy menjek gyorsabban! És amikor azokat a dolgokat mondtad én azt hittem, hogy csak viccelsz.
Szegény srác pánikolva nézet ide-oda csak, hogy ne nézzen rám. Darbir látta a vigyoromat, mire elröhögte magát.
-Te mégis min nevetsz?!
Nem bírtam tovább, kiugrottam a kocsiból és én is elröhögtem magam. Odamentem Omarhoz aki megdöbbenve nézett, hol rám, hol Dabirra. Beleöklöztem Omar vállába, majd hátraléptem.
-Csak vicc volt Omar! De ezt nem takarítom fel!
Rámutattam a hányáspocsolyára.
-Ahogy én sem haver! Gyere Kira leviszlek a celládba.
Dabir után mentem, még hátranéztem és láttam, hogy Omar a két katonára néz, de ők is gyorsan utánunk eredtek. Kuncogva fordultam vissza.
-Szegény Omar!
-Haha! Ne is törődj vele, ő okozta a bajt, hát most takarítsa fel?!
-Kegyetlen vagy!
A börtön lejáratán voltunk, én mentem elsőnek nagy hiba volt! Az egyik varratom nagyon húzott és a fájdalomtól elvesztettem az egyensúlyérzekémet. Szinte egy szintbe voltam a lépcsővel, amikor két erőd kar megragadta a vállaimat. Ahogy húzott fel a hátizmaim és a bőröm összepréselődött, ami iszonyú égető érzés volt és akkor ne is beszéljünk a vállaimon lévő zúzódásról.
-Áááá!
Dabir gyorsan egyenesbe hozott, de a két keze a vállaimon volt.
-Kösz Dabir.
Szaggatottan vettem a levegőt fájdalmamban. Csak venne le rólam a kezeit.
-Te vérzel!
-De hol vannak?
-Cemal kocsijában ülnek, majd ő elviszi őket.
-Értem.
-Hogy érzed magad?
-Meglepő módon jól, talán a doki adott fájdalomcsillapítót.
Nem csatoltam be az övem. A visszaúton a rázkódástól húzódott a varratok, ezért a műszerfalba kapaszkodtam.
-Minden rendben Kira?
Összeszorított fogakkal néztem az utat.
-A rohadt varratok, húznak mint állat!
-Vezessek lassabban?
Pánikolva néztem Omarra.
-Te most szívatsz?! Tudsz ennél is lassabban vezetni?!
Omar akarata ellenére is elröhögte magát.
-Rendben, vettem a célzást.
A röhögő srác rátaposott a gázra. Suhantunk, mint zuhanó madár a föld felé.
-Omar nem vagyok bekötve, iszonyatosan őrülnék, hogyha nem ölnél meg, most hogy láttam végre a napot! -Nyugi!
A sebességmérő csak ment fölfele. Édes istenem!
-Mégis mit gondolsz nem a Halálos iramban vagyunk, vagy éppen egy rali versenyzője vagy!
Omar torok szakadtából kezdett el röhögni pánikrohamom miatt.
-Te féleszű! Nem vagyok vallásos ember, de erősen gondolkozom azon, hogy imádkozni fogok!
Hopp egy éles kanyar. Már látom a katonaság parkolóját!
-Köszönöm istenem!
A parkolóban Darbir és még két katona állt, tátott szájjal.
-Te megőrültél és ha valami eszement eléd ugrik!
-Nyugi Dabir! Senkinek sem esett baja!
Végre a kocsi megállt! Én kinyitottam az ajtót és lehajoltam hányni.
-Blaaaa!!!
-Kira! Bocsi nem gondoltam volna hogy komolyan rosszul leszel.
A pólóm szélével megtöröltem a számat és az előttem álló Omarra néztem.
-Te hígagyú, szerinted miért akartam, hogy lassíts!
-De te mondtad, hogy menjek gyorsabban! És amikor azokat a dolgokat mondtad én azt hittem, hogy csak viccelsz.
Szegény srác pánikolva nézet ide-oda csak, hogy ne nézzen rám. Darbir látta a vigyoromat, mire elröhögte magát.
-Te mégis min nevetsz?!
Nem bírtam tovább, kiugrottam a kocsiból és én is elröhögtem magam. Odamentem Omarhoz aki megdöbbenve nézett, hol rám, hol Dabirra. Beleöklöztem Omar vállába, majd hátraléptem.
-Csak vicc volt Omar! De ezt nem takarítom fel!
Rámutattam a hányáspocsolyára.
-Ahogy én sem haver! Gyere Kira leviszlek a celládba.
Dabir után mentem, még hátranéztem és láttam, hogy Omar a két katonára néz, de ők is gyorsan utánunk eredtek. Kuncogva fordultam vissza.
-Szegény Omar!
-Haha! Ne is törődj vele, ő okozta a bajt, hát most takarítsa fel?!
-Kegyetlen vagy!
A börtön lejáratán voltunk, én mentem elsőnek nagy hiba volt! Az egyik varratom nagyon húzott és a fájdalomtól elvesztettem az egyensúlyérzekémet. Szinte egy szintbe voltam a lépcsővel, amikor két erőd kar megragadta a vállaimat. Ahogy húzott fel a hátizmaim és a bőröm összepréselődött, ami iszonyú égető érzés volt és akkor ne is beszéljünk a vállaimon lévő zúzódásról.
-Áááá!
Dabir gyorsan egyenesbe hozott, de a két keze a vállaimon volt.
-Kösz Dabir.
Szaggatottan vettem a levegőt fájdalmamban. Csak venne le rólam a kezeit.
-Te vérzel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése