31.fejezet
-Mond csak mégis meddig akarsz bámulni, mint egy rossz kukkoló?Kilépet az erdő takarásából és felém lépett.
-Nem vagyok kukkoló!
-Hát persze, ezért mondtam, hogy rossz kukkoló!
Felkönyököltem és Vudra néztem. A fiú kerülte a tekintetemet.
-Mi a baj?
-Semmi.
Hanyagul megrántotta a vállát és a nadrágzsebébe rakta a két kezét.
-Hazudsz!
-Miből gondolod?
-Ajh! Ne már Vud! Nem akarok Sherlockot játszani!
-Ki az a Sherlock?
-Egy nyomozó volt.
-Nem értem.
A sámán végre rám nézett a zavarodottságtól. A szemei megijesztettek. Vörösek voltak és fekete karikák keretezték, már gyógyulásnak indult, de még mindig elég szembetűnő volt.
-A fenébe mégis mi történt?!
Felpattantam a földről és felé mentem. Megfogtam az arcát a két kezemmel és a nap felé kezdtem el forgatni, hogy jobban láthassam.
-Már mondtam, hogy....
-Vud! Ne merészeld azt mondani, hogy semmi! Megértetted?! Szörnyen nézel ki!
Vud végül megtörve sóhajtott egyet és bólintott, legalább is úgy éreztem. Zavaromban elrántottam a kezeimet és a mellkasom elé fontam.
-Akkor halljuk!
-Su...
-Ne Suz itt nekem! Mondjad!
-Látomásom volt.
-Aha. És mit láttál?
Nem nézett rám, úgy döntött, hogy az erdőt jobb lesz nézni.
-A halálodat.
Aha érdekes.
-Meg sem lepődsz?
-Tudtommal nem a halálra specializálódtak a látomásaid.
-Ez igaz, csak ritkán látok halált.
-Mégis mikor volt a legutolsó?
-Már nem emlékszem.
-De azért láttál nem?
Vud zavartan toporgott.
-Asszem.
-Tehát csak hiszed! Vagyis nem fogok meghalni!
-De láttam!
-Vud, nyugodj meg! Mond el, hogy mit láttál?
Gyengéd kérésemre a szemembe nézett.
-Láttam, ahogy a földön fekszel és a fájdalomtól vonaglasz. Láttam, ahogy a szádból szürke sűrű folyadék folyik ki. A szemeidből könnyek folytak végig az arcodon, a szád néma sikolyra nyílt, majd élettelenül hagytad abba a rángatózást. A fejed oldalra dőlt. Itt már nem bírtam tovább. A látomásomnak véget vetettem.
A halálképtől megborzongtam. De mégis miért Vud látta ezt, miért nem Dum?
-Beszéltél erről valakinek?
-Nem, te szedted ki belőlem először.
-Jó, ne mond el senkinek! A...halálom előtt mást is láttál?
-Igen, egy szürke homokos földet láttam, benne egy farkasnyomot és egy torzat.
A torz szóra felkaptam a fejem.
-Miféle torz?
-Nem igazán tudom, a nyomnak farkasember formája volt, de még sem. Ilyet a gyerekeknél láttam utoljára, akik még csak most tanulják a farkasember formát.
-Gondolod, hogy a hibrid lehet?
-Lehetséges, nem tudom.
-Meg tudod mondani, hogy mikor fog megtörténni?
-A pontos időt nem tudom megmondani, de azt tudom, hogy nemsokára be fog következni.
-Vagyis a hibridraj, nem a közeljövőben fog átjönni ebbe a világba, tehát van még idő riadóztatni a többi fajt.
-Suzanne, te most tényleg a hibridraj miatt aggódsz, a saját életed és épséged helyett?!
-Vud! Nyugodj meg! Az én életem nem számít, ami most fontos, az hogy megakadályozzuk a hibrideket és, hogy megöljük azt aki folyamatosan öli az itt élőket.
Vud döbbenten, megrökönyödve nézett rám.
-Hihetetlen vagy!
-Tudom.
Hanyagul megrántottam a vállam és az erdő felé kezdtem el sétálni, de mielőtt betértem volna az erdő takarásába megálltam és hátranéztem a sámánra.
-Vud, ez maradjon köztünk.
-De...
-Nem Vud! Ennek köztünk kell maradnia!
-Rendben.
Ökölbe szorítottam a kezem. Olyan erősen vájtam bele a körmömet a tenyerembe, hogy vastag vércsíkba folyt le az ujjaimról.
-A fenébe!
A legközelebbi fába ütöttem a kezem, majd az öklömre fektettem a homlokom.
-A rohadt életbe! Még nem halhatok meg! Legalább is addig nem amíg nem végeztünk az összes laborral!
Szememből akaratlanul is kicsordultak a könnyeim. Folyamatosan a rángatózó testem képe játszódik le bennem. Az estüst folyadék tudom, hogy mi, folyékony ezüst, pont olyan amivel megölték Kellant. Félek, nem akarok meghalni! A laborban is féltem, de egy bizonyos idő után megszoktam az állandó félelmet. De most hogy újra "boldog" vagyok és nem kellet félnem, iszonyú kín újra érezni. A lábam remegett, félő volt hogy összecsuklok. Hallásomra koncentráltam, hogy van e itt valaki, de nem hallottam semmit. Semmit sem hallok! Szaggatott lélegzetemet próbáltam csillapítani, de hiába. A vérem illata teljesen elnyomta az erdőt. Néhány másodperc múlva megéreztem a figyelő tekintetett. Remegő karommal felnyomtam a fejemet az öklömről és a második kukkolómra néztem. Ahogy ránéztem, hirtelen minden bennem zajló érzés felerősödött. A könnyeim gyöngynagyságba kezdtek el potyogni. Remegő és rekedt hangon szóltam a férfihoz.
-Ddduumm...
A démonsrác ott állt alig pár lépésnyire tőlem. Szemei izzottak, arca elfehéredett.
-Mi történt Suzanne?
Megpróbáltam ellökni magam a fától, de túl nagyot löktem és a föd felé estem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése