Gésa testőr 9

9.fejezet

Késő délután megérkezett a díszes kocsi, két csodás paripával és négy fegyveres kísérővel. Gazdáink több órát fordítottak a külsejükre, míg én és a többi szolga Yuko-sama és Yuuki-sama holmijaikat csomagoltuk össze. Végül a saját csomagomat fölgöngyöltem egy pokrócba. Mérgeim alig voltak, csak a legfőbbek. Bénító, kínzó és halálos mérgek. Számtalan gyógyfüvet csomagoltam el, közöttük a mérgek ellenszereit is. Három ruhám volt. Az egyik ami most van rajtam, ezt a gazdámtól kaptam, a másik kettő testhez simuló sötét ninjaruha. Pengéimet mindig a testemhez rögzítve viselem, így nekik külön hely nem kell. Van még három lábbelim, két kötelem és egy fehér tisztálkodó köntösöm. A csomagomba raktam a köszörűkövemet és a fekete szenem, amivel beszoktam kenni a szemem. Betettem a szélcsengőt aminek a párja a mesternél van. Nagyon nehéz volt megszerezni.
Noburo mester halála sokkoló volt. Éppen a szokásos esti kimenőmön voltam és elmentem, hozzá hogy igyunk egy keveset mint mindig ilyenkor. A teraszon találtam rá. Testén nem volt vérnyom és nem utalt semmi a mérgezésre. A tornác egyik oszlopára dőlve aludt el. Eltemettem az erdőbe. Kedvenc ruhájába öltöztettem és mellé raktam a hozott italt, a fegyvereit és a házáról lógó szélcsengőt is. Nem sírtam, helyette esküt tettem, hogy nem fogok szégyent hozni rá és eleget teszek kötelességemnek. A háza üresen állt, rablók még nem fedezték fel és nem is szabad, hogy mások kezébe jusson a hatalmas és egyben veszélyes tudás, éppen ezért száraz fát vittem vittem a házba és a dugi italokkal meglocsoltam a csíkokra tépett ruhadarabokat, amiket szétszórtam a szobákban. Amint kész lettem, körbejártam még a házat majd egy fáklyát meggyújtottam és a ruhadarabokhoz raktam. A házból kilépve vártam és vártam. Amikor megjelentek az önkéntes tűzoltók a ház már lángokba állt, semmi sem maradt éppen. Fák takarásában néztem végig, ahogy a férfiak próbálják eloltani a tűzet és túlélőt próbáltak keresni, amint elvégezték a munkát elmentek, ahogy én is. Elsétáltam a legmagasabb fához, amivel kiképzésem kezdődött. Az évek során a fa még hatalmasabbra nőt, a szélcsengőt már nem is láttam, az éjszaka ellenére. Ennek ellenére fogtam két kunait és azok segítségével kezdtem el felmászni a fa törzsén. Háromszor megcsúsztam, mire sikerült  felérnem ahhoz az ághoz amin a csengő lógott. Szerencsére a tárgy megszerzése és a lejutás könnyebb volt, de számos horzsolás fedte a karjaimat és a lábaimat.
 A csomagomba még néhány apróságot is beraktam. Nem hagytam itt semmimet. Könnyű volt. Hálát mondtam magamban Kasuna-san nagylelkűségén, hogy egy olyan szekeret küldött, amin a gazdáim csomagjai elférnek. Gazdáink szép lágy színekbe öltöztették. Fejükre olyan kalapot raktak, amiről hatalmas fátyol borult rájuk. Sminkjük a leggyönyörűbb amit valaha is láttam. A tulajdonosasszony megölelte őket és utukra engedte a két legszebb gésáját. Büszkén sétáltunk ki mögöttük. Gazdáimat két katona segítette be a kocsiba, ahonnan kihajoltak, és integetni kezdtek barátaiktól. Inuval egymás mellet álltunk a kocsi mögött. A négy fegyveres katona a elől és hátul haladtak a jármű mellet. Igyekeztünk a nap lemenete előtt odaérni,de az út során akadályba ütköztünk. Az utunkat egy hatalmas kidőlt fa akadályozta. Esélytelen volt kikerülni, ugyanis mindkét oldalt az útnak sűrű erdő volt. Rossz előérzetem volt, ahogy Inunak is. Fülét hegyezte, bele-beleszimatolt a levegőbe, majd rám nézett és ugatott egyet. Ez volt a közös jelünk. 

-Gazdám!

Az ajtóhoz siettem és az ablakon beszóltam.

-Gazdám! Kérem ne szálljanak ki! Valami nincs rendjén!

Férfiak a rönköt próbálták eltolni, de aggodalmamat halva felegyenesedtek és a karjuk után nyúltak. Több sem kellet a banditáknak. A sűrű aljnövényzetből kiugrottak és nekünk támadtak. Hatan voltak. Mind izmos alkatú, kellően felfegyverkezett volt. A négy katona kirántott karddal a banditákra támadtak, míg én és Inu egymás mellet állva néztük a két banditát. Rogyadozott lábakkal várták a támadásunkat, de én nem támadtam. Óvatosan megráztam a ruhám ujját amiből egy csillagpenge esett a tenyerembe és egy hirtelen mozdulattal a jobboldali férfiba dobtam, aki megdöbbenve nézte a mellkasából kiálló pengét. Több sem kellet Inunak azonnal nekitámadt a sérültnek. A zavart kihasználva kirántottam a kardom és a baloldalira rontottam, ami zavarodottan próbált védekezni, de nem fogta elég erősen a kardját ezért az kieset a kezéből. Egy gyors forgatással belemártottam a szívébe a katanám hegyét. Egy gyors vágással kiszabadítottam a kardomat és Inu ellenfelére néztem, aki éppen mozdulatlanul feküdt alatta. Megpaskoltam a társam fejét és a többi banditára néztem. A katonák a visszaút során fáradtabbak voltak így nehezen tudtak harcolni, ezért előttem még négy csillagot és az útonállókba hajítottam. Mindenki döbbenten figyelte a fájdalomtól vergődő férfiakat. Kivettem a testből a pengém, majd a halottakat a bokorba dobtam őket. Az őrök lihegve nézték a megölt férfiakat.
-Segítsetek elvinni a hullákat vagy a rönköt! Nem maradhatunk itt sokáig!
Nem várva választ elmentem a legközelebbi hullához, akit a többihez húztam a bokorba. A férfiak végül úgy döntöttek, hogy a rönköt fogják elvinni, míg én kifosztottam a banditákat és elrejtettem őket a bokorba. Yuko-sama hajolt ki az ablakon.
-Vége van?
-Igen gazdám vége van, a rönköt most húzták el, végre indulhatunk.
Yuuki-sama elégedett hangot adott ki, aztán behúzta a gazdámat az ablakból. Az ablakra nézve biccentettem egyet és az eredeti helyemre álltam vissza, ahogy a testőrök is visszatértek eredeti formációjukba. Elindultunk. Több óra gyaloglás után megláttuk azt a várost, amiben hamarosan élni fogunk. Közeledve a településhez virgonc hangokat hozott az esti szél. A nap már lement, csak a ruhán és bőrünk forrósága emlékeztet a nap melegére. Mire elértünk Kasuma-san birtokára, izzadtak, porosak és fáradtak voltunk, legalább is ez látszódott a kísérőinken, nekem nem megengedett az -e féle gyengeség. A hatalmas házból szolgák jöttek köszönteni az új úrnőjüket. A katonák kisegítették a gazdáinkat. Gyönyörű ruhájuk az esti szél táncoltatta. Fejükről lógó fátyolluk takarták az arcukat, de közben ők is táncoltak a nyári éjszakában. Gazdáimat bekísérték a házba, míg én és Inu árnyékként követtük őket. A szolgák egy nagy terembe vezettek minket, ahol Kasuma-san ült, jobbján Jiro-san, más nem volt a teremben. Én és Inu a falnál maradtunk tisztelettel meghajoltunk, majd a falhoz álltunk. Kasuma-san és Jiro-san nem adta tudomásokra,hogy ott vagyunk, de ez nem is baj. Yuuki-sama és Yuko-sama kecsesen meghajoltak, alig mozdult a ruhájuk , tökéletes összhangban voltak.
-Hát végre itt vagytok! Már éppen azon gondolkoztunk, hogy egy csapatott küldünk ki értetek.
-Semmi szükség nem volt rá, sajnos akadályozták az utunkat, de a kísérők elintézték.
Jiro-san le sem véve gazdámról a szemét aggódva intézte kérdéseit mindkettőjükhöz.
-Ugye nem eset bajotok?
-Egy hajuk szála sem görbült meg, semmi ok az aggodalomra.
Yuko-sama olyan nyájasan beszélt, ahogy akaratlanul lecsukódtak a szemeim, hogy élvezhessem a nekem legdrágább ember hangját. Kasuma-san mint ahogy ezt elvárható diplomatikus hangon kezdett el beszélni.
-Mint már tudjátok, úgy döntöttünk, hogy megkérjük a kezeteket, nos már megkaptuk az engedélyt, már csak a ti válaszotokra vagyunk kíváncsiak.
Yuko-sama Jiro-san elé állt, míg Yuuki-sama Kasuma-san elé állt.
-Megtisztelő az ajánlatuk.
-És a legboldogabb menyasszonyok vagyunk, hogy megtettétek ezt velünk.
-Érzéseink végre viszonzásra találtak.
-Megteszünk mindent, hogy boldoggá tegyük férjeinket

Az utolsó mondatott egyszerre mondták ki. A boldogságtól  elérzékenyültem, de nem hagytam hogy kiüljön ez rajtam. A két férfi hatalmas mosollyal adtak hálát  leendő feleségük szavaikra. Felkeltek, majd az utat mutatva elvezették őket egy másik szobába. A szobában egy szépen öltözött férfi állt egy asztalnál, amin papírok sorakoztak. Tudtam, hogy mi ez: ez a házasság kötés papíros változata. Ha aláírják, akkor már hivatalosan férj és feleség. Nem haboztak a hivatalos protokoll szerint jártak el. Az aláírás után a férfiak még boldogabbak voltak.
-Akkor ideje megünnepelni ezt a szép estét.

Sokan voltak. Minden nemes eljött, hogy megünnepeljék Kasuma-san és Jiro-san esküvőjét. A női vendégek sokan féltékenyen sugdolóztak össze, gazdáim miatt éppen ezért az ajtónyílásból figyeltem a veszélyt, miközben a környezetemet is figyeltem. A szolgák ki be jártak, hogy pótolják azt amit a vendégek elfogyasztottak. Egy halk nyikorgó hangot, halottam ami egyre közeledett. Gyorsan elfordultam a réstől és magam elé meredtem, közben néha oldalra pillantottam. A szalonból emlékeztem erre a hangra. Feketére lakkozott cipő adta ki ezt a hangot. A külföldi lábbelit csak a gazdagok vagy a külföldiek engedhették meg maguknak. Nem meglepő módon a közeledő férfi William-san volt. Külseje mint minden itteni külföldinek kifogástalan volt. Haját hátrafésülte, arca frissen borotvált, kölnivel próbálta elfojtani enyhe izzadságát. Ruhája a szokottabbnál elegánsabb volt, de nem túl kirívó. Zavartan megállt az ajtó előtti árnyékba, hogy ne lássák a bent lévők zavarodottságát. Arca gondterhelt volt, de ennek ellenére jóképű maradt. Míg én lopva néztem a férfit, addig Inu nyíltan bámulta a férfit. Ő is megérezhette a bámuló tekinteteket, mert jobbra fordította a fejét, ahol "elrejtőztünk". Ismerős arcokat látva izmai ellazultak. Megdöbbenésemre hozzánk jött.
-Inuka-san. Jó újra látni.
Megdöbbenésem nagyobb lett, hiszen ittlétem során senki sem gondolt arra, hogy köszönjön nekem.
-Uram, ahogy önt is.
Nem túl mélyen meghajoltam, de így is kilátszódott a távolságtartó merevségem. William-san enyhén elmosolyodott, majd Inura nézett.
-Gyönyörű jószág. Van egy ismerősöm aki ezeket a fajtákat tenyészti már ősidők óta. Megengedi, hogy megsimogassam?
-Inu csak parancsra támad.
-Ó, ezt jó hallani!
A férfi leguggolt Inu elé és kinyújtotta a kezét, hogy megtudja szagolni a kutya. Inu az elején megszeppenve nézte a kérges férfikezet, majd megszagolta azt. Amint ezt megtette William-san a kinyújtott kezét Inu fejére rakta, hogy megsimogassa. Szerencsémre, hogy kendő van a szám előtt mert ha nem lett volna akkor láthatta volna a kitátott számat. Hihetetlen! Az emberek vagy megvetik, vagy félnek Inutól. De ő csak kedvesen, szeretetteljesen kényezteti Inut. Még Yuuki-sama sem szokott így bánni vele csak akkor, ha valakit meg akar félemlíteni. Esténként szoktam "vigasztalni", de amint felkel a nap máris ridegen viselkedünk egymással.
-Tudod, most vagyok először ilyen ünnepélyen és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Ajándékok hoztam, de fogalmam sincs, hogy ebben a kultúrában mégis mit kell mondani. Tudna tanácsot adni?
Legszívesebben azt mondtam volna hogy nem, de ezt nem tehettem meg, mert akaratom ellenére eszembe jutott ideérkezésem napjai, amikor nem tudtam hogy mit kell tenni, vagy mikor mit kell mondani. Tehát kénytelen voltam segíteni neki. Megint enyhén meghajoltam előtte, majd a szemébe néztem.
-Az itteni kultúra igen különbözik az önétől. Itt az emberek ünnepléskor összegyűlnek és iszogatnak, eszegetnek, mint ahogy itt is. De mielőtt ezt megtennék, a vendégnek tiszteletét kell tennie az ünnepeltnél. A tiszteletadás abból áll, hogy köszönetet mond a meghívásnak és jókívánságot kíván az ünnepelteknek, amikor ezt elmondta akkor kell említést tennie az ajándékra. Amint befejezte az egyik szolgáló a kijelölt helyére fogja ültetni. A további teendőd nem más mint élvezni gazdáim vendégszeretetét.
William-san felegyenesedett, miközben tartotta a szemkontaktust.
-Ez igazán egyszerűnek hangzik. Köszönöm Inuka-san.
A megdöbbenésemet nem tudtam fokozni, így csak meghajoltam. A külföldi most már bátrabban indult az ajtóhoz, majd bement.